Grace Kelly és Audrey Hepburn után következzen egy másik huszadik századi díva, aki viszont az említett hölgyeknél előbb kezdte a szakmát és mind az európai, mind az amerikai mozitörténetben letette a névjegyét. Száz évvel ezelőtt született a svéd Ingrid Bergman.

Stockholmban látta meg a napvilágot 1915. augusztus 29-én. Édesapja, Justus svéd festő, később fényképész, édesanyja, Friedel pedig német asszony, aki Ingrid születése után két évvel meghalt. Innentől fogva apja és annak nővére, Ellen néni látta gondját.

Cinkos tekintetek: Justus, az édesapa és az ötéves Ingrid 1920 körül.
A mama már három éve halott... 

Szeszélyes művészlélekkel megáldott atyja rajongásig szerette, ugyanakkor szigorúan ügyelt a neveltetésére, így Ingrid szerencsére nem lett elkényeztetve. Már gyerekként is magas növésű volt, ezért eleinte igen esetlenül mozgott, szégyenlős és visszahúzódó maradt, és nem igazán tudott érvényesülni az iskolában. Mindezen a színészmesterség iránti vonzalma változtatott: 11 éves korában elvitték színházba és már az előadás szünetében kijelentette, ő bizony színész lesz – nem színésznő, színész!

A papa igazolványkép-készítő automatájával készült ez az önarckép...

A sors azonban továbbra sem kímélte: csak 13 éves volt, mikor apját elragadta a gyomorrák, pár hónap múlva pedig már Ellen néni is halott volt. Otto bácsikája családjához került, ahol öt másik gyerek mellett élt, az eddigieknél szigorúbb légkörben. Első igazi fellépésére nagyjából ekkor került sor: egy elmaradt tornaóra keretében kiállt osztálytársai elé és néhány statiszta bevonásával előadott egy kisebb darabot, amivel viharos sikert aratott. Sokat olvasott és egyre többet járt színházba, a látottakat pedig otthon, szobája magányában igyekezett felidézni és előadni. Családtagjai egyszerűen nem értették, miért vágyik a színpadra, amikor a mindennapokban megszólalni is alig mer. Számára viszont éppen ez jelentette a kitörési lehetőséget.

Napfürdőzik a 18 éves szépség

Aztán végre egy örömteli és sorsdöntő fordulat következett: a filmgyárban dolgozó egykori házvezetőnőjük, Greta elvitte őt statisztálni egy játékfilmbe 1932 elején. Sminkelés, eligazítás, majd rövid felvétel után máris mehetett volna haza – ő viszont ott maradt és egész nap a díszletek között bolyongott: elvarázsolta őt ez a világ. A következő lépés a felvételi volt a Királyi Színművészeti Iskolába, ahol az első meghallgatáson taps helyett csak halk sustorgás volt a zsűri reakciója. Ingrid elszontyolodva ballagott haza, egészen biztosan abban, hogy nem felelt meg – de tévedett. A bíráknak tetszett a produkciója, egyszerűen csak nem volt mit rajta megvitatni, annyira egyértelműen jól működött. Ő bezzeg majdnem vízbe fojtotta magát aznap, annyira elkenődött. A második meghallgatáson is sikerrel járt, így a továbbtanulás kérdése megoldódott.

Alig 19 éves, de már játékfilmben is szerepel...

Élvezte a színiiskolát, de ezekben a hónapokban találkozott élete első szerelmével is, Petter Lindströmmel, a nála csaknem tíz évvel idősebb fogorvossal. A férfi magas, sportos, humoros, kiváló táncos volt, ráadásul komoly, felnőtt ember, aki őszintén érdeklődött iránta. Lassan bimbózó kapcsolatuk végül elvezetett a házasságig. Előtte azonban Ingrid karrierje is kapott egy löketet, mivel beválogatták egy színpadi előadás mellékszerepére – ezzel azonban kivívta diáktársai haragját, sőt, még fizikai bántalmazást is el kell szenvednie. 19 évesen már filmszerepet is kapott Az óváros grófjában, méghozzá rendes gázsival. Igazgatója ellenkezése ellenére otthagyta hát az iskolát és szerződést kötött a filmstúdióval. Több hazai alkotás következett ezután, egyre nagyobb kritikai sikerrel, például Az óceán hullámai vagy az Egy asszony, aki mer, mely utóbbit az Egyesült Államokban is forgalmazták, és az ottani kritikák is kiemelték a tehetséges szépséget, akinek nyilván Hollywoodban is jutna munka… Alig másfél éve dolgozott csak a filmes szakmában, de már az óceán túloldalán is ismerték a nevét.

Az első szerelem: Petter Lindström oldalán

Ingridet nemcsak bájos személyisége és érezhető tehetsége tette ideális színésznővé a rendezők szemében. Hatékony, energikus, elszánt és érdeklődő volt, és soha nem panaszkodott. Gondját-baját a stúdió falain kívül hagyta, ha dolgozni ment. Sokat segített neki, hogy ott állt mögötte Petter, akivel 1937 nyarán házasodtak össze. Még mielőtt első gyermeke, Pia a világra jött volna 1938 őszén, a színésznő gyorsan leforgatott egy filmet Németországban, német nyelven. Az itt tapasztalható fenyegető légkör azonban megijesztette: rendezője elvitte egy nagygyűlésre is, ahol Ingrid nem volt hajlandó náci tisztelgéssel fogadni Adolf Hitler érkezését, ahogy a többi egybegyűlt néző, mire kísérője majdnem szörnyethalt ijedtében, mondván őt megfigyelhetik és baja lehet belőle. A színésznő nem meglepő módon azonnal hazautazott a forgatás végeztével.

Az újdonsült anya, karján első gyermeke, Pia

Ingrid ekkor már kissé bizonytalanul, de kacsintgatott Hollywood felé, ahol egy bizonyos producer, David O. Selznick egyre jobban érdeklődött iránta. A hosszas huzavonát követően a színésznő végül kötélnek állt és 1939 tavaszán Amerikába hajózott, egyelőre gyermeke és férje nélkül. Az álomgyár képviselői elsőre nem láttak benne többet, mint egy nagydarab, hallgatag parasztlányt, Selznicknek azonban volt orra a szakmához és biztos volt abban, hogy a soron következő szupersztárt csábította magához. És egy ötlete is támadt: Ingridet meghagyja olyannak, amilyen; ő lesz „az első természetes sztár”. A színésznő a Hollywoodban szinte kötelező névváltoztatást mindenesetre visszautasította, angoltudását viszont elszántan fejlesztette, illetve lelkesen látogatta a jégbüféket és rákapott az amerikai édességekre.

Első amerikai filmjében, az 1939-es Intermezzóban, Anita, a zongoratanárnő szerepében.

Első tengerentúli filmje egyik svéd szerepének, az Intermezzónak az angol nyelvű változata, melyben partnere Leslie Howard volt. A forgatás után, augusztus elején Ingrid azonnal hazautazott, de az otthoni viszontlátás örömét hamarosan beárnyékolta a második világháború kitörése. Svédországban ugyanúgy féltek a konfliktus továbbterjedésétől, mint Európa más államaiban. Közben bemutatták Amerikában az Intermezzót, mely nemcsak a közönséget, hanem a sajtót is lenyűgözte. Selznick pedig nemcsak emiatt, hanem a háborús veszélyre hivatkozva is vissza akarta csábítani Ingridet a tengerentúl biztonságába. Petter – akinek katonaköteles korú férfiként egyelőre otthon kellett maradnia – egyetértett és Piával együtt Amerikába küldte feleségét. A filmstúdió azonban egyelőre nem tudott munkát adni neki, a tétlenséget pedig nehezen bírta. Ilyen állapotában talált rá egy színpadi szerep a Broadway-ről: Molnár Ferenc Liliom című drámájában léphetett fel, Júlia szerepében. Bár a próbákon megjelent drámaíró eleinte kétkedve figyelte őt, a bemutató után elismerte, hogy remekelt – és a kritikák egyetértettek vele, újból az egekig magasztalták Bergman játékát. Két hónapon át megint elemében érezhette magát.

Kollégája, Burgess Meredith és Molnár Ferenc társaságában, a Liliom próbáján

Petter nemsokára utánuk jött és hármasban kereshettek maguknak új lakást. S végre két filmszerep is adódott, bár egyik sem aratott átütő sikert. Ami ezután következett viszont, az több szempontból is előrelendítette Ingrid karrierjét: Victor Fleming rendező Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ja (vagyis az Ördög az emberben), melyben Spencer Tracy oldalán jelenhetett meg. Először a feleségjelölt úrilány szerepét osztották rá, de ő ragaszkodott a zilált hátterű bárhölgyhöz, mely valóban drámaibb, illetve a történet szempontjából jelentősebb karakter volt. Az 1941-ben bemutatott mű újfent elismerést hozott neki, és egyébként ma is élvezetes film.

Végül tehát Lana Turner vitte el az úrihölgy szerepét...
A Dr. Jekyll és Mr. Hyde (1941) főszereplői.  

„Ingrid Bergmanhoz fogható tünemény nem akadt Hollywoodban. Olyan friss, üde, mint egy svéd hógolyó, olyan naiv, mint az első svédasztala előtt ácsorgó vidéki kislány. Ez a huszonnégy éves, pirospozsgás stockholmi családanya abban az egyedülálló helyzetben van, hogy hollywoodi filmsztár lett anélkül, hogy a leghalványabb fogalma lenne arról, mi ez a hollywoodi őrjöngés…”
– Részlet egy korabeli kritikából

"Nekünk megmarad Párizs..."
Minden idők egyik legismertebb búcsújelenete a Casablanca (1942) fináléjából.

Újabb többhónapos kényszerszünet után 1942 tavaszán jött a hír, hogy megint kamera elé állhat Michael Curtiz rendezésében. „Casablanca a címe, és fogalmam sincs, miről szól…” – írta akkor egy levélben a leendő kasszasikerről, melynek még a forgatás kezdetén sem volt teljesen kész a forgatókönyve. Ez a bizonytalanság végső soron jót tett a filmnek, hiszen Ingridnek az utolsó pillanatig kétségei voltak afelől, kit választ majd a történet végén, férjét vagy egykori kedvesét. Humphrey Bogartot mindenesetre elbűvölte, még ha ennek csak visszafogottan adta is jelét… A Casablanca végül minden idők egyik legnépszerűbb alkotásává lépett elő, és a három Oscar-díjnál is fontosabb, hogy a háborús évek ikonikus műve lett, mely a mai napig őrzi a konfliktus kimenetelét egyelőre nem ismerő világ nyugtalan, de reménykedő atmoszféráját.

„Nagyon könnyű vele dolgozni. Sosincs az az érzésem, hogy csak állok ott, ő meg közben azon tűnődik, jó-e a sminkje. Vagy a frizurája. Ingrid egyáltalán nem gondol erre. Lendületet ad a jelenetnek. És ez azért van, mert olyan természetes” – mondta róla Gary Cooper.

Következő filmje egy modern klasszikus alapján készült: az Akiért a harang szól Hemingway spanyol polgárháborús regényéből jött létre, és Ingrid az író kifejezett kérésére kapta meg Maria szerepét, bár erre csak hosszas huzavona után kerülhetett sor. Partnere ezúttal egy másik színészlegenda, Gary Cooper, aki rögtön rabul is ejtette (afféle plátói szerelem szövődött köztük), akárcsak a forgatási helyszín, a Sierra Nevada, mely nomád viszonyaival együtt is lenyűgözte. Első színes filmje azonban nem tudta átadni a könyv mondanivalóját, így vegyes fogadtatásra talált. Rövidre vágott frizurájával viszont divatot teremtett az amerikai nők körében...

Mindent a katonák harci szelleméért...
Ingrid az amerikai hadsereg hetilapja, a Yank hátoldalán.

A Svédek Amerikában című dokumentumfilm és az amerikai katonai támaszpontokon tett fellépéssorozat után máris jöttek a soron következő játékfilmek: a Saratoga és a Gázláng, mely utóbbi meghozta neki első Oscar-díját. Itt dolgozott először, de nem utoljára együtt Charles Boyer-val.

Most akkor ki őrült meg valójában?
Charles Boyer az alattomos férj szerepében a Gázlángban (1944). 

A St. Mary harangjai már valamivel könnyedebb téma, ebben vidám, életrevaló apácát alakított a papot játszó Bing Crosby oldalán, a korábbiaktól teljesen eltérő szerepben. És nemsokára felfedezte őt Alfred Hitchcock is, aki a Bűvölet című filmjét készítette elő, benne Gregory Peckkel. Hitch Bergmanban is saját nőideálját látta és ugyanolyan reménytelenül szerelmes volt bele, mint később Grace Kellybe, és szoros barátság szövődött köztük. 

Ingrid és Gregory Peck épp a csókjelenetet próbálják, miközben Hitchcock tüsszenteni készül,
a Bűvölet (1945) forgatásán.

Házassága a negyvenes évek elején kezdett tönkremenni. Indult azzal, hogy munkája révén, illetve férje (aki elhatározta, hogy fogorvosból orvos lesz) tanulmányai miatt viszonylag kevés időt tudtak együtt tölteni, azt is csak rövidebb részletekben. Emellett Petter mintha nem vette volna tudomásul, hogy felesége minden értelemben felnőtt, és olyan szigorú, régimódi stílusban kezelte, ami még a korszak viszonyainak ismeretében is túlzás volt. Ő intézte Ingrid pénzügyeit, aki beleegyezése nélkül általában még egy ruhát sem vehetett magának, holott tekintélyes gázsiért dolgozott (az évi hatvanezer dolláros bevétele mellett egy-egy filmért általában 100-150 ezer dollárt vitt haza). Négyszemközt ritkán dicsérte világsztárrá előlépő nejét és sokkal inkább a negatívumok kiküszöbölésére fókuszált, mintsem a pozitívumok megemlítésére. Ennek megnyilvánulásai az ismétlődő „húzd ki magad!”, „ne ráncold a homlokod!”, „nagyon meghíztál!” és ehhez hasonló megjegyzések lettek, melyekért Ingrid eleinte hálás volt, hosszú távon viszont aláásta kapcsolatukat, melyből lassan kihunyt a tűz, és nem feltétlenül azért, mert a művésznő lépten-nyomon a korszak legnevesebb színészeivel játszott együtt. Petter felesége menedzsereként amúgy is hajlamos volt részletekbe menően vitatkozni egy-egy szerződés felett, amivel a producerek, az ügyvédek és neje idegeire ment. 

Látogatóban a katonáknál: pillanatkép az 1945-ös európai turnéról.

Alig egy hónappal az európai háború vége után, 1945 júniusában Ingrid Bergman Párizsba repült, hogy az amerikai katonáknak szervezett előadókörútból kivegye a részét. Itt és ekkor találkozott a haditudósító Robert Capával, aki Irwin Shaw oldalán volt tanúja a művésznő érkezésének. A két bohém lélek rögvest meg is hívta vacsorára:

Tárgy: Vacsora. 1945. VI. 28. Párizs. Franciaország.
Kapja: Ingrid Bergman
1. pont: Ez egy csoportos megmozdulás. A csoport tagjai: Bob Capa és Irwin Shaw.
2. pont: Azt terveztük, virágot is mellékelünk e levélhez, amelyben vacsorára hívjuk ma estére – de kellő konzultáció után úgy láttuk, vagy virágra, vagy vacsorára futja, esetleg vacsorára, vagy virágra, de a kettőre egyszerre nem. Szavazásra bocsátottuk a kérdést, és igen kis szótöbbséggel a vacsora győzött.
3. pont: Elhangzott egy javaslat, miszerint ha a vacsora nem érdekelné, virágot küldünk. Ez ügyben mind ez idáig nem született még döntés.
4. pont: A virágokat leszámítva is számos gyanús tulajdonságunk van.
5. pont: Ha még sokat írunk, nem lesz miről beszélgetnünk, és csáberőforrásaink korlátozottak.
6. pont: 6.15-kor felhívjuk.
7. pont: Aludni nem szoktunk.

Aláírás: Őszinte izgalommal…

Ezzel vette kezdetét a Capával folytatott viharos románc, mely az első elismert házasságon kívüli viszonya lett. A magyar származású kalandor fotós egészen más temperamentum volt, mint Petter, Ingridet pedig teljesen elkábította az új szerelem, a háború utáni Párizs és a hirtelen jött szabadság mámora. Sok időt töltöttek együtt és a nőben egyre többször vetődött fel a válás gondolata: Capa amúgy is erősítette benne azt az érzést, hogy ki kellene törnie a megszokott mókuskerékből.

Robert Capával egy párizsi műteremben

A nő hazatérése után is találkozgattak még, például Hollywoodban, s szenvedélyes kapcsolatuk akár házassággal is végződhetett volna, de a férfi nyughatatlan természete nem engedte, hogy lekösse magát, így nagy nehezen, de búcsút mondtak egymásnak. A színésznő pár év múlva aztán egy újságcikkből értesült arról, hogy kalandvágyó szeretőjével akna végzett valahol Indokínában… (Viszonyuk „szabadfeldolgozását” később Hitchcock prezentálta a Hátsó ablak című filmjében, ahol a hűvös szőkét alakító Grace Kelly és a tartózkodó fényképészt játszó James Stewart elevenítette fel ezt a kapcsolatot.)

Ingrid Berlinben is találkozott Capával, aki a romos utcán egy törött fürdőkádat talált és ragaszkodott hozzá, hogy ebben ülve fotózza le a színésznőt. A negatív viszont előhívás közben tönkrement, így a különleges alkalomról egyedül Carl Goodwin fényképe tanúskodik.

Hitchcock még két filmet forgatott Bergmannal, köztük a Forgószél című 1946-os kémdrámát, mely nemcsak feszültségteljes történetével, hanem technikai megoldásaival is leköti a néző figyelmét – ez a rendező egyik legszebben fényképezett alkotása. Ingrid tehát Cary Grant oldalán játszhatott egy kifejezetten izgalmas és érzelmes szerepben, mely újfent elismerést hozott a számára.

A kényszerkém és a hűvös ügynök: a Forgószélben (1946) Cary Grant mellett, aki így nyilatkozott róla: „Meglepte az embereket, mert nem voltak hozzászokva az őszinteséghez. Ingrid képtelen a képmutatásra, és megvolt hozzá a bátorsága, hogy felvállalja a kockázatot…A filmszínésznők keményen dolgoznak, hajnalban kell felkelniük, állandóan ugyanazokat a jeleneteket kell újra és újra leforgatniuk, és a legtöbbjük állandóan panaszkodik. Én azt szoktam nekik mondani: »Na és akkor mi van? Cserébe több millió dollárja és négy medencéje van…« Ingrid soha egyetlen egyszer sem panaszkodott. Nem tartozott azok közé a nők közé, akik egyfolytában hisztiznek. Mindig nyugodt volt a forgatáson, még a fodrászokkal és az öltöztetőkkel is. Ha egy ruha nem állt jól neki, nem kellett hisztériás rohamra számítaniuk. Kedvesen közölte mindenkivel, és mindenki jobban odafigyelt rá. Így az öltöztetőknél és sminkeseknél is nagy népszerűségnek örvendett… A játéka nagyon diszkrét és a jó játék mindig természetesnek tűnik...”

1946 őszén Ingrid visszatért a Broadway-re, hogy eljátszhassa talán legrégebbi álomszerepét, Jeanne d’Arc-ot a Lotharingiai Johannában. S mivel jól ismerte a híres parasztlány élettörténetét, a vele kapcsolatos irodalmi műveket és dokumentumokat, maga is hozzátett valamit a szövegkönyvhöz. Újabb viharos siker lett a jutalma… Nemsokára pedig feltűnt egy korábbi rendezője, Victor Fleming, aki Szent Johanna történetét ezúttal filmre akarta vinni, természetesen Ingriddel a főszerepben. A színésznő mindenáron szerette volna saját értelmezése szerint játszani a hősnőt, de az 1948-ban bemutatott Jeanne d’Arc sajnos több szempontból is félresiklott. Inkább tekinthető a kor színvonalán gigantikus történelmi alkotásnak, mely művinek hangzó párbeszédeivel és talán túlzottan is vázlatos történetvezetésével már akkoriban sem érintette meg a nézőket. Ahogy egy kritikus is megjegyezte: „közelebb áll a szentség hollywoodi értelmezéséhez, mintsem a történelmi igazsághoz.” Franciaországban mindenesetre nagy népszerűséget hozott neki a szerep és a premier előtt Ingrid be is járta a Szűz életének helyszíneit Domrémytől Rouenig.

Jeanne d'Arc (1948). Ingrid gyerekkorától fogva erre a szerepre készült, de épp a filmváltozat működött a legkevésbé, míg színpadon mindig frenetikus siker volt a jutalma.

A művésznő egyre nagyobb kedvet érzett ahhoz, hogy Európában is szerencsét próbáljon, részben széteső házassága, részben utolsó két filmjének bukása miatt. Amikor először látta Roberto Rossellini filmjét, a Róma nyílt várost, később pedig a Paisát, elhatározta, hogy vele akar forgatni, bár semmit nem tudott róla. Szenvedélyes hangú levelet írt hát neki, a rendező pedig szerepet ígért neki következő filmjében, a Stromboliban. A személyes találkozás végzetes következményekkel járt: egymásba szerettek és bár Petter a szemébe nevetett Rossellininek, mikor az szembesítette a tényekkel, 1949 tavaszán Ingrid úgy indult el Olaszországba, hogy már tudta, házasságuk nemsokára véget ér.

A leendő második férj, Roberto Rossellini kocsijában

Róma teljesen lenyűgözte: elmerült a szabadság és az új szerelem tengerében. Hamarosan levelet is írt férjének, melyben közölte, hogy Robertót szereti. A válási procedúra azonban nem ennyiből állt, az még hosszú hónapokon át zajlott… A Stromboli forgatásán aztán Ingrid szembesült új szerelme munkamódszereivel. Stúdió helyett külső helyszíneken forgattak négy hónapon át, az időjárás, a vulkánkitörések vagy a rendező szeszélyei pedig alaposan kifárasztották a stábot. Ingridnek ezúttal nem volt dublőre, fodrásza, sminkese vagy hatalmas ruhatára, és a megszokottnál jóval többet kellett rögtönöznie, nem is szólva arról, hogy csupa amatőr volt a partnere, mivel Rossellini nem szeretett hivatásos színészekkel dolgozni. 

"Roberto megajándékozott egy kutyával, egy kis fekete bulldoggal. Már csak ez hiányzott. Ha letettem a fekete homokra, rögtön eltűnt: annyira egybeolvadt a színe a talajéval. A drága kis Stromboli – hogy is nevezhettük volna másképp? – évekig mellettem volt, és megugatta az összes fotóriportert" – írja önéletrajzában Ingrid.

A dolgot súlyosbította, hogy ekkor már tudta, újra gyereket vár. Roppant kényes helyzet: hivatalosan se ő, se Roberto nem vált még el törvényes házastársától, s ez a viszony mindenkit megbotránkoztatott. Hiába akadtak hasonló esetek akkoriban Hollywoodban, Ingridre máshogy tekintettek, hiszen ő volt addig a tökéletes asszony, anya és színésznő mintaképe. Mindenfelől érkeztek a sértegető és fenyegető hangú levelek – bár közeli barátainak nagy része most is mellette állt –, sőt, legutóbbi filmjeinek forgalmazása is veszélybe került. Az amerikai közönség dühös volt eddig szeplőtelennek vélt ideáljára, az olaszok pedig előre látták, hogy Rossellini bohém életvitele, munkastílusa és jelleme hosszú távon összeegyeztethetetlen egy ilyen nőével. Ingrid ekkor érezte úgy először, karrierjét ideje lenne lezárni…

A Stromboliban (1950); filmbéli férje Mario Vitale volt

1950 februárjában született meg második gyermeke, Robertino. A korábbiaknál több szimpatizáló levél érkezett, de most is akadtak negatív felhangok. Májusban aztán a pár összeházasodott – meghatalmazásos módon, Mexikóban, saját képviselőik által, amit persze Petter nem fogadott el. Ingrid eközben szeretett volna újra találkozni lányával, de erre még egy ideig nem volt lehetősége… Az időközben bemutatott Stromboli Olaszországban kedvező fogadtatásra talált, nem úgy, mint Amerikában.

A harmadik és a negyedik gyerkőc, Isabella és Ingrid

Az ilyen gondokat leszámítva Rossellini asszony egyelőre boldog volt: szeretett Rómában lakni, az olasz miliő és a gyereknevelés jó hatással volt rá, főzni is tanult, és egyelőre jól megvolt a mozi nélkül. 1950 novemberében az amerikai bíróság is kimondta a válást, a következő tavasszal pedig Ingrid végre találkozhatott lányával Londonban, de hosszú időre ez volt az utolsó ilyen alkalom, mivel Petter bírósági úton „kisajátította” magának Piát, aki a történtek hatására jó időre el is hidegült édesanyjától. Ingrid ettől fogva úgy írt leveleket első gyermekének, hogy azt sem tudhatta, megkapja-e majd őket. Némi vigaszt jelentett, hogy 1952 júniusában megszülettek ikreik, Isabella és Ingrid. (Előbbi Isabella Rosselliniként lett később filmsztár.)

1953. június 18: az ikrek első születésnapja. Bár Rossellini elég csélcsap férjnek bizonyult, nem lehetett elvenni tőle, hogy imádta a gyerekeit és elegendő időt is töltött velük. Első házasságából való fia, Renzo leghátul látható; Robertino anyja ölében ül. 

Végül csak visszatért a film világába – új férje azonban ragaszkodott ahhoz, hogy ő rendezhesse. Az Európa ’51, az Utazás Itáliába vagy a Félelem azonban hatalmasat buktak. Próbát tettek hát a színházzal, ahol a színésznő újra eljátszhatta Jeanne d’Arc szerepét a Johanna a máglyán című darabban, és ezzel a teljesítményével ismét szép eredményt ért el. Hogy anyagi nehézségeiket leküzdje, Ingrid átpártolt más rendezőkhöz: az Elena és a férfiakban Jean Renoirral, az Anasztáziában Anatole Litvakkal dolgozott együtt.

"Valóban a cár lánya?" Yul Brynner mellett az Anasztáziában (1956)

A filmek újra meghozták számára a sikert, karrierje újból beindult, olyannyira, hogy az Anasztáziáért megkapta második Oscar-díját. Ennél is nagyobb öröm, hogy 1957 tavaszán megint találkozhatott első lányával, aki immár felnőtt nőként érkezett Európába.

Végre együtt mind a négy gyerek...

Hét év után Ingrid belátta, hogy második házassága sem a tervek szerint alakult: Rossellini nem volt alkalmas a házaséletre, valójában soha nem akasztotta szögre egykori bohém életvitelét. Olaszos temperamentumú, nehéz ember, költekező, szeszélyes, szenvedélyes, pontatlan, spontán… Ahogy egy családtag megjegyezte: „Roberto egy álmodozó. Ingrid egy jól nevelt kispolgár.” Ez lett volna a kisebbik gond, de a férfi néha egyenesen kegyetlen és erőszakos volt, felesége szexuális teljesítményét pedig nem egyszer mások előtt kritizálta, végül pedig egy másik nőt választott. Ráadásul közös munkáik anyagilag nem voltak jövedelmezők, Rossellini kreativitása pedig néhány év alatt elfogyott, eközben pedig Ingridet is egyre többször emlegette a sajtó múlt időben. 1957 novemberében váltak el…

Újra együtt a kor két szupersztárja:
Ingrid A tolakodóban (1958) megint Cary Granttel játszhatott.

Pár nappal később Ingrid újra dolgozott: ismét kedves régi kollégája, Cary Grant volt a partnere Stanley Donen romantikus vígjátékában, A tolakodóban. Következő szerelmével, a svéd színházi producer Lars Schmidttel ekkor jött össze. Kapcsolatuk kiegyensúlyozott, látásmódjuk hasonló, Ingrid így egyre jobban érezte magát. 1958 decemberében össze is házasodtak. Az újra megtalált boldogságot csak Rossellini zavarta, aki igyekezett a három gyereket megtartani és ennek érdekében bírósági útra terelte az ügyet. Két év telt el, míg Ingrid úgy döntött, inkább visszaküldi őket Rómába és megegyezik volt férjével. Ennek jegyében külön lakásban lakott a három gyerkőc, ahol apjuk szinte minden nap, anyjuk pedig néhány hetente látogatta őket, illetve nyáron magával vitte őket Svédországba, saját kis szigetükre.

Anthony Perkins és Yves Montand társaságában

A hatodik boldogság fogadójában Ingrid misszionáriust alakított a kínai-japán háborúban, akinek hite és kitartása segít átvészelni a konfliktust. Az 1958-as film volt az első lépés a művésznő rehabilitációjához: az amerikai közönség újra kezdte elfogadni őt. Következő nagyjátékfilmje a Szereti ön Brahmsot? volt, melyben Yves Montand és Anthony Perkins a partnerei. A régi nóta: siker Európában, kudarc az Egyesült Államokban. Majd Anthony Quinn oldalán újabb szerep, Az öreg hölgy látogatásában. A régi ismerős Quinn törvényes és kevésbé törvényes viszonyai ellenére is közel került Ingridhez – de még lányához, Piához is. Helyrehozhatatlan baj azonban nem történt, mindössze a film hasalt el mind bevételi, mind kritikai oldalról nézve. Közben persze színpadi és tévés szerepek is adódtak, illetve újra hazai filmben is játszhatott, A nyaklánc című svéd alkotásban.

A gyerekek időközben felcseperedtek...

Lánya, Isabella gerincferdülése közben súlyosbodott és végül operációra került sor. A csaknem másfél éves gyógyulás alatt Ingrid végig gyermeke mellett maradt. Nehéz időszak volt ez, főleg, mert ekkor már férje is kevés időt töltött vele. Mikor 1967 őszén újra munkába állt, egy amerikai darabban lépett fel, és a közönség megint a tenyeréből evett. Harmadik házassága azonban tagadhatatlanul veszélyben volt már, ő viszont élvezte, hogy még akad számára megbízás: jött a Séta a tavaszi esőben és A kaktusz virága, melyben aktuális élethelyzete köszönt vissza, hiszen középkorú nőt alakított, aki megküzd a nála húsz évvel fiatalabb Goldie Hawn játszotta nőcikével Walter Matthau kegyeiért.

Nem mindennapi látogatók az 1970-es londoni fellépés idején: Monacói Grace (azelőtt
Grace Kelly) és lánya, Caroline. A huszadik század két ikonikus színésznője végre találkozott...

Ekkor már harmadik házassága is romokban hevert, főleg, hogy Lars beleszerelmesedett egy fiatalabb hölgybe — 1975-ben elváltak útjaik. Ingrid megint csak a munkába menekült. Színházi fellépések, filmek, köztük a Gyilkosság az Orient expresszen, melynek mellékszerepéért később megkapta harmadik Oscar-díját – de közben újabb csapás: mellrákot diagnosztizáltak nála. A műtét során egyik mellét eltávolították. Nagyon megrázta, de szokás szerint újból összeszedte magát és folytatta, ahol abbahagyta. Amikor lehetett, játszott, fellépett és közben önéletrajzának írását is elkezdte. Névrokona, Ingmar Bergman Őszi szonátájában is szerepet kapott. A forgatás során azonban kiütköztek a két Bergman közti különbségek: Ingrid tapasztalataira hagyatkozva immár hajlamos volt megkérdőjelezni a rendező módszereit és ötleteit. Ráadásul szerepe is nehéz, talán a legnehezebb volt mind közül.

Ingmar Bergman az Őszi szonáta (1978) rendezése közben

A forgatás után megint be kell feküdnie a kórházba: mellrákja újra jelentkezett és az operáció folytán elveszítette jobb mellét is. Filmezni már nem akart. Az Őszi szonáta mindenesetre learatta a jól megérdemelt babérokat, de 1980-ban megjelent önéletrajza is nagy érdeklődést váltott ki. Miután betegségéről tudomást szerzett a nagyközönség, nyíltan beszélt állapotáról a sajtónak.

„A rák olyasmi, amit nem győzhet le az ember. De nem azért kell lemondanunk az életről, mert nem győzhetünk a halállal szemben… Mindannyian tudjuk, hogy közös sorsunk a halál, de a legtöbbször megfeledkezünk arról, hogy az élet egy csodálatos ajándék, amellyel a természet mindennap megajándékoz bennünket… Amióta ismerem a betegségem természetét, minden reggel, amikor felébredek, hatalmas örömöt érzek, és ez ad erőt ahhoz, hogy folytassam a küzdelmet. Természetesen pontosan tisztában vagyok azzal, mi a végeredmény, de nincs kedvem úgy veszíteni, hogy feladom a harcot.”

Utolsó szerepében, Golda Meirként (1982)

És ismét visszatért a munkához: a Golda Meir című tévéfilmben Izrael egykori miniszterelnökasszonyát alakította. A forgatás Tel Avivban zajlott, iszonyatos hőségben és rohamtempóban – ő azonban ezúttal is profi színésznő módjára viselkedett és a körülmények ellenére is végigcsinálta. Utána viszont belátta, végleg le kell zárnia karrierjét. Londonban töltötte utolsó hónapjait, ahol ápolónője felügyelete alatt élt. Még megpróbálkozott a kemoterápiával, időnként meglátogatta családtagjait, de állapota egyre romlott: a rák végül átterjedt a gerincére is, fájdalmát csak morfiummal tudták enyhíteni. 1982. augusztus 29-én, 67. születésnapján körbetelefonálta gyermekeit és unokáit, megivott közeli barátaival egy pohár pezsgőt, majd lefeküdt és többé nem ébredt fel…

Ingrid Bergman mind európai, mind amerikai viszonylatban szupersztárnak számított. Volt alkalma kipróbálni magát színpadon, filmen és tévében, a korszak legnagyobb csillagai oldalán. Bár karrierjének egyes szakaszait számos kudarc is jellemzi, szerepei közül több is filmtörténeti jelentőségű alkotás lett. Tehetségével, munkabírásával és elszántságával pedig a mai napig példaképe lehet nemcsak a színészek népes táborának, hanem a nézők tömegének is.