Charles Lorre munkáiból

A múlt héten tartott őszi képregénybörzén csaptam le a Linea Comics Kft. amúgy márciusban megjelent kiadványára, melynek előbb címére, majd írójára figyeltem fel. Mivel azonban úgy sejtem, a többség számára a Charles Lorre, esetleg a Charley Long név nem mond semmit, röviden be is mutatnám, kiről van szó.

A felsorolt álnevek ugyanazt a szerzőt takarják, aki Nagy Károly néven 1909-ben látta meg a napvilágot, és eleinte verseket írt, később dalszövegeket, de igazán a ponyvaregények műfajában tett le maradandót az asztalra. Abban az időben, amikor Rejtő Jenő már jócskán befutott saját légiós regényeivel (vagyis a harmincas évek végén), Nagy is elkezdte ontani magából a hasonló szellemben megírt filléres történeteit. Ők ketten egyébként kollégák és barátok voltak. Teljesen egyértelmű, hogy Lorre stílusát P. Howardéról koppintotta, bár ugyanazt a színvonalat sohasem érte el. Mindenesetre így is összehozott 24 regényt (például Az elátkozott erőd, Csontváz kis testi hibával vagy Az ellopott légionista), 134 kisregényt és három verseskötetet. Karrierjét — és életét — Rejtőéhez hasonlóan a második világháború és a munkaszolgálat törte derékba. Mesteréhez hasonlóan ő sem tért haza soha a keleti front poklából, sőt, még halálának pontos ideje és körülményei sem ismertek (valószínűleg 1943 elején, a doni áttörést követően veszett oda). Műveit a nyolcvanas évek végén újra kiadták, de pár évvel ezelőtt a Fapadoskönyv Kiadó egységes borítóval újra forgalomba hozta regényeit A magyar ponyva klasszikusai sorozatban.

A most tárgyalt füzet három történetet tartalmaz, melyek nem szigorúan vett adaptációk, hanem Lorre kötetei és egyéb légiós anekdoták alapján készült, egymással nagyjából összefüggő sztorik. A figurák, a helyszínek és az élethelyzetek P. Howard rajongói számára bizonyára ismerősek (néhol túlontúl ismerősek) lesznek, de hát ki mondta, hogy a légiós műfaj tartogat még újdonságokat? A három alkotó rajzstílusa viszont érezhetően, sőt szignifikánsan különböző. Csordás László műve, a Ragyás Tom színre lép nemcsak részleteiben meggyőző, hanem hangulatában is passzol ehhez a világhoz. (Sajnálatos, hogy övé a legrövidebb képtörténet, mindössze hat oldallal.) Podmaniczky Ferenc és a Szökevények a Szaharában képi világában Korcsmáros Pál rajzai (arcok, testhelyzetek, beállítások) köszönnek vissza, ami egyáltalán nem zavaró, sőt, viszont erősen hullámzó az egyes képek és oldalak színvonala. Gergely László, illetve a Kockás Pierre kockáztat stílusát nem tudtam a szívembe zárni: a többihez képest számomra zavaróan minimalista, itt-ott karikaturisztikus, és összhatásában valahogy nagyon távol áll a mesterek (Korcsmáros, Zórád és a többiek) munkájától. Ahogy A fehér folt esetében, persze itt sem szabadna összehasonlítanom őket, hiszen minden rajzolónak joga van a saját kifejezési formához, de azt hiszem, témától függetlenül, másutt sem látnám szívesen ezeket a rajzokat.

A képtörténeteket Kiss Ferenc bevezetője és zárszava kíséri, összesen kilenc oldalon, kitérve Nagy Károly életére és a regényeiből készült képregények kálváriájára. A kiadvány összességében meghozta a kedvemet a Lorre-kötetekhez, úgyhogy köszönet a kiadónak és az alkotóknak! 

Régi jó légió
Charles Lorre regényei alapján írta: Kiss Ferenc és Podmaniczky Ferenc
Rajzolta: Csordás László, Podmaniczky Ferenc, Gergely László
Linea Comics Kft. 2015
68 oldal