Szorul a hurok...

Ha olyan filmeket kellene felsorolnom, amelyek szembemennek az oly divatos trendekkel és a filmes műfaj legklasszikusabb eszközeivel érik el a céljukat, ahelyett, hogy speciális effektek vagy újszerű (de valójában sablonos) témák segítségéhez folyamodnának, valószínűleg az elsők között említeném Michael Mann (Közellenségek, Az utolsó mohikán) krimijét, mely jól példázza, hogy egy elszánt rendező, egy normális forgatókönyv és néhány remek színész mi mindenre lehet képes…

A film egy chicagói rendőr, Chuck Adamson és egy profi bűnöző, Neil McCauley valós történetén alapul, akiknek az útja többször is keresztezte egymást. Michael Mann akkor találkozott Adamsonnal, amikor az már nyugdíjba vonult. Filmek kapcsán dolgoztak együtt, és Mann több tőle hallott történetet is beépített a Szemtől szemben forgatókönyvébe. A rendező eleinte egy LA Takedown című sorozatban gondolkodott, melynek mindössze a bevezető epizódja készült el. A forgatókönyv aztán később egy barátja kezébe került, aki kijelentette, ez a történet nagyjátékfilmre kívánkozik.

Mann nem vette félvállról a forgatókönyv megírását, mely alapvetően az ő műve és amely akár a görög drámák modern mása is lehetne, szerteágazó, végül pedig összekapcsolódó történetszálaival. Ugyanakkor van benne valami a klasszikus vadnyugati történetekből is, és ez vérbeli amerikai filmmé avatja. A szkript valóban jól sikerült, már csak azért is, mert mindenre hagy elegendő időt, de üresjáratok nincsenek benne. Mindennek hatásos életre keltéséhez persze kiváló színészek is kellettek, és Mann itt sem végezett félmunkát. A szereplőválogatás rendkívül hosszúra nyúlt, olyannyira, hogy a forgatás már elkezdődött, amikor a válogatás még tartott. A rendező akár több száz színészt is behívatott egyetlen mellékszerep kedvéért, és nem nyugodott, míg meg nem találták a legmegfelelőbbet. Ez azért is volt annyira fontos, mert Mann nem kétdimenziós fekete-fehér karaktereket akart bemutatni: a szerepek mindegyike abszolút emberi, a maga hibáival, erényeivel, problémáival és élettörténetével, akár rablóról, akár rendőrről legyen szó. Így a nézőnek állást foglalnia is nehezebb, de nem csoda, ha a bűnöző olykor szimpatikusabb számára.

A főszerepekben Robert De Niro és Al Pacino remekel. Érdekesség, hogy most először (de nem utoljára) játszottak úgy, hogy közös jelenetük is volt. Itt két ízben kerülnek szembe egymással, és az első alkalom, az éttermi beszélgetés sokak szerint nemcsak a film egyik csúcspontja, hanem az amerikai mozitörténet egyik gyöngyszeme is. Bár utóbbit nem merem kijelenteni, az előbbi mellett teljes szívemmel kiállok – amin persze, a két színész tehetsége ismeretében, aligha lehet csodálkozni. Ez a bizonyos párbeszéd azért is érdekes, mert megtörtént eseten alapul, illetve mert a felvétel előtt nem tartottak próbákat, ezzel is életszerűbbé téve a dialógust. És még egy érdekes megjegyzés: azt a bizonyos asztalt azóta is mutogatják a Kate Mantilini étteremben, ahova mellesleg mindkét színész szívesen jár a mai napig.

A többi szereplő között találjuk Tom Sizemore-t (Ryan közlegény megmentése, Intruderek támadása), Val Kilmert (Top Gun, Mindörökké Batman), Jon Voightot (Hazatérés, Transformers), Danny Trejót (Machete, Desperado) Ashley Juddot (Vagány nők klubja, A gyűjtő) vagy Natalie Portmant (Fekete hattyú, Testvérek). Közülük többen is elbeszélgettek a szerepüknek megfelelő, de valós személyekkel (rendőrtisztekkel, fegyencekkel, vagy ezek hozzátartozóival), hogy még jobban megértsék azok helyzetét. Ennek egyik legérdekesebb példája az volt, amikor egy olyan étteremben vacsoráztak, ahol mind a rendőrség, mind a maffia tagjai meg szoktak fordulni. A rablókat alakító színészek természetesen akkor látogattak ide, amikor a maffia tette tiszteletét, míg a csapat másik fele igazi rendőrökkel vacsorázott együtt.

A film mindezek mellett hihetetlenül életszagú. Ennek is több oldala van: Mann egyrészt ragaszkodott a valós helyszínekhez, vagyis nem külön építtetett díszleteket használt, másrészt ahol lehetett, statisztaként is szakembereket – például igazi helyszínelőket – szerepeltett. A forgatókönyv pedig nem kendőzi el a rendőri, illetve a rabló szakmával járó nehézségeket sem – a normális családi élet mindkét oldalon csak álom. Amikor pedig akcióra kerül sor, a film úgy pörög föl, hogy a hitelesség ott se csorbuljon. A bankrablást követő emlékezetes utcai tűzharcot (lásd az alábbi videót) például alaposan begyakoroltatták a színészekkel – lőkiképzőjük többek között a Bravó Kettő Nulla-küldetésből ismerős egykori SAS-katona, Andy McNab volt. Ez meg is látszik a jeleneten, s ha jobban belegondolunk, a kilencvenes években készülő, egyre hitelesebb akciófilmek egyik darabja volt ez, ahol már nem szégyen, sőt, elvárható volt, ha a szereplőknek harc közben tárat kell cserélniük. Val Kilmer szerint azt a snittet, ahol letérdel, hogy újratöltse karabélyát, a tengerészgyalogságnál azóta is lejátsszák az újoncoknak, mondván „legalább ilyen gyorsan kell tudni tárat cserélni!” – de a jelenet amúgy is nagyon hiteles, mivel kiválóan bemutatja a lépcsőzetes visszavonulást.

A filmzene Eliot Goldenthal műve, aki sokféle hangzást próbált végig, és ezek egy része a filmhez is utat talált. A végefőcím mégsem az övé lett, hanem Mobyé, akinek God Moving Over the Face of the Water című száma (lásd alább) valóban remekül passzol ide. A másik tőle származó darab a New Dawn Fades.

A film DVD-verziója szimpla és duplalemezes változatban kapható nálunk, rajta magyar, angol, spanyol és lengyel hangsáv, továbbá ugyanilyen feliratok. Az első lemezen rendezői audiókommentár és három előzetes lapul, az extra lemezen 11 kimaradt jelenet és öt dokumentumfilm, többek között a forgatókönyv eredetéről és a Pacino-De Niro-féle párbeszédről. Fontos megjegyezni, hogy ezt a filmet érdemes magyar szinkronnal is megnézni, mert nagyon igényesre sikerült (még ha az eredeti hangot nem is múlhatja felül). Al Pacino hangját Végvári Tamás, Val Kilmerét Rátóti Zoltán, De Niróét Kulka János adja. 

Az utolsó szó jogán, igényes és felejthetetlen krimiről van szó, melyet csak ajánlani tudok mindenkinek.

Zseniális és igényes krimi, a kilencvenes évek egyik legjobb filmje.
Értékelés: 10/10

Szemtől szemben (Heat)
Warner Bros. 1995
Bűnügyi dráma (164 perc)
Rendező: Michael Mann
Szereplők: Robert DeNiro, Al Pacino, Tom Sizemore, Val Kilmer
Zene: Eliot Goldenthal
 

MÉG EGY PÁR ÉRDEKESSÉG AZOKNAK, AKIK MÁR LÁTTÁK A FILMET

Chris szerepére Val Kilmer mellett szóba került Keanu Reeves, Michael szerepére Tom Sizemore mellett Jean-Claude Van Damme és Don Johnson is, de a két főszerepet a rendező eleve DeNirónak és Pacinónak szánta, bár tartaléknak Jeff Bridges és Nick Nolte is szóba került.

Egy korai forgatókönyv-változat szerint Vincent Hanna kokainfüggő, és Pacino szerint ez megmagyarázta volna a hirtelen kitöréseit.

Hanna és McCauley is a tengerészgyalogságnál szolgált. Hanna esetében ezt Nate említi meg, míg Neil esetében egy vonatkozó tetoválás látszik a felsőtestén.

A Neil barátnőjét, Eadyt alakító Amy Brennemannek nem is tetszett a forgatókönyv, túlságosan erőszakosnak találta, így nem akart benne részt vállalni. Michael Mann éppen ezen az alapon győzte meg őt arról, hogy muszáj szerepelnie, hiszen pontosan ilyen karaktert alakítana.

A tűzharc során Chris letérdel az egyik kocsi mögé, hogy újratöltse karabélyát. Az autó rendszámra 2LUP382. A brit haderőknél (ahol a színészek kiképzője, Andy McNab is szolgált) a LUP jelentése „lying up position”, vagyis „lesállás, búvóhely”. A forgatás során tehát a rendszámtáblák segítettek Val Kilmernek, hogy a megfelelő jármű mögé húzódjon be. A kettes számból következik, hogy a fenti volt a második fedezék, amit kihasznált a menekülés során.