Kezdődjék a küzdelem – megint...

Ha mondani kellene néhány nagy nevet a videójátékok sorából, de nem az elmúlt pár év felhozatalából, hanem a hőskorból, vagyis a nyolcvanas-kilencvenes évekből, valószínűleg az elsők között említenénk a Street Fighter-sorozatot, ebből is a második részt, mely játéktermi gépként kezdte diadalútját, úgy 1992 környékén, majd betört az amigás és PC-s (sőt a Commodore 64-es) játékosok képernyőjére is, később pedig újabb és újabb epizódokat ért meg a konzolok világában. 

Az alaptörténet annyi, hogy egy hatalmas bajnokságot rendeznek a világ legjobb utcai harcosai számára, akiknek mind-mind megvan a saját történetük és stílusuk. A játékosok végigküzdhették magukat a teljes versenyen, egyenként megverekedve a többi résztvevővel, majd a nagyfőnökökkel, de az igazán közkedvelt játékmód természetesen két játékos összecsapása volt, melynek kedvéért ki tudja hány húszforintos érme vándorolt az egykori késdobálók tulajdonosainak zsebébe…

Az évek során rengeteg változatban újra és újra megjelent a játék (elsősorban konzolokon), és nyilván üzleti okokból sokáig nem is akartak továbblépni a bűvös kettes számnál, így a címet olyan szavakkal szépítették, mint „turbo” vagy „super”. Közben persze számos apró változtatás történt: ilyen volt a karakterek ruházatának választható színe, a még újabb szereplők és pályák, a kombók, és így tovább.

Én utoljára a C-64-es és az ősrégi PC-s verzióval játszottam, azonban a boltokat járva nemrég megakadt a szemem a PC-re kiadott 2009-es keltezésű Street Fighter IV dobozán, melynek borítóján a széria két talán legnépszerűbb karaktere, Ryu és Ken néznek farkasszemet. A szoftver bespájzolása után kerítettem egy pécés joypadet is, és nagy izgalommal telepítettem a játékot.

A történet szerint újabb tornára gyűlnek össze a harcosok, de mindenféle pletykák is terjednek a rendezvényt illetően, eltűnt résztvevőkről meg titkos fegyverekről... Jól ismert és új arcok tűnnek fel, hogy elnyerjék a bajnok címet, és mindenki más és más motivációtól hajtva küzd. A klasszikus karakterek, Ryu, Guile, Chun-Li, Bison, Dhalsim és a többiek mellett kapunk tehát másokat is, például Crimson Vipert, a mindig elegáns és ravasz női harcost, vagy a nagydarab Rufust.

A kezelőfelület amolyan konzolos, joypaddel kattintgatva kissé fura elsőre, de meg lehet szokni. Természetesen van lehetőség az egész torna végigvitelére, illetve páros meccsekre, akár a gép, akár barátunk ellen – esetleg az interneten keresztül. Nagyon hasznosnak találom a tréning módot is, melyben az általunk választott figurával gyakorolhatjuk be a speckó mozdulatokat egy vissza nem ütő ellenféllel szemben. Létezik még egy kihívás-mód is, ahol háromféle feladatsor közül választhatunk: a szintek végigjátszása adott időn belül (mindössze egy menet per ellenfél); a lehető legtöbb gépi karakter megverése korlátozott életerővel (megint csak egy menet per ellenfél); és végül az egyes karakterek mozdulatainak gyakorlása.

A grafika persze továbbra sem digitalizált, többek között ez biztosítja, hogy a klasszikus Street Fighter-hangulat most is megvan. (Egyébként jómagam az élő szereplőkről bedigizett Mortal Kombatet soha nem csíptem annyira, mint ezt, szerintem a célnak tökéletesen megfelel.) A karakterválasztó képernyő, illetve a térkép is csak fel lett turbózva, de jellege megmaradt. A pályák nagyon szépek, némelyik erősen emlékeztet egy-egy klasszikusra, de azoknál jóval részletesebbek. A háttérben most is láthatunk mozgó alakokat és szurkolókat, és persze adott esetben a kommentátor hangját is hallhatjuk.

Magáról a küzdelemről, gondolom, nem kell sokat mondanom. A karakterek kijelzőjén láthatjuk a menetből hátralevő időt, az életerőt, illetve alul a kombókhoz szükséges mércét, mely, ha megtelik, felhasználhatjuk egy ilyen speckó mozdulatsor kivitelezéséhez. (Az ütésekről és rúgásokról persze nem fogok írni, ezek megtalálhatók a kézikönyvben.)

Készüljünk fel arra, hogy kezdőként normál nehézségen gyakran elpüfölnek majd minket, gyakorlás ide vagy oda – ez részben annak is köszönhető, hogy a gép néha pofátlanul gyakran használja a speckó mozdulatsorokat. Hogy némi sikerélményhez mégis jussunk, javaslom a karakterválasztásnál a színek után a Handicap szövegdobozban a nehézségi szint beállítását: ha egyetlen csillagra állítjuk ellenfelünk erősségét, akkor egyetlen ütés is elegendő lesz a győzelmünkhöz, de ha kettő vagy három csillagot adunk, akkor csak legyengítjük annyira, hogy azért mi is labdába rúghassunk.

Amint az kitálalható, ez a cikk félig a nosztalgikus hangulat hatására íródott, úgyhogy remélem, mindenki megbocsátja, hogy a pontos részletek helyett inkább csak nagy általánosságban írtam a játékról. Ezzel még eljátszogatok egy pár évig...

Negatívumok
*Egy se jut eszembe...

Pozitívumok
*Klasszikus Street Fighter-hangulat
*Új és régi karakterek
*Atmoszférikus hangok és szövegelés
*Beállítási lehetőségek
*Gyakorló és sok más játékmód