Digitális Bond

Bevallom, nehezemre esett megszokni aktuális James Bondunkat, Daniel Craiget. A Casino Royale nem volt rám különösebb hatással, A quantum csendje pedig premierje idején kifejezetten irritált. Pár évvel később újranézve már jóval pozitívabban tudtam értékelni, és ezen fellelkesülve arra gondoltam, ennyi esztendő után is érdemes lenne belenézni a belőle készült játékba, melyet a Treyarch dobott piacra 2008-ban.

A játék cselekménye merít mind a két, fent említett filmből, ami már csak azért is üdvös, mert azok története amúgy is összefonódik. Nevezetesen ott csapunk a lecsóba, amikor a titokzatos Mr. White-on rajtaütünk (ez ugyebár a Casino Royale legvége, A quantum csendje pedig durván egy órával később folytatja ugyanezt a sztorit). Azt persze ne is várjuk, hogy egy az egyben ugyanazok a kalandok jöjjenek velünk szembe: többnyire a filmek alternatív forgatókönyvéből kapunk egyes elemeket. Ez egyfelől érthető, másrészt viszont a filmek ismerete nélkül túlságosan szemelvényesnek érződhet a cselekmény, itt-ott pedig talán nem is elég logikus a sorrend. Az meg már csak személyes hasfájás, hogy A quantum csendje bevezető jelenetében látott autós üldözésben nem vehetünk rész, viszont azt is elárulhatom, hogy a kihallgatást követő sienai fogócska a játékban enyhén szólva nem kétszereplős…

A fentiek még nem jelentenének abszolút kudarcot, de a játékmenetre rányomja a bélyegét a túlzott monotonitás. Lopakodás, üldözés, zárfeltörés, mobiltelók gyűjtögetése, de leginkább lövöldözés, lövöldözés, lövöldözés… Persze szkriptelve és „csőben haladva”. Nagyjából ennyit tudnak az egyes pályák, melyek ugyan elég változatosak, de ez kevés. Hiába a klasszikus filmzene, a fülünkbe duruzsoló felettesek, akik ellátnak minket infóval, vagy a begyűjtött anyagok kibogarászása, egy órával a kezdés után máris beleuntam az egészbe - márpedig a játék durván hatórás. Egyszerűen nem adagolták megfelelő arányban a különböző jellegű kalandokat. Emiatt egyáltalán nem tudott úgy magával ragadni, mint bármelyik Modern Warfare-epizód vagy akár maguk a Bond-filmek.

Az irányítás csak egy-két vonatkozásban különbözik a megszokott FPS-stílustól. Ilyen a kevés programban alkalmazott, bár hasznos fedezékbe-bújós-onnan-kilövős opció, mely egy durvább tűzharcban valóban jól jön; ott van aztán a pusztakezes harcnál alkalmazott, számomra nem túl meggyőző célzási rendszer (ahol is a kisebb célkeresztet kell rávezetni a nagyobbra, hogy a megfelelő helyre üssünk vagy rúgjunk). És időnként egyensúlyoznunk is kell, ha olyan helyen találjuk magunkat, mondjuk egy daru tetején (ez ötletnek nem rossz, de nem annyira átütő). Ezeket leszámítva ugyanúgy lopakodunk, rohanunk, ugrálunk, tüzelünk…

Hogy ez ne legyen elég, a játék apróbb hibáktól hemzseg. Olyanokra gondolok elsősorban, hogy például egy elfuserált ökölpárbajt újra és újra kellett kezdenem (még nem voltam hozzászokva a már említett közelharci rendszerhez), de a program annyit se mondott volna, hogy „figyelj, haver, nem sikerült, újrakezdjük, a kis célkeresztet mozgasd…” – egyszerűen egy vágást láttam és újra a lépcsőn találtam magam, és kezdődött elölről a jelenet. Eleinte azt hittem, lefagyott… Hát, olyan is történt, éppen ugyanitt, a sienai harangtoronyban: két lábat láttam a sötétben előrelopakodni. Azt gondoltam, átvezetőképet látok, de nem. Nem tehettem mást, kezdhettem újra a szintet, köszi szépen. Ja, és nem tudom, a programozók voltak ennyire hanyagok, vagy épp ez is hiba, de egyes részeknél lényegében levágták az utolsó másodperceket, megfosztva a játékost a finálétól (például White helikopterének lelövésénél pont azt nem látom, hogy sikerült lelőnöm a gépet: csak egy vágás, aztán máris egy telefonbeszélgetés következik arról, hogy elfogtam az ipsét és már vallatják is…). Rendkívül amatőr megoldás.

A grafika szerintem a 2008-as színvonalon is felemás. A környezet összhatása nagyon szép, de ha jobban szemügyre vesszük a részleteket, máris kiütközik az elnagyoltság. A mozgatási modell sincs a csúcson, és a leterített ellenfelek testhelyzete itt-ott meglehetősen bizarr. A hangokat sem tudom dicsérni: bizonyos helyeken rosszul pozícionáltak (értsd: a távolban elhulló ellenfél ordítása néha közvetlen közelből hallatszik), másutt meg olyan semmilyenek (például a fegyverek kezelésénél). Az MI-től meg pláne ne várjunk csodákat...

Összességében azt éreztem, hogy kötelező kör az egész, a filmprojekt része, amihez viszont nem járt elegendő puskapor (mármint zsozsó) vagy épp idő, és emiatt sikerült ilyen izzadságszagúra… Nem csak most, hat-hét évvel a megjelenés után hat ilyen félkésznek, hiszen a vonatkozó kritikák sem magasztalták az égig (általában olyan 60-70%-ot kapott). Így hát azon játékok közé kell sorolnom, amiket senkinek nem ajánlanék. Talán azok az elvetemült Bond-rajongók, akik még soha nem játszottak FPS-sel, láthatnak benne valamit, de a tapasztaltabbak nagy ívben kerüljék. 

A multis részbe bele sem néztem, de hatféle játékmódot tartalmaz. A szerezhető pontok segítségével természetesen lehet fejleszteni a felszerelést, illetve újabb eszközöket kiváltani.

Említettem a zenét, mely tulajdonképpen az egyetlen pozitív benyomásért felelős. A főcímzene ugyanis nem azonos a filmben hallhatóval. Szerintem ez mindenképp örömteli, mivel az Another Way To Die személyes toplistámon az utolsó Bond-slágerek közé tartozik. Itt viszont a Nobody Loves You került a főcím alá – én pedig sürgősen bespájzoltam és elraktároztam a többi 007-es filmzene mellé.


A maga idejében sem lehetett nagy szám.
Értékelés: 5/10

Negatívumok:
*Monoton
*Túlzottan szemelvényes
*Hibák és lefagyások
*Felemás grafika

Pozitívumok:
*Zene
*Kémes elemek
*Változatos helyszínek