Irány a világűr

Tavaly év végén hallottam először arról, hogy a Gateway to Space című vándorkiállítás hamarosan Budapesten is tiszteletét teszi, amit csak üdvözölni tudtam. Az elmondottak alapján biztosra vettem, hogy formabontó és örökké emlékezetes lesz számomra a 3000 négyzetméterre kiterjedő tárlat. Ennek szellemében váltottam jegyet a programra és indultam neki a Millenárisnak.

Az űr felfedezésére irányuló törekvések, vagy legalábbis álmok már jóval az amerikai és orosz űrprogramok életre hívása előttről datálódnak, és Verne fantasztikus regényei vagy Werner von Braun gyerekkori jegyzetei is a történethez tartoznak — a kiállítás szervezői pedig róluk sem feledkeztek el. A kezdeti bizonytalan lépésektől a jelenkorban használatos legmodernebb technikáig haladva mutatják be az űrkutatás történetét.

A kiállítás három jól elkülönülő részre bontható, ami összességében nem tesz jót a látogatói benyomásoknak. Első részében ugyanis egy hagyományos, régi vágású tárlatot kapunk, és bár számos eredeti kelléket és alkatrészt, illetve több modellt is láthatunk a magyarázó feliratok mellett, a gyerekek, illetve az olvasni lusták számára ez így túl kevés lesz. Én ugyan gondosan végigböngésztem szinte mindent, mert érdekel a téma, de lássuk be, hogy például az Apollo-program repüléseit taglaló molinók leragadtak a jól ismert tényeknél — itt minimum kiemeltem volna valami érdekességet vagy anekdotát mindegyiknél, mert a beavatottaknak a leírtak a közhely kategóriába tartoznak, a laikusok számára viszont ebben a formában nagyon száraznak bizonyulnak. Ha már huszonegyedik század és ha már űrkutatás, nem értem, miért nem mentek ennél tovább. Az ugyan nagyon szép, hogy egy, a Szaharában landolt Hold-darabkát megérinthetünk, és fotózkodhatunk egy hátulról nyitott szkafanderbe belépve, de szerintem a legfiatalabbak — sőt, én magam is — ennél többre vágynak (és erről családos ismerősökkel való beszélgetés során valóban meggyőződtem).

Ahogy továbbhaladunk, szerencsére elénk tárul pár (részben valós méretű) űrhajó- és űrállomás-belső, melyek már valamivel meggyőzőbbek, még ha itt is modellekről beszélhetünk. Némelyik belsejét is megvizsgálhatjuk, ami külön jó pont, bár kidolgozottságuk sokszor csak jelzésszerű. Szerencsére nem maradt el az asztronauták sajátos életmódjához szükséges berendezések és felszerelések bemutatása, így az űr-WC és használatát is megismerhetjük, akárcsak az odakint fogyasztott élelmiszereket. A hazai vonatkozású dolgokat sem kell nélkülöznünk, vagyis Farkas Bertalan űrutazásáról, illetve a NASA magyar származású szakembereiről is tájékozódhatunk.

A tárlatot záró interaktív részt — benne szimulátorok, giroszkóp, stb. — jó ötletnek tartom, de itt is lenne min javítani. Az, hogy külön kell fizetni ezen attrakciók többségéért, még belefér, részben mert korrektnek mondható (500 forintos) áron lehet egy-egy ilyenen részt venni, de a vadászgép-szimulátort (még ha az űrhajósok többsége vadászpilótaként is kezdte) inkább csak helykitöltésnek éreztem, arról nem is beszélve, hogy vagy a szoftverrel volt gond, vagy a rendszer ilyen lehasznált, de egy otthoni PC-szimulátorprogram ennél lényegesen komolyabb és élvezetesebb élményt jelent (értsd: a gázkar nem sokat ért, befogni nem tudtam az ellenfelet, a gép kb. percenkét új helyre dobott, így lényegében a semmire adtam ki félezer kreditet). Mivel pénteki napon látogattam oda, viszonylag gyorsan haladt a hozzájuk vezető sor, de bele se merek gondolni, hogy hétvégenként hány percet kell várni a gyerkőcökkel egy-egy ilyen attrakcióra, főleg, hogy a vadász- és a leszállószimulátort leszámítva mindegyikből csak egyet láttam. Az ezeket felügyelő, kék overallt viselő munkatársak mindenesetre jobban is figyelhetnének a vendégekre: a szimulátornál a legtöbben a kordon alatt másztak ki, mert az ügyeletes emberke nem volt ott, és a zár használata sem volt épp egyértelmű. (És ha már alkalmazottak: örülnék, ha a Millenáris vezetősége gondoskodna arról, hogy minden szóba jöhető emberük képben legyen azzal kapcsolatban, hogy mi hol van és hogy lehet oda eljutni. Jobb dolgom is van ugyanis, mint hogy körbe-körbe járjak a sajnos amúgy is lepukkant belső udvaron, ahol épp halfesztivál folyt, keresve a megfelelő bejáratot.)

Összességében kissé koncepciótlannak éreztem az egész kiállítást. Mintha megelégedtek volna azzal, hogy összeszedik a szóba jöhető relikviákat, modelleket, használati tárgyakat és azt tessék-lássék összerakták volna, megfejelve az egészet az interaktív résszel. Egyetértek azokkal a véleményekkel, mely szerint hiányzik az a vonal, amire mindezt tudatosan felfűzték volna. Ezenfelül több kihagyott ziccer is rontja az összképet. A bejárati folyosó például simán annyi, hogy egy töksötét járaton át megteszünk pár métert és közben kinézhetünk egy űrállomás ablakán. Darth Vader szobra is inkább csak a hiányérzetet erősíti, hiszen minimum egy közepes vitrint meg lehetett volna tölteni az űrkutatás fellendülése által inspirált sci-fik (nemcsak a filmek) relikviáival és ezek hatásával. És megkockáztatom, ez utóbbi összeszedése (a többi után) már nem is lett volna annyira nehéz vagy drága. Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy az ismertető szövegek és filmes feliratok is jó pár elírást tartalmaztak, ami nem éppen profi kivitelezésre utal.

Fontos kérdés a jegyár is. Mivel pénteken jártam itt, 2900 forintot fizettem a felnőtt belépőért, de hétvégén ennél drágább (3600 Ft), hétfőtől csütörtökig viszont olcsóbb (2600 Ft). Ideértve az interaktív programokért fizetendő költségeket, no meg a 200 forintos ruhatári díjat (amit háromezres jegy mellett már pofátlan túlzásnak tartok) mindenesetre ez költséges program lehet azoknak, akik családostul terveznek idelátogatni (hétvégén 9400 Ft a beugró négy főre). Jómagam tehát csalódottan távoztam, ugyanis ennél többre számítottam. A téma rajongójaként egészen pontosan átütőbb élményt vártam… Nagy kár. Akit nem tántorítottam el tőle, az még március 15-ig megtekintheti.