Academy 1:72
A repüléstörténet abszolút kedvenc típusai között dobogós helye lehetne az amerikai flotta valószínűleg leghíresebb vadászgépének, amely minden bizonnyal még a laikusok többsége számára is ismerős lehet, ha névről nem is, de formára biztosan, elsősorban a Top Gun és a Végső visszaszámlálás című filmek révén. A hetvenes-nyolcvanas évek egyik legnagyobb teljesítményű harci gépe természetesen makettként is rendkívül népszerű.
A Tomcat kifejlesztése a hatvanas évek második felében indult, mikor az amerikai flotta feladta az F-111-es típus tengerészeti variánsának létrehozására irányuló projektet. Ugyanakkor továbbra is szükség volt egy új elfogóvadászra, mely képes a különösen nagy és nehéz AIM-54 Phoenix légiharcrakéta hordozására és az ehhez szükséges AWG-9 lokátor működtetésére is (melyekre a szovjet MiG-25 várható teljesítménye miatt volt szükség). A hat prototípus tesztelése során enyhén szólva is akadtak gondok, de alig 18 hónap munka árán, 1970 nyarára az új gép lényegében készen állt a rendszeresítésre, és a következő években az F-4 Phantom fokozatos leváltásával a haditengerészet vadász-századait ellátták a Grumman legújabb „macskájával”, mely a következő bő két és fél évtizedben a flotta vadászerejének gerincét – és legnagyobb büszkeségét – képezte. Az ő szemszögükből bizonyára sajnálatos tény viszont, hogy pont ezen időszakban nemigen adódott alkalom éles légiharcra, így a gyakran emlegetett líbiai gépek lelövése mellett nem nagyon volt mit kiírni a Tomcat „dicsőségfalára”, természetesen azt a nem elhanyagolható részletet leszámítva, hogy hathatós védelmet nyújtott a tengerészet repülőgép-hordozóinak.
A Tomcat régebbi makettváltozatai közül a legszebbeket a Hasegawa és a Fujimi gyártotta le. Az Academyé is a jobbak közül való (volt pár évvel ezelőttig), de láthatóan nem az a csúcskategóriás készlet. Az árcédulán szereplő összeg mindenesetre barátibb, illetve a beszerezhetőség is, mivel a Fujimié már alig-alig kapható, az Academy gyártmánya viszont még manapság is elérhető, többféle csomagolásban. Ez utóbbi azért fontos részlet, mert a régi és az új változat tartalma között nincs igazi különbség, kivéve a dobozfestményt, illetve a matricakészletet. Így tehát, ha van lehetőségünk és a matrica nem szempont, válasszuk a régebbit, mely jóval olcsóbb és lényegében ugyanazt nyújtja, mint az „új” készlet…
Míg a Fujimi F-14-ese a tőlük megszokott módon rengeteg alkatrészt (közöttük fémmaratott és gumi darabokat is) és három-négyféle matricasort tartalmaz, mindezt szinte hibátlan kivitelben, az Academy akkoriban még megmaradt az alacsonyabb alkatrész-darabszámnál és a többé-kevésbé korrekt részletezésnél, illetve az egyszerű matricánál. A felületi kidolgozás gyengébb a Fujimiénél, de megfelelő. Külső függesztményként kapunk négy Sidewindert, négy Sparrow-t, négy Phoenixet, két póttartályt és egy TARPS-konténert, amivel már meglehetősen sokféle fegyverzet-összeállítás szóba jöhet. A kétféle hajtóműkiömlő természetesen itt is dukál.
Az alkatrészbontás – mivel kevesebb darabból áll a készlet – lényegesen könnyebbé teszi az összeállítást, mint az agyonaprózott Fujimi-gyártmány esetében. (A beömlők például egy darabból, és nem két félrészből állnak, ami gyorsabb és problémamentesebb munkát ígér.) Ennek viszont megvannak a hátrányai is: az orrkúpot talán szerencsésebb lett volna külön darabként mellékelni, már csak a tömítés megkönnyítése végett is, de az egyszerűsítésnek sajnos a fékszárnyak és a belépőélek is áldozatául estek, vagyis ha kiengedett állapotban akarjuk őket bemutatni, fűrészelni kell. Az már súlyosabb, hogy bár a beszállólétra nyitva is beragasztható, az ilyenkor kinyitható két kis fellépőlap nem nyitható, vagyis a diorámásokkal kiszúrtak. Apró részlet, hogy a szárnypozíciót fixáló lapok is részei a törzsnek, vagyis a Fujimitől eltérően a szárnyak szöge az összeépítés után is változtatható (bár nem ajánlott, a festett felületek potenciális karcolódása miatt).
A pilótafülke matricás, ami hatalmas kitolás, mivel minden egyes panelre külön kellene felvinni a fóliákat, ami idegesítő babramunka, ráadásul – természetesen – túl is vannak méretezve ezek a darabok. A katapultülések több részből állíthatók össze és figurák hiányában – melyeket nem kapunk – némi további részletezést is megérdemelnének.
A szárnyak két félből állnak össze. Sajnos a kilépőélek ennek következtében távol állnak az élestől… A törzs és a szárnyak összeállításánál ügyeljünk arra, hogy a felső törzsfél csapjaira igenis rá kell csattintani a szárnytövek lyukait, hogy fixen tartsa azokat az összeállítás idejére és azutánra. Azt se feledjük, hogy a szárnytöveket néhány centiméter szélességben már mindezek előtt le kell festenünk, mert később nem férünk majd rendesen oda hozzájuk. Ezután jön a nehezékkel ellátott orr-rész felragasztása a törzsre, ahol kisebb csiszolásra szükség lesz, hogy egy szintbe hozzuk a két fődarabot. A beömlőcsatornák felragasztásánál, illetve az orr-rész illesztésénél is szükség volt némi csiszolásra, ami azért is nehézkes, mert egy viszonylag keskeny sávot kell megdolgozni. Ez okozott némi kellemetlenséget, de végül is elég jól sikerült. A függőleges vezérsíkok tövébe is elkél némi tömítés, de ezt óvatosan adagolt pillanatragasztóval is el tudjuk intézni. A makett teste ekkorra összeállt.
A főfutómű szárainak és az aknaajtóknak a rögzítését lehetett volna egyértelműbben is megoldani. Ráadásul ezeken, illetve a kerekeken csúnya beszívódások látszanak, amelyeket a kis méret miatt nem is olyan könnyű eltüntetni. Némi késlekedés után ezek is a helyükre kerültek.
A gyári matricasor, mely a VF-51 Carl Vinson hordozó egyik Kandúrját jeleníti meg, nem nyűgözött le, de van választék bőven, hiszen a Tomcat-századok színsémái és jelvényei igen sokszínűek. Nekem leginkább a VF-111 cápafogas gépei tetszettek. Keresgélni kezdtem egy egyszerűbb, egyszínű szürke példányhoz való matricát. A makettinfo.hu fórumán egy kolléga éppen akkor adott el egy matricasort, melyen egy ilyen gép is szerepelt. A készletet a CAM (Custom Aeronautical Miniatures, www. camdecals.com) gyártotta 72-059 sorszámmal, Tomcat Alley címen. Három Kandúrhoz tartalmaz jelzéseket: VF-111 „Sundowners”, USS Carl Vinson, 1985; VF-41 „Black Aces”, USS Nimitz, 1981; VF-84 „Jolly Rogers”, USS Nimitz, 1981. Akkor még úgy volt, hogy a 111-esek gépe lesz a nyerő…
A szürkéhez ismét csak flakonos festéket használtam a Tamiyától. Ez tulajdonképpen a Surface Primer volt, mely alapozó festék, én viszont nem aggódtam, mivel tudtam, hogy a koszolás folyamán úgyis meg fog változni az árnyalat. (Az utóbbi időben nem igazán törődöm a színhelyességgel, inkább a végső összhatással.) Egy vékony lakkréteg után az árnyékolást, illetve az elsődleges koszolást is elvégeztem. Ezután helyükre kerültek a kerekek és megfestettem a natúr fémszínű felületeket is.
A fényes lakkozás után következett volna a matricázás, ami aztán csúnya meglepetéshez vezetett. A matricasor ugyanis a Hasegawa-készlethez készült, és a függőleges vezérsíkra való naplementés jelzés nemcsak túlméretes, hanem a vízszintestől eltérő szögű oldalak sem stimmeltek. Ez még kiollózással megoldható lett volna, ám az orron szereplő cápaszáj durván másfélszer hosszabb a kelleténél (az útmutatón és a fotókon látható, hogy a valódi gépeken annyira azért nem nagy), ráadásul nem is nagyon akart az íves felületre felsimulni. Ez utóbbi problémát még matricafeszítővel sem tudtam teljesen korrigálni.
Elgondolkodtam, próbáljak-e keríteni egy másik, helyesen méretezett matricasort, vagy válasszak másik századot. Mivel a fenti készlet 3000 forintba került és nem volt kedvem újra a neten keresgélni, úgy döntöttem, jöjjön a talán kissé közhelyesebb, de legalább egyértelműbb VF-84 jelzéssora. Nagy sóhajjal átfestettem tehát a vezérsíkokat és a stabilizátorokat, illetve a törzsön húzódó fekete foltot is felpingáltam. Újabb vékony réteg fényes lakk következett.
A CAM matricái felemás benyomásokat hagytak bennem. Némelyik jelzéssel semmi gond nem volt, míg mások újra és újra leváltak az előkészített felületről (néha még lakkozás után is). Összességében nem voltam elégedett a tapadásukkal, illetve fura, hogy még a matricafeszítő sem mindig segített azon, hogy a teljesen sima részre felfekvő matrica ráncai eltűnjenek… Még egy pofon, hogy a színes felségjelzésekre a vörös csíkokat külön kellett felhelyezni. Tisztában vagyok a félrenyomásból adódó potenciális problémákkal, de ezt túlzásnak éreztem egy kifejezetten matricagyártásra szakosodott cégtől. Ja, a törzs két oldalán futó haránt fekete-sárga csík felhelyezésénél ügyeljünk arra, hogy a Phoenix-rakéták pilonjai zavarják a pontos felhelyezést, mivel ezek a jelzések azok alá is befutnak…
A rakétákat és tartályokat természetesen külön fújtam le. Ezek egyébként szép kidolgozásúak, bár tömítésre itt-ott szükség lesz a beszívódások miatt. Matricázásuk természetesen már a felragasztás előtt kötelező. Ez bizony hosszas elfoglaltságot jelent, de jó hír, hogy az Academy-féle gyári matricák megfelelő körülvágással szépen felsimultak a felületre. Ugyanez vonatkozik a fékezőhorog csíkos matricájára. Legalább itt nem tett keresztbe semmi…
Közben az átlátszó alkatrészek is sorra kerültek. Nem tartom jó ötletnek, hogy a kabintető alsó keretét külön darabként adják, bár a matricázást kétségkívül megkönnyíti, de egy ilyen szintű makettnél szerintem ez megint csak túlzás. A kabin alatti apró antennákat és a késantennákat, illetve az orrfutó reflektorát ekkor ragasztottam csak fel.
Ahogy látható, az összeépítés nem ment fennakadások nélkül, és be kell valljam, több mint három és fél év telt el, míg elkészült, részben a matrica utáni kutatás, részben a felmerülő problémák okán. Nem vagyok vele teljesen elégedett, de tény, hogy a Tomcat nemcsak a valóságban bonyolult gépezet. Kezdőknek nem is ajánlanám ezt a készletet. Haladóknak pedig… Az utóbbi időben néhány újsütetű távol-keleti gyártó kihozott néhány új F-14-es készletet, no meg a Hasegawáé is kapható itt-ott. Inkább válasszák ezeket.
