Aki elég rondának találta az LVT(A)-1 Amtankot, az most tartsa vissza a lélegzetét is, mert valami annál is csúnyább következik most, nevezetesen az LVT-széria tűztámogató változatának továbbfejlesztett változata.
Az LVT(A)-1 37 mm-es lövege nem bizonyult elég hatásosnak a japán védelmi létesítmények ellen: bunkereik általában kiválóan kiépített erődítések voltak, és komoly tűzerő kellett ezek kifüstöléséhez. Így megszületett a döntés, hogy az M-8 önjáró tarack nyitott tornyával szerelik át az új verziót, mely egy 75 mm-es tarackot hordozott. Nagy feszítőerejű gránátjai lényegesebben jobban szerepeltek az ellenséges védművekkel szemben. A nagyobb torony azonban komoly átalakításokat kívánt: elhagyták a hátsó fertályon található két géppuskaállást, ezt a toronygyűrűn elhelyezett ötvenes géppuskával kompenzálták.
A Mariana-szigetekért folytatott csatákban hamar előbukkantak a típus hiányosságai. A 75 millis tarack nem rendelkezett stabilizátorral, vagyis menet közben nemigen lehetett vele tüzelni. A harmincas védőgéppuskák elhagyása is nehézségeket okozott, ugyanis a torony tetején elhelyezett, védőpáncéllal nem rendelkező ötvenes kezelése meglehetősen veszélyesnek bizonyult ellenséges tűzben. Maga a felülről nyitott torony is kockázatot jelentett, ha az ellenséges gyalogság a közelben járt, vagy ha aknatűz érte a körzetet. Épp ezért a tengerészgyalogosok több módosítást is elvégeztek tábori szerelőműhelyeikben: általában felszereltek egy plusz harmincas géppuskát a toronyra, illetve védőpáncélt rögzítettek az ötvenesre, továbbá a jármű elejét is ellátták plusz páncélzattal. A később foganatosított hivatalos módosítások nyomán két, páncéllemezzel védett harmincas géppuskát helyeztek el az átalakított torony két szélén, illetve a rádiós is kapott egy homlokgéppuskát, csakúgy, mint anno az LVT(A)-1 késői verzióján, s további kitekintőnyílásokat alakítottak ki a páncélon. (Ezt hívták „marianai változatnak”.) Az LVT(A)-5 volt a széria csúcsragadozója: lövegstabilizátort, illetve az LVT(A)-4-hez képest komolyabb páncélvédelmet kapott a periszkópok és a géppuskák környékén, és további kitekintőnyílásokat a tornyon. Ezt az alváltozatot viszont már csak elvétve vetették be. Az M-24 könnyűharckocsi tornyával ellátott variánsból pedig csak prototípus készült, a háború ugyanis időközben véget ért. A britek eközben elkészítették saját tűztámogatóikat, méghozzá a csapatszállító LVT-4 bázisán: a náluk Buffalo IV típusjelzéssel használt jármű egyes darabjainak rakterébe 25 fontos tarackot vagy 2 fontos páncéltörő löveget szereltek fel.
Az LVT(A)-4-et 1944-ben kezdték gyártani. A háború alatt 1890 darab készült. Több mint került 500 a tengerészgyalogsághoz, míg bő 1300-at kapott a szárazföldi haderő. A szövetségesek 50 példányt vettek át belőle.
Az Italeri a korai verziót homoksárga műanyagból fröccsöntötte. Az alkatrészek nagy része persze ismerős a korábban bemutatott változatokból. Az összeállítás nem okozott problémát, bár a tetőpáncél ragasztásnál most is használjunk maszkolószalagot a pontos illeszkedés érdekében. A torony egész szép kidolgozású, bár a belső tér részletezésével még el lehetne szöszmötölni. A tarack beépítés után is mozgatható, de Italeriék sajnos kissé hanyagul végezték a dolgukat, ezért picit lötyögős lett a cső… A géppuska és a reflektorok kidolgozottsága sajnos most is csak közepes.
Festési sémák terén végre picivel nagyobb a változatosság, de csak az eddigi LVT-khez képest. Összesen öt járműhöz kapunk matricát, kétféle színösszeállításban. Két olív tengerészgyalogos példány, mindkettő Peleliuról, 1944-ből, az egyik a Lady Luck feliratú. A másik három terepszínű, földszín alappal és barna, illetve zöld foltozással: kettő tengerészgyalogsági jármű Ivo Dzsimáról és egy Okinaváról, a szárazföldi haderő 7. hadosztályától. Jómagam az Ivo Dzsimán bevetett csúfságot választottam.
Sajnos a foltok helyét tekintve a többnézeti rajz sem egyértelmű, úgyhogy improvizálnom kellett. Először is jött a sötét sárga alapszín. S mivel rendes szórópisztolyom jelenleg nincs (de hamarosan lesz), egy ősrégi, de sajnos kétes értékű megoldást használtam a maszkoláshoz, méghozzá vatta segítségével próbáltam körülhatárolni a majdani zöld és barna foltok helyét. Nem ajánlom senkinek az eljárást: a vatta egyes szálai óhatatlanul a felülethez ragadnak, és bár ennek egy részét fel lehet utólag szedni, korántsem ez a legjobb módszer. Az utólagos koszolás folytán mondjuk nem okoztak igazi gondot a vattamaradványok, de a professzionális szórópisztoly azért jobb ennél… Ezek után vékony réteg fényes lakk következett, majd a matricák. Felfestettem a jármű oldalára a partraszállási övezetet jelző vörös csíkot is, illetve a görgők fekete gumifelületét. A fényes lakk ezután újra szerepet kapott.
A koptatáshoz sötétbarnát és fémes szürkét kevertem össze, ezzel kezeltem az éleket. Koszoláshoz a másik Amtanknál már ismertetett sarazási eljárást használtam. A jól bevált, már csomósodó sárszínt felkentem a visszafutógörgők környékére. Ügyeltem arra, hogy a sűrű festék mellé a göröngyöket jól imitáló apró csomók is kerüljenek. A feszítőgörgő előtt húzódó szakaszon, illetve a visszafutók környékén volt a legjellemzőbb a sár befolyása az LVT-ken, vagyis most is ide összpontosítottam, több rétegben felhordva, aztán visszamosva a színt. Emellett a jármű orrát és farát is kezelésbe vettem, de természetesen a fellépőknél, illetve a legénység által bejárt felületeken is foltokat hoztam létre, melyet ugyanazzal a színnel átmostam később, imitálva a rétegben megmaradt koszt. Mire a végére értem, újra szükség volt valamiféle panelezésre, ezért híg feketével megint befutattam a szükséges részeket. A legvégén egy vékony réteg matt lakk következett.
