Csillagközi invázió, de idétlen időkig
Jó látni, hogy a katonai sci-fi műfaja reneszánszát éli (és azt hiszem, ebben John Scalzi Vének háborúja-univerzumának is van némi szerepe). A jelek szerint pedig a távoli Japánban is népszerű ez a témakör, hiszen A holnap határa Szakurazaka Hirosi 2004-es Csak ölnöd kell című regényéből született.
A Földet űrből érkezett idegen faj rohanja le. Az európai szárazföld közepén leszállt ellenségre csapást mérni szinte lehetetlen feladat, ám az egységbe tömörülő emberiség most egyidejű támadásra készül keleten és nyugaton. Cage őrnagy, az amerikai hadsereg médiaosztályának tisztje akaratán kívül az inváziós alakulatok soraiban találja magát, ahol nulla kiképzési háttérrel száll partra Franciaországban, hogy egy rövid és zűrzavaros belépő után az idegenek karmaiban essen el. Újra és újra és újra. Cage valahányszor meghal, újrakezdi a történetet, ugyanattól a naptól fogva… Az eleinte megmagyarázhatatlan fordulat folytán válik az események aktív részesévé, aki talán megmentheti az emberiséget.
Bár határozottan úgy érzem, még legalább két megtekintést megérne a film, hogy az összhatás jobban letisztuljon, azt hiszem, ajánlható, jól sikerült darabról van szó. Részben az unalomig ismert klisék („újoncként a seregben”), részben a megszokott, de kötelező technikai duhajkodás (például a felfegyverzett ultramodern vértezet) dominálnak, de a hol drámai, hol könnyed hangnemben kibontakozó cselekmény kellően friss. A klipszerű vágás, a néhol túlzásba vitt kézikamerázás és az elmaradhatatlan digitális trükkfelhő ezt csak erősíti – elmélázni a film közben egyszerűen nem lehet. A katonai sci-fik rajongóinak mindenképp kötelező, a többieknek akkor, ha az előzetes megfogta őket.
Mindemellett nem tökéletes munka ez sem. A bevezetést picit összecsapottnak és erőltetettnek éreztem. Előbbi még kevésbé zavaró, hiszen minden szükséges információt később úgyis megtudunk a maga idejében, viszont ahogy egy hátsó lépcsős tisztet kipaterolnak a harcmezőre… Oké, ez csak fokozza a drámai ízt, de nekem valahogy nem klappol. Egyébként is hiányérzetem volt itt-ott: a történetet lehetett volna még egy picit bonyolítani (a végső leszámolást is mintha elsiették volna). Ott van aztán Rita Vrataski kisasszony pallosa, ami aprócska visszautalás lehet egyes sci-fi univerzumokra, ahol egyszerűen képtelenség a csúcsszuper páncélok és lőfegyverek mellett meglenni valamilyen méretesebb hidegfegyver nélkül, mert egyszerűen baró, ahogy azzal aprítják az ellent… (A regényben ezt egyébként megmagyarázzák, itt egyszerűen csak ott van.) Az viszont határozottan jólesett, hogy ha már az eredeti könyv távol-keleti helyszíneit feladták, akkor nem megint az Egyesült Államokhoz nyúltak, hanem a vén Európához.
A színészek kapcsán kissé vegyes benyomásaim támadtak. Tom Cruise, úgy vélem, megfelelt a feladatra, Emily Blunt (Az ördög pradát visel, Sorsügynökség) úgyszintén, még ha olyan nagyon mélyre egyiküknek sem kellett mennie ehhez. A láthatóan túlsúlyos Brendan Gleeson (Zöld zóna, Hideghegy) helyett én biztosan mást választottam volna a tábornoki szerepre, ehhez képest Bill Paxton (Apollo 13, Hazug háború) remekül hozza a főtörzsőrmesteri figurát, amely akármennyire is közhelyes, személyre szabott és szórakoztató.
A filmzenét már hetek óta hallgattam a YouTube-on. Christopher Beck (Végtelen szerelem, Másnaposok) Úgy vélem, kitett magáért, viszont a moziban ülve őszintén szólva semmit sem érzékeltem belőle. Egyedül a végefőcím, John Newman Love Me Again című slágerének enyhén módosított változata maradt meg bennem... Mindenesetre érdemes belehallgatni.
A regény magyar változatát pár héttel ezelőtt a Gabo Kiadó dobta piacra. A könyv eltérő cselekménnyel bír, így csak alapját képezte a forgatókönyvnek, vagyis egy picit másféle élmény ígéretében ajánlható az érdeklődők számára. Ritát leszámítva a főszereplők japán nemzetiségűek, és a főhős, Kirija Keidzsi valamivel egyértelműbb módon (önkéntesként) kerül az események kellős közepébe, mint Cage. A nem túl hosszú, körülbelül 220 oldalas kötet elolvasása nem tart sokáig, de végeztével némi hiányérzet kísértett. Az alapötlet valóban figyelemreméltó, nem csoda, hogy filmet csináltak belőle, de ahhoz képest, hogy a már említett John Scalzi milyen magasztalóan nyilatkozott róla ("sci-fi az adrenalinfüggőknek"; "odavág és megsoroz"), igazából csalódást okozott. Túlzottan is leegyszerűsített a sztori, meglehetősen pongyola nyelvezettel. Más szóval a filmet inkább ajánlom, mint a regényt, melyből Japánban manga is született...
Robert Heinleinnek is tetszene, de nem tökéletes.
Értékelés: 7/10
A holnap határa (Edge of Tomorrow)
Warner Bros. 2014
Háborús sci-fi (113 perc)
Rendező: Doug Liman
Főszereplők: Tom Cruise, Emily Blunt
Zene: Christopher Beck
