Egy sármos pesti nőcsábász története
Amikor megtudtam, hogy Robert Capáról színdarab látható a Spinoza Színházban, egyből felcsillant a szemem. Ugyanakkor furcsának tűnt, hogy egy olyan ember életét, aki a világ számos pontján megfordult, s közben ezernyi emberrel találkozott, ezernyi kalandot átélt, hogyan lehet egy kétszemélyes kamaradarab keretei között bemutatni. Az viszont tény, hogy egy jó szövegkönyv, egy jó dramaturg és egy jó rendező sok mindenre képes…
Márpedig Ann Silberberg (íróként), Fabacsovics Lili (dramaturgként), illetve Czeizel Gábor (rendezőként) nem adták alább, így megszületett egy majdhogynem intim kis színdarab, amely a világ egyik leghíresebb hadifotósának életét – legalábbis kamaszkorának és felnőttéletének legfontosabb pillanatait – úgy adja át, hogy két karakterre szűkíti a szereplőgárdát. Egyikük természetesen Friedmann Bandi, aki pesti vagányból emelkedik fel a világhírig, a másik pedig Besnyő Éva, a néhány évvel idősebb szomszéd leányzó, tettestárs és barát, aki fiatalon fotózni kezd, fényképei pedig Bandira is hatással vannak. A barátság pedig kitart évtizedeken és országokon keresztül, így személyes találkozások és levélváltások, illetve telefonbeszélgetések útján kerülhetünk nézőként képbe arról, hogy kivel mi történt az elmúlt esztendőkben. Szerencsés választás volt így szemezgetni a két életút – de persze elsősorban a férfi életének – legfontosabb eseményeiből. Valamennyire megszelidíti a viharos évek nem mindig kellemes, néha kimondottan megrázó emlékeit, amiket viszont a háttérben kivetített fényképek segítségével is megtámogatnak. Ennyi a keret, és nem több – a két szereplő azonban ennyivel is boldogul.
Ódor Kristóf láthatóan élvezte ezt a szerepet – ami persze nem meglepő, mert egy öntudatos nőcsábász kalandor eljátszása mindig jó hecc egy fiatal színésznek. De ne hallgassuk el a vele járó kihívásokat sem. Mert úgy kell egy nyughatatlan, világlátott lelket eljátszania, hogy egy apró térben, a szűkös nézőtér ajtajától a pici színpad széléig dolgozik csak, ahol nagybetűs kalandokra hely sincs: itt és most elsősorban mesél. Egy tapasztalatokkal és veszélyekkel teli életút állomásai ezek a beszélgetések és levelek, ahol a hős rövid időre megpihen és közben kicsit fel is dolgozza az élményeit, amiket mi máshonnan talán már ismerünk.
Grisnik Petrának pedig határozottan jól állt a “másik” szerep. Ez a hölgy, mármint Besnyő Éva méltó párja Bandinak az újjal való próbálkozások és költözések közepette. Ő a vagány, csinos és bizalmas beszélgetésekre nyitott barátné, amilyenre valószínűleg sok férfi vágyik. Ha ebben a kétfős játékban Capa mellé egy nő kellett, Besnyő Éva erre valóban alkalmas volt. Mert Gerda Taro sajnos nem élt ehhez elég sokáig… Ingrid Bergman nem volt Capa mellett elég hosszú ideig… A Mamának pedig bizonyos dolgokról nem lehetett mesélni. És Grisnik Petrának elhisszük, hogy méltó partnere lenne egy ilyen kalandornak. Benne is megvan az a spiritusz, mellette pedig a finom nőiesség, ami Capára is nagy hatással lehetett.
A pici kis színpad, ez a kis tér pedig nem a viharos huszadik századé, hanem ezé a két emberé. Ezt a darabot nem is tudnám nagy színpadon elképzelni. Odalenne akkor az intimitás és a fizikai közelség. Meg az az enyhe zsúfoltság. Mert a minimalista díszletkellékek eközben végzik a dolgukat. A bőröndök, amik lehetnek székek, asztalok, falak, fedezékek, ahogy metaforikusan magának a vándoréletnek is kellékei; a bohém hatású zongora, amin egy-két palack bornak mindig jut hely; a teret átszelő szárítókötél, rajta a lassan fogyatkozó ruhadarabokkal, amik diszkréten az életévek fogyását is jelzik… Mert míg Besnyő Éva szép kort ért meg, Bandit negyvenegy évesen egy taposóakna ölte meg Indokínában.
Capa rajongójaként maradandó élmény volt nekem ez az előadás. Ajánlom is minden érdeklődőnek, mert annyi életrajz, album és kiállítás után egy kicsit másféle kitentitést nyújt. Azt viszont szomorúan látom, hogy a Spinoza Színház pont ezt a címet a közeljövőben nem fogja megint műsorra tűzni, míg más darabjaikat többször is játsszák. Így csak azt javasolhatom, hogy tartsuk szemmel honlapjukat, és ha újra előveszik, csapjunk le egy jegyre. Mert egy ilyen kis színházteremben a jegyek bizony nagyon gyorsan elfogynak… Én már csak tudom: a március 3-i előadásra az utolsót tudtam csak megvenni.
