Flandriai vihar
Visszatérve az első világháború centenáriumára, következzék egy olyan ütközet, mely nemcsak hogy éppen száz éve kezdődött, de sok szempontból metafórája lett a Nagy Háborúnak – angolszász szemmel legalábbis biztosan. Az yperni szektorban szinte az egész konfliktus alatt csaták folytak, melyből számszerűen négy nagyobbat említenek a hadtörténeti munkák.
Ypern (vagy Ypres, esetleg Ieper, plusz a brit tommyk kedvért Wipers) Flandria egyik kereskedővároskája volt. A német villámháború megakadásával és a nyugati front megmerevedésével itt húzódott az arcvonal 1914 végétől 1918 végéig, igaz, többször is eltolódott, hol néhány száz méterrel, hol néhány kilométerrel. Az itteni kiszögellés sok fejtörést okozott a brit hadvezetésnek, hiszen az ellenség három oldalról ágyúzhatta, ráadásul az uralkodó magaslatok az idő nagy részében a németek kezében voltak. Velük szemben elsősorban brit alakulatok álltak, de huzamosabb időt töltöttek errefelé ausztrál, kanadai, indiai és francia csapatok is. Ezen a szakaszon vetettek be a németek először harci gázt és lángszórót; többek között itt aknázták alá a német vonalakat az 1917 nyarán megindított offenzíva előtt (lásd a Beneath Hill 60 című filmet); itt került sor a nyugati front utolsó tipikus ütközetére Passchendaele-nél; itt szolgált egy ideig a lövészárokban Sir Winston Churchill és nem messze tőle Adolf Hitler káplár…
„A németek ekkor egy új mérgesgázt vetettek be, melyet tüzérségi gránátokkal juttattak célba. A mustárgáz volt talán a legszörnyűbb a háborúban bevetett gázok közül. A korábban használtakkal, például a foszgénnel ellentétben a mustárgáz az egész testet megtámadta, kívülről-belülről. A hatás elborzasztó volt: az anyag átszívódott a ruha anyagán, groteszk hólyagokat és sebeket okozva, lényegében lehántva a bőr rétegeit, ez pedig fertőzést okozott. Az áldozatok megvakultak és vért köhögtek, ahogy tüdejük szétroncsolódott. Ráadásul a gáz nem oszlott el, így az orvosok és nővérek is gyorsan megfertőződtek, mikor megpróbálták a betegek ruháját levenni – sokszor a szennyezett ruhákból felszálló gázok is megtették ugyanezt. Ekkor ők is sárgulni kezdtek, ideértve a hajukat is. A csatatéren sem oszlott el a gáz. Míg a többi fajta pár óra alatt eltűnt, a mustárgáz hetekig megmaradt…”
A szerző Winston Groom neve elsőre valószínűleg nem cseng ismerősen a többség számára, pedig leghíresebb művéből, a Forrest Gumpból világhíres és méltán sikeres film készült. Róla érdemes tudni, hogy a 4. amerikai gyaloghadosztály tisztjeként Vietnamban szolgált, mielőtt író vált volna belőle. Nagyapja – az első világháború veteránja – polcán talált egyszer egy kötetet, mely a flandriai harctereket mutatta be. Ekkor támadt fel benne az érdeklődés és ez vezetett odáig, hogy az éveken át gyűjtögetett forrásmunkák nyomán összegezze az yperni csata történetét – bevallottan az amerikai olvasóközönség számára.
„Régi téveszme, mely nemcsak a fronton, hanem odahaza, Angliában is elterjedt, a „kastélylakó tábornokok” legendája, akik megtestesítettek mindent, ami a brit hadvezetésben rossz volt: magasrangú tisztek, jó messze az arcvonaltól, egy elegáns kastély lakóiként, „fényűző luxusban, kiglancolt csizmában, kaviárt és pezsgőt fogyasztva,” míg embereik a lövészárkok sarát és szörnyűségeit szenvedték.
Ez a vád alapvetően tisztességtelen. Először is, két évvel korábban, 1915-ben, a loosi csata első hetében, három hadosztály-parancsnokként szolgáló vezérőrnagy esett el, négy sebesült meg és egy esett fogságba. Sir John French-et annyira elborzasztota a hír, hogy utasítást adott a magasrangú tábornokoknak, mely szerint ne tartózkodjanak a front közvetlen közelében és ne veszélyeztessék saját életüket. Ez így volt logikus, lévén hiány volt képzett és tapasztalt tisztekből, illetve, hogy ütközet során egy tábornok csakis úgy vezetheti hatékonyan csapatait, ha a főhadiszálláson tartózkodik, ahol bármely alakulatával kapcsolatba léphet, továbbá eléri a tűzérséget és egyéb támogató egységeit. Ilyen oldalról nézve a kastélyok nem voltak mindig biztonságosak, ahogy az a hooge-i kastély elveszítésénél is kiderült az első yperni csata során. Végül tegyük hozzá, hogy az első világháború folyamán 232 brit tábornok veszett oda, közülük 78 elesett, ami kiugróan magas szám.”
Groom először röviden a konfliktus eredetét taglalja, majd a háború kezdetét és a Schlieffen-terv szerint megkezdett német offenzívát mutatja be. Ekkor térünk át az yperni frontszakaszra, és a világégés egyéb eseményeire kizárólag ezzel összefüggésben tér ki a szerző, vagyis pont annyira hogy képben lehessünk, mi minden más befolyásolta az itteni küzdelmet. Szerencsénkre mindvégig olvasmányos és közérthető stílusban peregnek az oldalak; a németekkel szembeni elfogultság csak néhol bukik a felszínre, de az olvasásélményt ez nem zavarja. Bár az író visszaemlékezésekből is merít, érezhetően jobban támaszkodik saját eszmefuttatására. Összességében egy kiegyensúlyozott, olvasmányos és nem túlnyújtott hadtörténeti munka ez.
„A belga gazdák mind a mai napig találnak szántás közben régi lövedékeket és gránátokat. Ezeket tűzszerészek gyűjtik be és robbantják fel. Különösen veszélyesek a gázgránátok, melyek szivárgásra hajlamosak. Még manapság is átlagosan harminc haláleset történik évente az egykori nyugati front vonalán. 1955-ben, harminchét évvel a háború lezárása után, a Messines-gerinc alá befúrt két hatalmas és fel nem robbant akna közül az egyik explodált és elektromos vihart kavart. Több kilométeres körzetben mindenkit felriasztott, de szerencsére senki sem sérült meg. Az utolsó ilyen akna még mindig odalent van valahol.”
A Storm in Flanders – Triumph and Tragedy on the Western Front
Írta: Winston Groom
Cassell 2002
280 oldal
