A SEAL-ből lett titkosügynök önéletrajza
Több mint három évvel ezelőtt jelent meg a 100 halálos technika a túléléshez című útmutató, amelynek kiadását nemcsak Magyarországon nézték ferde szemmel a hatóságok. A haditengerészeti kommandósból lett egykori titkosügynök, Clint Emerson ugyanis számos olyan módszert is megosztott ebben a nagyérdeművel, amely jószándékú embernek irreleváns, rossz szándékú embernek meg inkább ne tanítsuk meg. Erről most többet nem is írok, hiszen megtettem annak idején A vadon szava blogon, inkább térjünk rá arra, hogy Emerson úr vadonatúj önéletrajza hogy sikerült.
Bevallhatom, hogy Richard Marcinko, Rorke Denver vagy Howard Wasdin után már nem tudott sok újat mesélni. Családi háttere, személyiségének formálódása tulajdonképpen jobban lekötött, mint bevetéseinek meglehetősen tömör leírása, amelyeknek többsége azért is tömör, mert a Pentagonban kihúzattak vele jó pár bekezdést. Emerson ezeket a kötetben feketével áthúzva szerepelteti, szarkasztikus lábjegyzetekkel kommentálva a dolgot, szimbolikusan beintve a rendszernek, de hiába, mert mi, olvasók ettől még nem tudjuk meg, miről maradtunk le, és e téren az egészoldalas, képregényszerű rajzok sem fognak vigasztalni, amelyek elhelyezésük folytán egyébként néha még az egyes történetek poénját is jó előre lelövik. Szakmai fogásokból is csak néhányat oszt meg velünk, így a tényleges mondanivaló sokkal inkább életszemléletét és világképét summázza. Ezekről pedig őszintén ír. Tulajdonképpen őszintébben, mint némelyik volt kollégája. A poszttraumatikus stressz, az arab világgal kapcsolatos tapasztalatai, tönkrement házassága vagy éppen egyik heréjének elveszítése ugyanúgy belefért a narratívába, mint a SEAL-ek napirendjének kevésbé dicsőséges programpontjai. Emerson tehát mindent, jót és rosszat felvállal, és személy szerint ez az őszinte megközelítés az, ami nagyon tetszik benne. Ez az, amiért erre a könyvre emlékezni fogok. Viszont mindazok, akik inkább a mestersége fogásaira lennének kíváncsiak, lehet, hogy hoppon maradnak.
És most röviden a magyar kiadásról… Régi olvasóim sejthetik, mi következik most, de nem vagyok hajlandó elmenni szó nélkül amellett, hogy a 100 halálos technika után a kiadó ennek a kötetnek a magyarítása terén is hanyag volt. Határozottan angolos szórendű mondatok és szerkezetek kísértenek (például magyarban a napszemüveg egyes számú, tehát “egy pár Oakleyt” emlegetni olyan kisiskolás szintű hiba, hogy még). De a fordítás terén is vannak itt ínyencségek. Az OTP-sapka semmiképpen nem baklava (mert az egy török süti), hanem balaklava (ezt legalább később már helyesen használták). Az A-10-es nem “szárnyas üzemanyagtartály”, hanem “repülő tank”. Az alapkiképzés, nem “alaptábor”, mert oda hegymászók járnak, és egészen másról szól. A CIA nem “hírügynökség”, mint egykor a TASZSZ, hanem “hírszerző ügynökség”. Az SAS továbbra sem “Különleges Légierő”, hanem “Különleges Légiszolgálat”. Olyan nincs, hogy “legvágyottabb célpont”, legfeljebb olyan, hogy “legkeresettebb célpont”. Az RPG nem “vállra helyezett”, hanem “vállról indítható” fegyver. És amin sírni tudtam volna: Az elit alakulatban szereplő Easy századot “könnyű társaságnak” fordították... A sor folytatható lenne, de inkább megkérem a kiadót, hogy ha még egyszer sort kerítenek hasonló könyv kiadására, keressenek meg engem. Fordítóként, egykori korrektorként és nyelvtanárként szívesen elvállalok egy átolvasást. De ha nem, legalább fogadjanak fel egy rendes szaklektort. Mindenkinek jobb lesz.
Jófajta őrült – Életem Navy SEAL-ként, fedett ügynökként és a pokol cserkészeként
(The Right Kind of Crazy: My Life as a Navy SEAL, Covert Operative, and Boy Scout from Hell)
Írta: Clint Emerson
Fordította: Farkas Veronika
XXI. Század Kiadó, 2020
320 oldal
