Tamiya 1:35

Még ma is jól emlékszem, hogy amikor ‘95 nyarán, ardenneki kirándulásunk során édesapámmal beléptem az Arlon melletti (később Bastogne-ba költöztetett) gigantikus haditechnikai múzeumba, úgy éreztem magam, mint a viccbéli székely bácsi, aki az állatkertben először lát zsiráfot, és arra jut, hogy “márpedig ilyen állat nincs”... Merthogy ott állt előttem egy gyönyörűen restaurált M–18 Hellcat, és én, aki azt hittem, hogy elég jól ismerem a második világháborús járműveket, rájöttem, hogy bőven van még mit tanulni. 

Az mondjuk tény, hogy a típust csak nagyjából 2500 példányban gyártották (‘43 júliusa és ‘44 októbere között), vagyis körülbelül annyi készült belőle, mint az M–36-ból, de jóval kevesebb, mint az M–10-ből. Mindenesetre a világháborús amerikai páncélvadászok közül ez volt az egyik legkorszerűbb, bár gyengeségei is voltak: a kiváló mobilitás, a könnyen karbantartható motor és a gyorsan forgatható torony mellett vékony páncélzattal bírt, 76 mm-es lövege pedig csak közepes harckocsik ellenében volt hatásos. Ergonómiai szempontból kényelmesebb volt, mint vetélytársai, leszámítva azt, hogy a hűtőrendszernek a küzdőtérbe vezetett a kimenete, ami téli időszakban (pláne a kifejezetten hideg ‘44–45-ös európai télben) roppant kellemetlen huzatot okozott. Bevetésre először Olaszországban került 1944 tavaszán, az anziói hídfőben, bár itt egyelőre csak két tesztpéldányt használt a 601. páncélvadász zászlóalj. A legénység elégedett volt az új típussal. Nyugat-Európában ez év késő nyarán jelent meg, néhány példányt pedig a csendes-óceáni hadszíntéren is alkalmaztak. A konfliktus végeztével az amerikaiak kivonták a szolgálatból, a páncélvadászok pedig hamarosan eltűntek a hadrendből, de egy-két országban még alkalmazták (érdekes adalék, hogy a jugoszláv konfliktusban is megfordult). Háborús játékfilmekben elvétve látható; a Csatatérben kapott statisztaszerepet, illetve a The Forgotten című koreai témájú drámában érhető tetten, továbbá a Szentek és katonák (elhibázott magyar címén A háború kísértetei) harmadik részében, mely nálunk A tankok kora alcímet kapta, és két működőképes M–18-ast is mozgat.

1:35-ös makettként 1997-ben jelent meg először, az Academy jóvoltából (ezt pár éve az Airfix is átvette), nem sokkal később pedig az AFV Club is kihozta, erősítve azt a tendenciát, hogy a hosszú ideig hiánycikknek számító témákra egyszerre több cég is rá szokta vetni magát (lásd például ebben a léptékben az M-10-est vagy az LCVP naszádot). A Tamiya csak 2021-ben állt be a sorba, és mivel a fent említett készletek már negyedszázadosak, úgy gondoltam, a japán cég termékének fogok bizalmat szavazni. Ennek kapcsán meglepetés is ért: mindenki arra számított ugyanis, hogy 2021 végén az amerikai piacra jut majd el az első ilyen szállítmány (és tudván, hogy ők az egyik legnagyobb felvevőpiac, biztosra is vettem, hogy így lesz). De nem, az amcsik nem is kaptak belőle karácsonyig (tudtommal szállítási problémák adódtak), ellenben az európai disztribútor jóvoltából egy héttel az ünnepek előtt már nálunk is kapható volt, én pedig lecsaptam rá. 

A szépen illusztrált dobozba jó érzés volt belenézni. Első pillantásra minden oké, az pedig dicsérendő, hogy egy különálló színes füzetkében kapjuk a festési útmutatót, illetve a típusleírást és néhány korabeli fotót. Mondjuk hozzátehetném, hogy ennek igazából harminc évvel ezelőtt lett volna igazán létjogosultsága, amikor internet még nem létezett, de a gyártók már akkor simán megengedhették volna maguknak, hogy dokumentációik alapján összeállítsanak és kinyomtassanak egy ilyen segédletet. Filléres tétel lett volna, és mindenki hálás lett volna nekik, pláne azok, akiknek nem volt pénze szakirodalomra. Na mindegy, nem hálátlanságból írom ezt, csak az ilyen késői rácsodálkozásokat nem értem, mert mégiscsak szakemberek dolgoznak ilyen cégeknél… Visszatérve a makettre, van benne pár kellemetlenül igénytelen megoldás is, de ezek csak építés közben jelentkeztek. 

A futómű összeállítása gyerekjáték, ez részben annak tudható be, hogy jól átgondolt a szerkezet, és a szakaszos, illetve szemenkénti műanyag lánctalp szépen illeszkedik, az elsőként ragasztandó szakasz pozicionálását pedig bemarás is segíti. A küzdőtérnél már kicsit húztam a számat: a torony alatti rész jól sikerült, de a vezető és a segédvezető helye nincs kidolgozva, holott nyitott nyílásoknál elég jól belátni oda… És ezt a területet kb. 8-10 alkatrésszel már teljesen kielégítően lehetett volna ábrázolni, ráadásul olyan darabokkal, amik valószínűleg amúgy is ott lapulnak a Tamiya öntőformái között (az Academy ezt bezzeg meg tudta oldani). 

A torony belső berendezése szerintem megfelelő annak fényében, hogy a zsúfolt kialakítás miatt nemigen lehet belátni a küzdőtér mélyére, ugyanakkor itt is jönnek a negatívumok. Először is, az amúgy gyönyörű, 11 darabból álló M–2 géppuska nem forgatható körbe a körgyűrűn, ráadásul a bemarások miatt előremutató helyzetben kell rögzítenünk az állványát, hacsak nem módosítunk rajta. Pedig a forgathatóságot már 30-40 évvel ezelőtt képes volt biztosítani lényegében minden makettgyártó. Ennek tudatában mindez elég gáz. De menjünk tovább a löveghez. A lövegcsövet szerencsére nem két félből fröccsöntötték, hanem az új divat szerint egy darabból áll. Viszont itt is vár egy csúnya meglepetés, és most nem a csőszájfék hiányáról beszélek: csak a védőhuzatos lövegpajzs áll rendelkezésre, vagyis aki enélkül akarja megépíteni, hoppon marad. (Megint csak eszembe jut, hogy az Academy készleténél volt választásunk.) Ez viszont egy komolyabb problémát is maga után von: mivel ebben a formájában merev a huzat, a löveg fel-le mozgatásának lőttek, és csak ebben a nagyjából vízszintes helyzetben ragasztható be a cső. Azt nem értem, akkor miért nem öntöttek legalább még egy védőhuzatot, mondjuk 10-20 fokos csőemelkedéshez igazítva. Ez konkrétan három plusz darabot igényelt volna, és a diorámások (sőt mindenki) örült volna neki. És ne mondja senki, hogy sokat kérek ezzel egy valóban patinás (de már sok évvel ezelőtt elkényelmesedett) japán cégtől… 

Közeledvén a festéshez, szóvá kell tennem a matricakészletet is, és ezt sem pozitív előjellel. Mindössze két olajzöld példányhoz tartalmaz (nagyon hasonló, de néhol téves színű) jelzéseket, mindkettőt Olaszországban használták 1945 tavaszán… Ha nem tudnám, hogy a Tamiya szereti ugyanazokat a típusokat kisebb módosításokkal más dobozban kiadni, nagyon csúnyát mondhatnék erre. De gyanítom, hogy a csőszájfékes verziót, esetleg védőhuzat nélküli lövegpajzssal, esetleg plusz 30-as géppuskával egy-két éven belül piacra fogják dobni, és abban talán lesznek nyugat-európai hadszínteret látott példányok. Na mindegy, én amúgy is más irányt választottam, lásd mindjárt. 

Alapozás után a Hobby Color színeit használtam. Világosított amerikai olajzölddel kezdtem, amit még jobban világosított változatával moduláltam. Eredetileg az volt a tervem, hogy egy ardenneki, kopott fehér álcafestésű példányt csinálok, de az utolsó pillanatban kezembe akadt a Concord kiadó US Tank Destroyers in Combat 1941–1945 című kötete, amely egy érdekes fotóval és egy ehhez tartozó oldalnézeti festménnyel lepett meg. Ezeken az Anziónál bevetett egyik legelső Hellcat látható. Az olajzöld alapra rögtönzött jelleggel fekete csíkokat festettek fel, ami első pillantásra megragadott. Ennek fényében nagyon sötét szürkével felszórtam ezt a mintát. 

Ezen a példányon a csillagozás speciális matricát igényel, ugyanis egy viszonylag ritka, áttört peremű fehér változatot használtak rajta. Körülnéztem a tartalék matricáim közül, érdeklődtem a fórumokon, de eredmény nélkül. Végül Németországból megrendeltem a Peddinghaus egyik készletét (3621 M18 Hellcat US Hunting Tank Normandy). Sajnos a terméklapon nem tüntettek fel festési ábrákat, vagyis nem tudtam ellenőrizni előre, hogy a csillagok mérete megfelelő lesz-e, de nem volt más választásom. A rendelt termék aztán három napon belül a postaládámban volt, ami legalább jó pont. Az már kevésbé, hogy a Peddinghaus által mellékelt színes nézeti ábrák minősége inkább a kilencvenes éveket idézi. Az is kisült, hogy a torony és a test oldalára mindegyik keretes csillag túl nagy lesz. Végül ebből a készletből csak a test elejére és a torony tetejére került egy-egy matrica. Az ív egyébként egy az egyben van lakkozva, így a körülvágás elkerülhetetlen azoknak is, akik egyébként nem törődnek az átlátszó szélekkel. Szerencsére a minősége példás. 

A fórumon történt második meghirdetésemre már több makettező kolléga is reagált… Egy kedves sorstárs, István villámgyorsan feltúrta maradék matricáit, a kért jelzéseket pedig a PSMK kupán a kezembe is nyomta. Sajnos ezzel sem ért véget a kálvária, mert ezek közül kettő ugyan passzolt a toronyra, de a test oldalára szántak csak pár milliméterrel, de nagyobbak voltak, mint kellene. Egy másik kolléga, Zsolt segített ki, aki külön nyomtattatott pár jelzést, és ezek közé felvette az én igényeimet is. Ennek köszönhetően végre a test oldalára és hátsó fertályára is jutott csillag. Nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki segített! 

A koptatás következett az éleken és egyéb helyeken, majd a pettyezős filterezés. Ehhez az Abteilung olajfestékeit (fehéret, sárgát, kéket és barnát) használtam. Esetleges minta szerint felvittem festékpöttyöket, majd húsz perc múlva egy enyhén higítós ecsettel elmostam őket. Nagyon kevés rozsdát is felvittem egyes helyekre, de nem sokat, mivel egy viszonylag új járművet akartam bemutatni (ahogy írtam, Anziónál két tesztpéldányt vetettek be). A MiG barna bemosójával is befuttattam a mélyebben ülő részeket, majd egy réteg mattlakkozás jött. 

A Hellcat jellegzetes külsejéhez hozzátartozik a toronyra aggatott bőséges málha, tehát aki a típussal szemez, mindenképp keressen hozzá valami, már csak azért is mert e téren is kitolt velünk a gyártó: összesen négy géppuskalőszeres ládát kapunk, slussz. Ööö… Azért a Tamiya ennél bőkezűbben bánt velünk mostanáig (például a Shermanek vagy az újdobozos M–8 esetében). Jómagam a Black Dog készletét szereztem be, ami nagyon szép műgyanta csomagokat tartalmaz. Elsőre ez annyi pluszmunkát von maga után, hogy a felületen keletkezett lyukakat tömíteni kell, illetve a pontos illeszkedést néhol meg kell támogatni egy kis csiszolással. De aztán kiderült a turpisság, pontosabban a hanyagság a torony két oldalára szánt (és amúgy nagyon pofás és karakteres) csomagösszeállítás kapcsán… Ezek ugyanis csak akkor használhatók, ha a tornyot nem kívánjuk soha elfordítani, ugyanis alsó fertályuk annyira lelóg, hogy beleütköznének a motortér kiemelkedő részébe. Ez bizony egy nagyon amatőr melléfogás a Black Dog részéről.

Jobb oldalon végül lefaragtam a nagy ponyvatekercset, és Milliput kétkomponensű tömítőből egy kisebbet készítettem a helyére. A bal oldalon hasonlóképp lefűrészeltem a problémás részeket, de ott már nem ment volna a kiegészítés ilyen szépen, ezért inkább felhasználtam az eredeti málhakeretet, és én magam töltöttem ezt meg cuccokkal. Papírzsebkendőből készült ponyvát tettem be először, ebbe géppuskás rakaszok kerültek, előrébb pedig Milliputból formált csomagok kaptak helyet. Mindezt kiegészítettem Tamiya-féle zsákokkal és ponyvákkal (a 35229. számú málhakészletből, amelyet egyébként ajánlok mindenkinek, mert nagyon szép kidolgozású; annyi gond van csak vele, hogy a felét benzines hordók teszik ki, pedig arra létezik külön szett is). Ez utóbbinál némi igazításra, faragásra szükség volt, de a műanyag kellemesen puha, így ezzel nem volt komolyabb probléma.  

A por megjelenítéséhez a MiG 3007-es Dark Earth pigmentjét használtam, amit ecsettel vittem fel a megfelelő helyekre, majd a 3000-es Pigment Fixer folyadékkal igyekeztem rögzíteni (felemás sikerrel). Ezenfelül a Chieftainnél már említett enamel porszín nagyon felhígított változatával ködöltem a járművet, főleg a futómű szintjét. Kimondott sarazásra most nem vállalkoztam: ha valamikor diorámába megy a Hellcat, akkor annak megfelelően koszolom tovább, de a vitrinben ennyi kosszal is megállja a helyét. Vékony mattlakozás következett. 

Még nem említettem, hogy a készlethez egy vagány külsejű páncélosparancsnok újonnan faragott figurája jár (lásd feljebb a dobozfestményt). Szép dolog, hogy nem az unalomig ismert alakokból válogattak, bár a viszonylag új harckocsizó készletből (35347. sz.) azért tehettek volna bele még egyet-kettőt... De nyilván ez árukapcsolás, a makettező vegye csak meg szépen az egyéb készleteket, ugye.

A Tamiya Hellcatjét sok makettező vlogger ajnározta az elmúlt egy év alatt. Volt, aki egyenesen a legszebb Tamiya-makettnek titulálta. Ezen keserűen mosolyogtam egy sort, és leírtam neki kommentben, miért nincs így. Akik elolvasták az összefoglalót, már tudják, miért. Igazság szerint elég felemás teljesítményt produkált a Tamiya, és sajnos a Black Dogról is ez mondható el. Márpedig az alapkészlet (közepes mérete ellenére is) jelenleg 18-20 ezer forintba kerül (míg az AFC Club és az Academy/Airfix makett 12-15 ezer forint körül elérhető), a gyanta kiegészítő pedig 7000 forint felett van. A kitárgyalt módszerekkel és festési mintával, illetve málhával még így is egy pofás kis makett született, csak tényleg nem értem, hogy a 2020-as években miért kell az egyszerű makettezőnek az említett alapvető problémákkal szívnia…