Italeri 1:35
Az Italeri három szállítóváltozat mellett két tűztámogató verziót is piacra dobott LVT-sorozatában. Lássuk tehát először a korai Amtankot. (Ezt a készletet egyébként a Revell is forgalmazza, más matricákkal.)
Az LVT-k bevetése során gyorsan felmerült az igény egy nehézfegyverzetű verzióra is, mely képes partraszállás közben és után tűztámogatást biztosítani a gyalogságnak. Az átépítés során ezért az M-3, később az M-5 Stuart könnyűpáncélos tornyát szerelték fel, mely egy 37 millis páncéltörő löveget és egy harmincas géppuskát hordozott. A jármű ezenkívül két géppuskaállást kapott a hátsó fertályon. Hosszú távon ez a fegyverzet gyengének bizonyult, ezért később elkészült az M-8 önjáró tarack tornyával szerelt változat is. A löveg és a megerősített páncélzat ellenére az Amtank inkább számított az LVT nehézfegyverzetű változatának, mint teljes értékű kétéltű harckocsinak. Az európai hadszíntéren nem is igen alkalmazták, ott a Sherman DD verzióját vetették be ilyen célra.
A készlet nagyjából nyolcvan, barnászöld alkatrészből áll. A test összeállítása ugyanúgy ment, mint az LVT-2 és LVT-4 esetében, így minden részletre most nem térnék ki. A tetőpáncél azonban enyhén szólva más, mint a nyitott változatokon.
A mozgatható toronylöveg szerencsére nem két félből készült… Kidolgozása megfelelő, ideértve a závárzatot is, viszont a torony egyéb berendezései teljesen hiányoznak, erre figyeljünk, ha nyitott búvónyílásokkal építjük meg a járművet. A vezetőtér két ajtaja is építhető nyitva, a periszkópokat itt is megkapjuk, de a belső tér itt is hiányzik. Hátul, a géppuskaállásoknál annyival jobb a helyzet, hogy a perforált taposólemez legalább a helyén van, vagyis felülről betekintve picit meggyőzőbb az összkép, illetve figurák behelyezése egyértelműbb.
A géppuskák és fogódzkodók a többi készletből már ismerősek voltak: a 30-as géppityuk sajnos most is egy darabból készülnek, bár egész szép kidolgozásúak. A farnál rögzített kábel ezúttal is csapnivaló minőségű, és figurát ehhez a verzióhoz sem kapunk. A homlokpáncélzaton a késői változaton használatos homlokgéppuska nyílását igény szerint nekünk kell kivágnunk. Mivel a készlet alapanyaga kellően puha és rugalmas, ez nem fog gondot okozni senkinek.
Javaslom a 75C darabokat csak azután rögzíteni, hogy az alvázat és a jármű tetőpáncélját már összeragasztottuk. Ez utóbbihoz mindenképp pillanatragasztó és cellux szükséges, mert ezt a hatalmas alkatrészt bizony picit meg kell hajlítani az illesztéshez. Jó hír viszont, hogy az elsőre picit bőnek tűnő lánctalpat a sárvédő lemez lenyomja annyira, hogy tisztességesen nézzen ki és ne akarjon elszakadni a görgők felületétől. A lánctalpat még felrakás előtt híg barnásfeketével mostam át.
A nagyobb részegységek összeállítása után, de a lánctalp illesztése előtt a Tamiya flakonos olívjával szórtam le a járművet, majd száradás után megfestettem a futógörgők gumifelületét. Vékony réteg fényes lakk következett, és miután a géppuskaállások rögzítőgyűrűi is a helyükre kerültek, összeragasztottam a testet. A matricázás jött. A matricakészlet nem különösebben változatos: két olajzöld festésű példány a csendes-óceáni hadszíntérről, 1944-45-ből. Az egyik valószínűleg a tengerészgyalogság, a másik a szárazföldi haderő járműve. Előbbi oldalán látható az egyszínű páncélon látványosnak mondható „The Bloody Trail” felirat. Én mondjuk az utolsó néhány készlet tapasztalatai alapján nem mertem ez utóbbit felrakni, mivel a fólia átlátszó részei elég csúnyán meglátszanak a kész járművön is, és egy ilyen betűsort én nem mertem betűnként körülvágni, de a lényeg, hogy a tengerészgyalogos változatot választottam, mely így mindössze három szolid B7 jelzést kapott. Újabb vékony réteg fényes lakkot szórtam fel, ami nagyon lényeges, hiszen a későbbi koszolás során sokszor átmossuk majd a felületet híg festékekkel, melyeknek nem szabad feloldaniuk az alapszínt. Az alábbi fotón látható, hogy nézett ki a kicsike ekkor...
Itt kell szót ejteni arról, hogy a szakirodalomban található festési sémákat elnézve a többség valószínűleg érdekesebbnek tartja majd a szürke változatokat (Medium Sea Gray alapszínnel), egyszerűen azért, mert a korai időszakban ezeken legalább szerepeltek a kijelölt partraszállási övezeteket jelző színes sávok (például vörös, kék vagy sárga csíkok), amik egész jól mutatnak az amúgy homogén felületen. A fehér csillagok elsősorban a szárazföldi haderő járművein voltak láthatók, a tengerészgyalogságnál mindig is csínján bántak a jó célpontot nyújtó felségjelzésekkel. Az egyéni jelzések terén nincs túl sok választási lehetőség az LVT-knél: egy-két szolid vagy nem olyan szolid méretű név szokott előfordulni, és igen ritkán valamilyen figura. Jómagam logisztikai okokból választottam most az olív példányt, bár szívesebben festettem volna a fent említett szürkére.
Hogy hajszálnyit világosítsam az alapszínt, átködöltem a járművet az XF-60 sötétsárga flakonos változatával, majd az elsődleges árnyékolás következett, híg sötétbarnával. Az alapvető koptatás (metálszürkével az éleken) és a filterezés jött. A pöttyökben felvitt fehér, sárga, kék és barna foltokat hígítós ecsettel elmostam a felületen és máris megtört a homogén megjelenés. A tanksapkák környékén híg sötétbarnával vandálkodtam. A valóságban így nézett ki ekkor: 
A sarazást kapcsán fontos szempont, hogy a fennmaradt fotókat alaposan tanulmányozzuk, mert a koszolódás ezen a harceszközön elég jellegzetes. A fényképeken látszik, hogy elsősorban a lánctalp által közrefogott szögletes panel felső és külső része fogta fel a sár nagy részét, túlnyomórészt a feszítőgörgő környékén és előtt. Ehhez sűrű Humbrol 110-es sárszínt vittem fel a panel felső peremére, melyet függőleges mozdulatokkal rámostam a páncélzatra, illetve a visszafutógörgők alatti részt is átkentem ennek híg változatával. Ahogy látható, alakult a dolog, de még korántsem voltam a végén...
Pár nap múlva az előbbi festési műveletet ismételtem meg vele, azzal a különbséggel, hogy merítettem a festék sűrűjéből is és egy durvább ecsettel szétkentem ott, ahol nagyobb mennyiségben megül a sár a valóságban. Ez a darabos, sűrű massza viszonylag jól visszaadta a vastagon lerakódott sarat. Ezután természetesen az oldalpáncélt is lemostam ezzel a festékkel, illetve az orr-lemezt, a fart és a jármű hasát is átkentem.
Újabb néhány nap múlva rájöttem, hogy túlzott vehemenciával végeztem a munkát és az oldalfalakon túl vastag lesz a sár. Ezért hígítós ecsettel visszamostam több helyen is annyira, hogy valamennyire azért kiütközzön az eredeti olív alapszín. A páncélzatot és a tornyot (például a tetőnyílások környékén, ahol a legénység ki-be mászkál) is átmostam itt-ott a fent említett színnel, illetve a Tamiya XF-60-as sötét sárgájával. A legvégén egy vékony réteg matt lakk következett. Ez a példány láthatóan átdöcögött néhányszor a dzsungelen... 
Szerettem volna figurával is kiegészíteni a nagyvasat, de csendes-óceáni harckocsizókból nem vagyok jól eleresztve. Az arányok láttatása végett mindenesetre készítettem egy fotót, melyen egy hagyományos egyenruhát viselő parancsnoki figura látható (a Tamiya M-20 készletéből). Ahogy az látható, nem kis dög volt az LVT…
Elégedett vagyok az eredménnyel. Eddig ez a legátgondoltabban koszolt makettem, amelyen ráadásul egy új sarazási eljárást is kipróbálhattam. Továbbra is ajánlom az LVT-szériát minden harcjármű-kedvelő figyelmébe. Összeállításuk egyszerű, megjelenésük formabontó és fenyegető, a fennmaradt fotók tanúsága szerint pedig sokféle koszoltsági fokon készíthetjük el a makettet, ami ideálissá teszi bármely kolléga számára, tapasztaltsági szinttől függetlenül.
