A francia Zorro
Úgy huszonöt évvel ezelőtt, mikor a magyar televíziós csatornákból még csak kettő létezett, viszonylag gyakran láthattunk a képernyőn klasszikus és újabb francia filmeket, főleg szombat esténként vagy vasárnap délutánonként. Ekkor tanultam meg Jean Marais, Alain Delon, Pierre Richard vagy Jean-Paul Belmondo nevét, és ekkor láttam először ezt az emlékezetes kalandfilmet is...
1789 júniusát írják, és küszöbön áll a francia forradalom. Guillaume egy vidéki gróf, aki kettős életet él: nappal léha arisztokrata, éjszakánként viszont útonállóként keresi a mellékest, Fekete tulipán néven. Egy akciója során azonban bal arcát vágás éri, s ekkor hirtelen szüksége lesz hozzá igencsak hasonlító öccse segítségére. A kistestvér meg is érkezik, és bátyja helyére is szívesen beugrik, mindaddig, míg rá nem jön, hogy fivére igazából csak az izgalmaknak él, mindössze tetszeleg a nép megmentőjének szerepében, és a lassan beérő forradalom eszméi teljesen hidegen hagyják…
A Királylány a feleségem – eredeti címén Tulipános Fanfan – nagy sikere Alain Delont is megérintette, és nagyon szeretett volna egy hasonló szerepet. Végül Christian-Jaque-ot, a fenti film rendezőjét kérték fel a produkcióhoz, aki Dumas regényét javasolta alapanyagként (és a végső forgatókönyvnek állítólag nincs is sok köze a könyvhöz). A két testvér életre keltése Delonnak külön jutalom volt, hiszen ilyen kettős szerep ritkán adatik meg egy színésznek, főleg, hogy a fivérek személyisége meglehetősen eltérő: Guillaume nagyvilági karakter, csupa nemtörődömség és merészség, míg Julien inkább naiv és idealista.
Mivel közel ötvenéves filmről van szó, adódik a kérdés, ennyi év után nem vált-e túlzottan vontatottá vagy unalmassá a Fekete tulipán. Véleményem szerint ma is megállja a helyét, részben azért, mert a jól ismert kalandfilmes elemek mellett nem fukarkodtak a humorral sem, és kellően emlékezetesek a főbb karakterek is, köztük a hiú La Mouche rendőrfőnök (Adolfo Marsillach) vagy a szépséges és mindig harcra kész Caroline (Virna Lisi).
A magyar DVD-kiadás, mely a Caesar Film Alain Delon-sorozatában látott napvilágot, egészen igényes: az eredeti francia hangsáv mellett a tévés magyar szinkron is ott figyel, sőt, a magyar felirat mellett még francia is akad, ami nagy szó. Az extrák között pedig egy durván félórás werkfilm is található.
Időtálló kalandfilm-klasszikus.
Értékelés: 9/10
Fekete tulipán (La tulipe noire)
Flora Film 1964
Kalandfilm (108 perc)
Rendező: Christian-Jaque
Főszereplők: Alain Delon, Virna Lisi, Adolfo Marsillach
Zene: Gérard Calvi
A bejegyzés trackback címe:
https://monty.blog.hu/api/trackback/id/tr62558626
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
symor 2011.01.06. 00:36:48
Több hasonló produkciót kellene előszedned, mert kifejezetten hálás témát jelentenek ezek a klasszikusok. Delon hovatovább nálam nagy kedvenc a gall színjátszók közül. Tulajdonképpen egy filmművészeti korszak ikonjának számít, mely nagyon is meghatározta a szakma fejlődését.
Ha a francia színjátszás mérvadó egyéniségeit szedem össze, akik között korántsem makulátlan személyiségek is szerepelnek, egy egészen nagyívű figurákkal teli lista születik a férfiak köréből.
Jean Marais (a kardcsörtető mozik régi nagy figurája, alapvető tehetség), Jean Gabin (az öreg medve, a szakma valódi unikuma), Michel Piccoli (az emberi, tisztán látó, művészi ravaszság megtestesítője), Philippe Noiret (a jellemek mestere, a megkerülhetetlen), Delon kortársa Belmondo (az atletikus és lezser vagány, a csúfan szép férfi), Funès (a mozgalmas és izgalmas rikkancs), Depardieu (a hatalmas, univerzális alak), Daniel Auteuil (a végtelen mélységekkel teli karakter), Jean Reno (a sokszínű, erőteljes mackó), Vincent Cassel (a sarkalatos és dinamikus egyéniség).
Oldalakat lehetni megtölteni arról, amit a világmozi a felsoroltak alakításainak köszönhet. Tehát, egyértelműen szeretem a francia filmet, amelyben mindmáig érzek valami ösztönösen friss mentalitást.
Konkrétan egyszer egy cikkben összeszedtem mit is jelentett Delon a maga legaktívabb idejében, és mit számít jelenleg. Ilyen dolgok jöttek ki belőle:
"igazi óvilági karakter, aki egyszerre lehetett lázadó és konvencionális személyiség.A szabad gondolkodás és az társadalom-liberalizáció olyan hímpéldánya, aki nem félt gátlástalan lenni, kívül-belül kiélvezve előnyös adottságai lehetőségeit.
A '60-as években már így jellemezték, az akkori filmszaklapok:
"...egy lehetetlenül jóvágású Jemas Dean a francia moziban. A hím Brigitte Bardot, aki Luchino Visconti és Michelangelo Antonioni által rendezett mesterművekben bizonyította milyen nagyszerű színész. Jean-Pierre Melville tökéletes filmhőseként Delon egy nyugodt, pszichedelikus jelenség és amikor a vászonról ránk tekint az olyan érzés, mint mikor a macska felméri az egeret."
Számos film, tévésorozat, színházszerep tette Delont Európa egyik legjelentősebb színjátszójává. Neves rendezők (pl. Jean-Luc Godard) féltek hírnevétől saját idejében, a jelenkor legnagyobb filmesei, így Steven Spielberg és John Woo, pedig tisztelettel beszélnek egyénisége rájuk gyakorolt hatásáról.
Ha azt kellene összeszednem miből értenénk meg ma Delon esszenciáját a Fekete tulipán nem feltétlenül szerepelne a listán, habár példamutató kalandfilm a fiatalkorából. Viszont, aki igazán meg akarja ismerni Delont én ezeket ajánlom:
Rocco és fivérei, Napfogyatkozás, Alvilági melódia, A párduc, Elveszett dicsőség, Kalandorok, A szamuráj, Különleges történetek, Ég veled, barátom!, A vörös kör, Két férfi a városban, A nyugalom első éjszakája, Klein úr, Egy zsaru bőréért, A mi történetünk.
Ezekben benne van minden, ami Delon művészetének számít szerintem.
És itt kérek elnézést a mondathalmozásért, de kevésszer "tombolhatom ki magamból" a francia film iránti rajongásomat. Köszönöm az alkalmat és az újabb ragyogó véleményezésedet egy moziról!
Ha a francia színjátszás mérvadó egyéniségeit szedem össze, akik között korántsem makulátlan személyiségek is szerepelnek, egy egészen nagyívű figurákkal teli lista születik a férfiak köréből.
Jean Marais (a kardcsörtető mozik régi nagy figurája, alapvető tehetség), Jean Gabin (az öreg medve, a szakma valódi unikuma), Michel Piccoli (az emberi, tisztán látó, művészi ravaszság megtestesítője), Philippe Noiret (a jellemek mestere, a megkerülhetetlen), Delon kortársa Belmondo (az atletikus és lezser vagány, a csúfan szép férfi), Funès (a mozgalmas és izgalmas rikkancs), Depardieu (a hatalmas, univerzális alak), Daniel Auteuil (a végtelen mélységekkel teli karakter), Jean Reno (a sokszínű, erőteljes mackó), Vincent Cassel (a sarkalatos és dinamikus egyéniség).
Oldalakat lehetni megtölteni arról, amit a világmozi a felsoroltak alakításainak köszönhet. Tehát, egyértelműen szeretem a francia filmet, amelyben mindmáig érzek valami ösztönösen friss mentalitást.
Konkrétan egyszer egy cikkben összeszedtem mit is jelentett Delon a maga legaktívabb idejében, és mit számít jelenleg. Ilyen dolgok jöttek ki belőle:
"igazi óvilági karakter, aki egyszerre lehetett lázadó és konvencionális személyiség.A szabad gondolkodás és az társadalom-liberalizáció olyan hímpéldánya, aki nem félt gátlástalan lenni, kívül-belül kiélvezve előnyös adottságai lehetőségeit.
A '60-as években már így jellemezték, az akkori filmszaklapok:
"...egy lehetetlenül jóvágású Jemas Dean a francia moziban. A hím Brigitte Bardot, aki Luchino Visconti és Michelangelo Antonioni által rendezett mesterművekben bizonyította milyen nagyszerű színész. Jean-Pierre Melville tökéletes filmhőseként Delon egy nyugodt, pszichedelikus jelenség és amikor a vászonról ránk tekint az olyan érzés, mint mikor a macska felméri az egeret."
Számos film, tévésorozat, színházszerep tette Delont Európa egyik legjelentősebb színjátszójává. Neves rendezők (pl. Jean-Luc Godard) féltek hírnevétől saját idejében, a jelenkor legnagyobb filmesei, így Steven Spielberg és John Woo, pedig tisztelettel beszélnek egyénisége rájuk gyakorolt hatásáról.
Ha azt kellene összeszednem miből értenénk meg ma Delon esszenciáját a Fekete tulipán nem feltétlenül szerepelne a listán, habár példamutató kalandfilm a fiatalkorából. Viszont, aki igazán meg akarja ismerni Delont én ezeket ajánlom:
Rocco és fivérei, Napfogyatkozás, Alvilági melódia, A párduc, Elveszett dicsőség, Kalandorok, A szamuráj, Különleges történetek, Ég veled, barátom!, A vörös kör, Két férfi a városban, A nyugalom első éjszakája, Klein úr, Egy zsaru bőréért, A mi történetünk.
Ezekben benne van minden, ami Delon művészetének számít szerintem.
És itt kérek elnézést a mondathalmozásért, de kevésszer "tombolhatom ki magamból" a francia film iránti rajongásomat. Köszönöm az alkalmat és az újabb ragyogó véleményezésedet egy moziról!
Monty H. 2011.01.06. 17:17:44
@symor: Delon tényleg megkerülhetetlen a francia és európai mozitörténetben, bár jómagam a régi időkben több filmet láttam tőle, mint az utóbbi években, és újra kellene néznem őket, hogy azokról is írhassak. A kivétel az Elveszett dicsőség, amiben az egyik érdekesség, hogy francia ejtőernyőstisztet alakít Indokínában és Algériában, az ötvenes években - Delon pedig valóban szolgált Indokínában.
James Deanről pedig annyit, hogy hamarosan őt is előveszem :-)
James Deanről pedig annyit, hogy hamarosan őt is előveszem :-)
symor 2011.01.07. 01:45:09
Majd az összes filmjét láttam, valamennyi DVD-n is beszerezhető a még értékesebbnek számító magyar szinkronnal.
Delon tényleg járt Indokínában, de életrajzában kifejtette, hogy a tűzvonaltól meglehetősen távol szolgált. Egyedül egy partmenti átkelésnél lőttek a szakaszára géppuskával és akkor is jóval a fejük felett húztak el a nyomjelzősök. Az Elveszett dicsőséget ennek ellenére nem véletlenül tartom meghatározónak Delon szakmai megismerésében.
A filmművészet kutatók inkább nőügyeit (vagy ezer hódítás, a fiatal Jane Fondától az európai színész és modellszakma legjaváig + egynéhány affér férfiakkal korai éveiből, akár Dean esetében) és kétes ismeretségi körét emlegetik fel magánéletéből. Tulajdonképpen habitusát tekintve ő inkább a francia Frank Sinatra, mintsem James Dean, annak mentális problémai nélkül, de gátlástalansága birtokában.
Várom a további klasszikusokat és persze Deanre is kiváncsi vagyok :)
Delon tényleg járt Indokínában, de életrajzában kifejtette, hogy a tűzvonaltól meglehetősen távol szolgált. Egyedül egy partmenti átkelésnél lőttek a szakaszára géppuskával és akkor is jóval a fejük felett húztak el a nyomjelzősök. Az Elveszett dicsőséget ennek ellenére nem véletlenül tartom meghatározónak Delon szakmai megismerésében.
A filmművészet kutatók inkább nőügyeit (vagy ezer hódítás, a fiatal Jane Fondától az európai színész és modellszakma legjaváig + egynéhány affér férfiakkal korai éveiből, akár Dean esetében) és kétes ismeretségi körét emlegetik fel magánéletéből. Tulajdonképpen habitusát tekintve ő inkább a francia Frank Sinatra, mintsem James Dean, annak mentális problémai nélkül, de gátlástalansága birtokában.
Várom a további klasszikusokat és persze Deanre is kiváncsi vagyok :)