KÖNYV & FILM: Hideghegy
2010. szeptember 29. írta: Monty H.

KÖNYV & FILM: Hideghegy

Szerelemben, háborúban

Akár tetszik, akár nem, az ókortól kezdve két nagy téma uralta az irodalmat: a szerelem és a háború. Mivel mindkettő nagyban befolyásolja az emberek életét, aligha lehet csodálkozni ezen. A Hideghegy mindkét kategóriába beletartozik, számomra – és a jelek szerint sok más ember számára is – pedig az utóbbi évek egyik meghatározó filmes és könyves élményét jelenti.

Ada Monroe édesapjával költözik egy istenhátamögötti karolinai falucskába, Hideghegyre. A kényelemben nevelkedett lány gyönyörű, de kissé félszeg teremtés, láthatóan nagyvárosi típus – az egyszerű sorból származó ács, Inman végül mégis nekibátorodik. Mielőtt azonban szerelmük beteljesedhetne, közbeszól a küszöbön álló polgárháború, mely hadba szólítja a fiúkat. A férfi úgy indul harcba, hogy immár van miért hazatérnie. A konfliktus azonban elhúzódik, Ada édesapja meghal és a farm fenntartásának nehéz feladata a lányra hárul. Inman eközben az értelmetlen vérontást látva megcsömörlik és megszökik, hogy árkon-bokron át gyalogolva hazajusson szerelméhez…

Akármilyen fura is, ezt a történetet nem a tizenkilencedik században vetette papírra egy romantikus hajlamú írónő – nem, ez a regény a huszadik század legvégén íródott, méghozzá egy férfi által… Charles Frazier 1950-ben született Észak-Karolinában, és itt is járt egyetemre. Már huszas éveiben megpróbálkozott az írással, de akkori műveivel nem volt elégedett. Negyvenévesen azonban újra nekifutott, s élettapasztalatai nyomán ezúttal írói hangjára is könnyebben rátalált. Első regénye az 1997-es Hideghegy, melynek ihletője és főszereplője az író egyik elődje, egészen pontosan dédnagyapjának testvére, William Pinkney Inman volt, aki az amerikai polgárháború idején a konföderációs hadsereg 25. észak-karolinai ezredében szolgált – méghozzá a konfliktus legvéresebb csatáiban, többek között Petersburg ostrománál –, kétszer is megsebesült, majd dezertált, s hosszas gyaloglás árán ért haza. Miután ezt a történetet először hallotta, Frazier máris azon kezdett töprengeni, hogyan írhatna ebből regényt. A korszak történelmét és a környék földrajzát rögtön tanulmányozni kezdte. A családi legendák között persze pontos információ nemigen akadt: Inman után nem maradtak fényképek vagy levelek sem, így az író állami levéltárakat látogatott, hogy legalább a hivatalos adatokat beszerezze. Ami keveset összeszedhetett, azt a történet pilléreiként meg is tartotta – minden más viszont az ő műve. Frazier egyébként a főhős figurájával saját dédnagyapjáét is összemosta, aki szintén részt vett a polgárháborúban, és akiről szerencsére több információ is fennmaradt.

A szerzőt leginkább a hosszadalmas hazaút ragadta meg, mely kétségkívül nagyban formálhatta Inman karakterét. A hazatalálás persze nem egyedi témája a világirodalomnak: Frazier egész munkáját az Odüsszeia újbóli elolvasásával kezdte, mivel a két történet lényegében ugyanarról szól. Az író már ekkor biztos volt abban, hogy nem magáról a háborúról akar mesélni, hanem az útról. Ettől függetlenül fontos szerepet kap a főhős esetében a „miért harcolok?” kérdése is. Észak-Karolina hegyei között a rabszolgaság intézménye nem volt igazán jelentős; az itteniek számára a konfliktus a szülőföld védelmét jelentette. Féltek az iparosodott észak térnyerésétől és féltették saját, mezőgazdaságra épülő életmódjukat. Emellett persze a déli önérzet és a fiatalság harcias hevülete is elősegítette, hogy a háború kezdetén olyan sokan jelentkeztek önként ezen a vidéken is.

„A szülőföldjére gondolt, a hatalmas, gerendának való fákra, a levegőre, amely ritkás és csípős egész évben. A tulipánfákra, amelyeknek olyan széles a törzse, hogy az embert fejreállított gőzmozdonyokra emékeztetik. Arról ábrándozott, hogy hazatér és épít magának egy fakunyhót fönn a Hideghegyen, olyan magasan, ahol már egy árva lélek sem jár, csak a kecskefejők hallják majd szomorú kiáltását, amint ősszel ott repülnek el fölötte a fellegek között. Olyan csöndben zajlik majd ez az élet, hogy nem is lesz szüksége a fülére. És ha Ada is vele tart, akkor talán van némi remény, még ha csak a távoli, beláthatatlan jövőben is, ameddig neki már nem ér el a pillantása, hogy a lelkét marcangoló kétségbeesést lassanként olyan vékonnyá és áttestszővé koptatja az idő, hogy már-már el is tűnik.
Inman ugyan hitt benne, hogy ha az ember elég sokáig gondol valamire, akkor az megvalósul, ezzel a legutóbbi gondolatával ezt sehogyan sem sikerült elérnie, akármennyire próbálta. Ami kevés remény még élt benne, az alig volt több, mintha valaki fáklyát gyújtott volna egy magas hegy tetején, hogy annak a világánál találja meg az utat.”
(83. oldal)

A kötet nyelvezete (például a ma már nemigen ismert szavak használata) egy másik korszakot idéz – Frazier elsősorban így akarta az olvasóval éreztetni, mennyire más volt még a világ akkoriban. A történet ritmusa is lényegesen lassúbb, emiatt hosszabb is. A kor jellegzetességeit, például az akkori földművelés módszereit, az író részben saját emlékei révén mutathatta be, hiszen gyerekkorában az ottani farmerek még nagyrészt tizenkilencedik századi eljárásokat és eszközöket használtak. A hiányzó technikai részleteket pedig könyvtárakban kutakodva találta meg. Emellett azonban érdekes élményt jelentett a korabeli dokumentumokba is belepillantania – az akkori asszonyok levelei és naplói például jelentősen segítették a regény női karaktereinek kidolgozását. Meghatározó részlet volt az, hogyan változott meg a női levelek hangneme a háború során: míg eleinte férjük tanácsait kérték, később már saját döntéseiket közölték, ahogy fokozatosan megtanulták, hogyan boldoguljanak egyedül odahaza.

Talán első hallásra furcsa, de a könyvben a zenének is fontos szerep jut – s ez természetesen a filmváltozathoz is utat talált. Frazier a huszadik század elején rögzített felvételek, illetve a hagyományos dallamokat felelevenítő zenekarok segítségével nagyon pontos képet alkothatott arról, hogyan és miről zenéltek akkoriban. A részletes tájleírások szintén jellegzetes elemei a könyvnek. A történetben is említésre kerülő William Bartram volt ennek egyik ihletője, aki a tizennyolcadik század végén beutazta az akkori Egyesült Államok nagy részét és tapasztalatait írásaiban rögzítette. 

Fraziernek körülbelül hat-hét évig tartott a könyv megírása. Barátja, az író Kaye Gibbons elolvasta a félkész művet, és segítségével sikerült kiadót is találni hozzá. Elsőkönyves szerzőként nemigen számított arra a sikerre, amit végül elért: elnyerte a National Book Awardot, és a New York Times bestseller-listájának első helyére is felkerült. Második kötetére nyolcmillió dolláros szerződést kapott, még jóval annak elkészülte előtt. Ez lett A tizenhárom hold, mely 2006-ban jelent meg, és szintén szülőföldjén játszódik, egy fehér ember szemével bemutatva a csiroki indiánok kitelepítését. Frazier, aki egy karolinai farmon él feleségével és lányával, és amúgy lótenyésztéssel foglalkozik, sikerkönyvei révén tehát komoly ismertségre és népszerűségre tett szert.

2003-ban aztán a Hideghegy filmváltozata is elkészült. A rendező, Anthony Minghuella (Az angol beteg, A tehetséges Mr. Ripley) szerencsére kellő alázattal, sőt, láthatóan szeretettel fordult a témához: a forgatókönyvet Charles Frazierrel együtt írták meg. Ennek köszönhetően a Hideghegy nemcsak önálló filmként, hanem adaptációként is tökéletesen megállja a helyét. Nem is tudom, mikor láttam utoljára ilyen jól sikerült regényfeldolgozást. Az értelemszerűen szükséges rövidítéseket vagy kihagyásokat profi módon oldották meg, sőt, egy-két ilyen esetben úgy éreztem, a filmes változat valahogy jobban is működik (az utolsó erdei jelenet lezárása például sokkal hatásosabb és kerekebb lett a filmben).

A jellemábrázolás, illetve a jellemformálódás mind a regényben, mind a filmben központi elem. Romantikus történetként a szerelem dominálhatna, ám annyi minden más kerül itt elő, ami sokkal erőteljesebben alakítja a szereplőket, hogy igazából épp a szerelem az, ami szinte végig csak megfoghatatlan ideaként lebeg Inman és Ada előtt, állandó reményt nyújtva – ám ettől még nem válnak jobb emberekké. Ahogy mindketten megteszik saját kényszerű útjukat a boldogulás felé, összetalálkoznak azokkal az emberekkel is, akik ténylegesen hatnak rájuk. A férfi számos figurával összeakad a háborúban és a vándorlás közben: némelyik akadályozza, némelyik segíti őt. Adából, az elkényeztetett úrilányból eközben gyakorlatias farmerasszony válik, nagyrészt a hozzá költőző, elsőre kissé faragatlannak látszó mindeneslány, Ruby jóvoltából, akiben aranyszívű segítőtársra lel. Így, ha közelebbről megvizsgáljuk a karaktereket, rájöhetünk, hogy a hazatalálás mellett a boldogulás a másik fő téma ebben a történetben.

  

„Ada Inman álla alá fúrta a fejét, és a férfi érezte, ahogy ránehezedik. Magához szorította, és ömleni kezdtek belőle a szavak, anélkül, hogy előre megfontolta volna, mit akar mondani. Beszélt Adának arról, hogyan bámulta a nyakát hátulról az első alkalommal a templomban. Arról az érzésről, amely azóta sem hagyta el. Arról, hogy mennyi időt elvesztegettek. Nagyon hosszú időt. És semmi értelme arról beszélni, mondta, hogyan lehetett volna ezeket az éveket jobban fölhasználni, mert ő rosszabbul már nem is használhatta volna őket. Ezt már többé nem lehet jóvátenni. Akár a végtelenségigi is bánkódhatna az időveszteség miatt, és a rombolás miatt, amit ez a négy év véghezvitt benne és körülötte. A halottakért, és a saját elveszett énjéért. De a régiek bölcsessége azt tanítja, hogy jobban tesszük, ha nem bánkódunk túlságosan sokáig. És azok a régiek tudtak egy-két dolgot, és továbbadhatnak nekünk egy-két megszívlelendő igazságot, mondta Inman, mert hát csakugyan, az ember addig bánkódhat, amíg meghasad a szíve, és a végén mégsicsak ugyanott van, ahol volt. Minden bánkódásával sem változtatott a világon egy hajszálnyit sem. Amit az ember elveszített, soha nem kapja vissza. Örökké elveszett marad. Csak a sebhelyeid maradnak, hogy jelezzék, valaha volt ott valami. Csak aközött választhatunk, hogy folytatjuk-e tovább az életet, vagy sem. De ha folytatjuk, tudnunk kell, hogy a sebhelyeinket is visszük magunkkal. És mégis, az elvesztegetett, hosszú évek alatt az ő lelkében mindvégig ott élt az a vágy, hogy megcsókolja Ada nyakát a tarkója alatt, és lám, most megtette. Tehát mégiscsak létezik valamiféle megváltás, ha ilyen tökéletesen beteljesülhet valami, amire az ember olyan régen és olyan hiába vágyakozott.”
(398. oldal)

A Hideghegy azonban legalább annyira háborús film, mint amennyire romantikus történet. Amit itt kapunk a harctér poklából, az bizony megint csak hiperrealizmus, amiből azonban éppen annyit mutatnak meg, hogy egyértelmű legyen: ilyen az igazi háború, ez elől menekül a főhős, és ez az, amiért annyira lelkesedett szinte mindenki 1861 tavaszán. Enélkül a film valószínűleg közelebb járna a csöpögős romantikához.

És ha már szóba került az amerikai polgárháború, érdemes még valamit megjegyezni. Az utóbbi évtizedekben készült jelentős polgárháborús filmalkotások többsége hazánkba is eljutott (Gettysburg, Istenek és hadvezérek, Az 54. hadtest). Kissé faramuci viszont a helyzet, ugyanis annak ellenére, hogy a fentiek bevallottan történelmi-háborús filmeknek készültek, hitelesség szempontjából véleményem szerint még mindig alulmaradnak a Hidegheggyel szemben. Persze nem a jelmezek, a helyszínek vagy a kor bemutatása, hanem az objektivitás terén: a fenti filmek esetében ugyanis úgy éreztem, hogy mintha nem tudnának elszakadni a polgárháború romantikus megközelítésétől, melynek révén aztán – minden szörnyűség ellenére – nemes küzdelemként mutatják be az amerikai történelem egy teljesen felesleges és igencsak véres konfliktusát, erről vagy arról az oldalról. A Hideghegy – még ha végig a déli konföderáció képviselőit szerepelteti is, méghozzá egy romantikus történet keretében – viszont elfogulatlan, akár a csata poklát, akár az otthon maradottak nyomorát tárja elénk. Egyetlen pillanatig sem éreztem azt a hamiskás heroizmust, amit Az 54. hadtest egyes jelenetei árasztottak, vagy azt az elfogultságot, ami az Istenek és hadvezérek esetében jobban kedvezett a konföderáció elszánt harcosainak. Úgyhogy nyugodtan kijelenthetem, ez a háborús-romantikus alkotás az egyik leghitelesebb polgárháborús film mindezidáig. Különösen érdekes és megrázó a fim legelején bemutatott gigantikus csatajelenet, mely Petersburgnél valóban megesett az itt látható módon, 1864 nyarán.

Technikai oldalról is magasztalható a film: a kamerakezelés, a vágás, illetve a smink mind-mind kiváló. Ez utóbbi különösen fontos elem, hiszen a fizikai és lelki próbatételek nyomát ugyanúgy vissza kellett adni a színészek arcán. Természetesen a színészi játék minősége sem lebecsülendő, főleg, hogy Nicole Kidman, Jude Law és Renée Zellweger mellett kisebb szerepekben viszontláthatunk máshonnan ismerős arcokat is. Az Ada édesapját játszó Donald Sutherlandet aligha kell bemutatni; Natalie Portman (Leon, a profi, Csillagok háborúja, Közelebb) rövid, de emlékezetes alakítást nyújt a gyermekével egyedül maradt hadiözvegyként; Giovanni Ribisi (Ryan közlegény megmentése, Tolvajtempó, Közellenségek) egy kissé zakkant farmerként tűnik fel; Cillian Murphy (Batman: Kezdődik, Eredet) egy melegszívű északi portyázó lovast alakít; Brendan Gleeson (A rettenthetetlen, Michael Collins, Trója, Zöld zóna) pedig Ruby mihaszna apját játssza.

A filmzene egyrészt korabeli népdalokból és egyházi énekekből, másrészt Gabriel Yared gyönyörű instrumentális dallamaiból építkezik. Bár nem ebben a műben szerepel, úgy éreztem, jól passzol a film képsoraihoz a Mary Fahl-féle Going Home (mely egyébként épp a fent említett Istenek és hadvezérek főcímdala volt), mi több, egyenesen ehhez a történethez írták. A kettő keverékéből tehát videóklipet készítettem, mely alább tekinthető meg. (Figyeljünk csak a szövegre!)


A film végül számos nemzetközi díjat besöpört. Renée Zellweger a legjobb női mellékszereplőnek járó kitüntetést több forrásból is átvehette, de a filmzene, a hangvágás vagy a forgatókönyv sem maradt elismerés nélkül.

A regény Magyarországon a Magvető gondozásában jelent meg Rakovszky Zsuzsa kiváló fordításában, először 1999-ben, majd a film hazai bemutatója után ismét kiadásra került, immár a film plakátját ábrázoló borítóval. Sajnos ma már szinte beszerezhetetlen (jómagam a Vaterán találtam egy példányt, de erre bő egy évet kellett várnom). Az itthoni DVD-kiadás ezzel szemben továbbra is kapható: angol, magyar és cseh hangsávot, illetve, magyar, angol, cseh, görög, bolgár, szlovák és román feliratot kapunk. Extrák címszóval mindössze a számos kihagyott jelenetet nézhetjük végig (szerencsére magyar felirattal is). Úgy érzem, egy ráadáslemez még elfért volna a tokban, de az ilyesféle különleges kiadás csak tőlünk nyugatra kapható…

Maradandó és megrázó alkotás szerelemről, boldogulásról és hazatalálásról.
Értékelés: 10/10

Hideghegy (Cold Mountain)
Miramax 2004
Romantikus, háborús dráma (155 perc)
Rendező: Anthony Minghuella
Szereplők: Jude Law, Nicole Kidman, Renéé Zellweger
Zene: Gabriel Yared

Hideghegy (Cold Mountain)
Írta: Michael Frazier
Fordította: Rakovszky Zsuzsa
Magvető Könyvkiadó 2004
428 oldal

A bejegyzés trackback címe:

https://monty.blog.hu/api/trackback/id/tr82328775

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

•Imola• 2010.10.01. 19:47:42

Most már értem, hogy tudta a Tanárúr egész úton ezt olvasni :)

symor 2010.10.02. 19:42:01

Szép összefoglaló :)

Az egyik kedvenc filmem és könyvem még régebbről, szerencsére előbb olvashattam, mint láttam.

Ebben a formában képzelem el az igazi epikus filmélményt, mely a drámát, a küzdelmet és az érzelmeket megfelelő díszletek, kiváló látvány köré szervezi.

Lawról néha nehéz elhinni, de nagyszerű színész, a legnagyobb alakítása mindmáig a Gattaca nyomorék génadója, de ez a filmszerep szorosan a második legjobb szerepformálása.

Kidmannnek itt hihetem el utoljára a törékeny fruska szerepét, mely kitartása által az élethez keményedik. Zellwegerrel sajnos még mindig csak barátkozom ebben a szerepben, így évekkel később is, nem mintha rosszul játszana, csak a könyv lapjairól annyira élővé, különbözővé vált a szememben a karaktere, hogy nehéz hozzáigazítanom, egyébként pontos alakítását.

A könyvet egyértelműen a gazdag nyelvezete viszi el, amely egy kétszínteres (illetve egyikük vándorlásában több) útkeresés történetből áll, szereplőkön kívül és belül, ahogy az életük kihívásaihoz edződnek, míg egymásra vágynak a nagy távolságok ellenére.

Inman és Ada találkozásai más egyéni figurákkal és a délvidék tájai ugyanúgy zamatos kifejezést nyernek a könyv oldalain, mint a harcban kifordult emberek és a szerelem szavai. Rakovszky Zsuzsa egészen felemelő fordítást produkál, mellyel simán ott a hely a magyar nyelv nagy műfordítói között. Több hasonló kellene.

Anthony Minghella pedig nyugodjon békében, túl rövidnek bizonyult életében is egy maradandó filmművész emlékét őrizzük meg róla.

Köszönöm a cikket!

Monty H. 2010.10.08. 13:30:16

@symor: Többen is írják, hogy szerintük Zellweger nem elég hiteles ebben a szerepben, de ezt egyszerűen nem értem. Amellett, hogy jól alakította Rubyt, szerintem nagyon is hasonló volt a karaktere, de ez igaz nagyjából az összes szereplőre.

symor 2010.10.08. 22:45:54

A hitelességét én nem kérdőjelezném meg, csak számomra ez egy egész más karakter. Zellweger megteszi, amit tud, de az a báj, ami korábban jellemezte itt már erősen megkopni látszik.

Elsődlegesen, ha lehet ez egyáltalán kifogás, tényleg a könyv miatt nem tudom összeegyeztetni. Kidmannek inkább elnézem, hogy jóval idősebb a szerepénél és ahogy ő, alkatilag Zellweger is megfelelne, mégis "játssza" a szerepét - őrülten hülyén hangzik, tudom!

Mégis annyira nyilvánvaló, hogy úgy tesz, mintha ő lenne Ruby és más esetben talán ezt elfogadnám. Sajnos azonban olyan egyértelmű miként formálja meg, felveszi a dialektust, elkerekíti a száját, gombszemekkel mered érzékenyen. Ezért Ruby-ból az a varázs, amely ott volt a könyv lapjain elveszik a leleplezhető manírjaiban.

Megértem miért kapott Oscart, azonban nekem ebben a szerepben annyira hamisnak hatott, annyira magától értetődőnek, hogy Ruby frissessége elveszett a sokszor használt eszköztárában.

Nem tehetek róla, de így éreztem és most is így gondolom.

m.o.z.s.o. 2012.02.19. 11:32:45

Csak most láttam a filmet, és nagy meglepetés volt Georgia szerepében Jack White-ot látni (a The White Stripes énekes-gitárosát), aki mellesleg a Rolling Stone magazin szerint minden idők 17. legjobb gitárosa... Így ha jól tudom, a filmzenében neki is nagy szerepe volt, mind annak előadásában, mind a dalszerzésben.

Monty H. 2012.02.19. 12:14:08

@m.o.z.s.o.: Eszerint igen, benne volt a filmzenében, ami nem meglepő.

Hideghegy (lyrics: "Christmas Time will Soon be Over" / performer: "Christmas Time will Soon be Over", "Wayfaring Stranger", "Great High Mountain" / arranger: "Christmas Time will Soon be Over")

www.imdb.com/name/nm1226421/

Egyébként a filmzene-album nagyon szép, egy kis vallásos zene, egy kis country, egy kis instrumentális.
süti beállítások módosítása