150 éve kezdődött...

Idehaza valószínűleg keveseknek tűnt fel, de 150 éve kezdődött a 19. századi amerikai történelem egyik legmeghatározóbb eseménye, a polgárháború, az államok közötti háború, a déli függetlenségi háború, a testvérháború vagy a második amerikai forradalom (mert angolul bizony legalább ennyi neve van), melynek sajnálatos módon még bő száz évvel utána is komoly társadalmi hatása volt. Az évforduló kapcsán (mely esetünkben az első jelentős ütközet, a Bull Run-i csata évfordulója) arra gondoltam hát, érdemes lenne csokorba szedni az ismertebb polgárháborús vonatkozású filmeket – főleg, hogy eleddig mindössze egyet, a számomra különösen kedves Hideghegyet mutattam be.

Még mielőtt azonban rátérnénk ezekre az alkotásokra, érdemes röviden kitérni magára a konfliktusra is, főleg, mert számos tévhit él ezzel kapcsolatban.

Az amerikai polgárháború dióhéjban

A régi vágású magyar történelemkönyvek általában azt próbálták a diákokba csepegtetni, hogy a polgárháború kirobbanásának oka a rabszolgaság volt, s hogy az északiak a rabszolgatartó déliekkel szemben azon nemes célból szálltak hadba, hogy valóban minden amerikai állampolgár szabadon élhessen…
Az igazi ok nem a rabszolgakérdés volt, hanem az, hogy egy államszervezeten belül két különböző típusú államgazdaság nem fért össze. Északon az ipar volt a domináns, de a mezőgazdaság sem volt lebecsülendő – ezzel szemben délen nagyobb szerep jutott a mezőgazdaságnak, míg az ipar egyelőre jelentéktelen maradt. Ezért is exportáltak Európába terményeket, ahonnan iparcikkeket importáltak – ez utóbbi tény meg az északiak számára volt kellemetlen.
Az 1830-as évektől már egyre komolyabb vitákat okozott a rabszolgakérdés is, melyeket egyesek gazdasági, mások emberi jogi szempontból közelítettek meg. A kérdésben az egyházak is megoszlottak. Több felkelés is történt ezekben az évtizedekben, melyeket levertek. Sok abolicionista a Kanada felé szökő négerek útját egyengette, de akadtak, akik fegyveres akcióktól sem riadtak vissza az ügy érdekében. A rabszolga-behozatalt 1808-ban betiltották, így a rabszolgák ára is felszökött, az újonnan állammá formált territóriumokon pedig tilos volt a rabszolgatartás. Délen egyre inkább úgy érezték, hogy életmódjuk kerül veszélybe…
Amikor a republikánus Lincoln 1860-ban győzött, nagy volt a felhördülés délen, bár ő nem abolicionista (vagyis eltörléspárti) volt, hanem korlátozáspárti. Ekkor 29 republikánus és 37 demokrata ült a szenátusban, míg a képviselőházban ez az arány 108 és 129 volt. Lincoln tehát sehol nem volt többségben, így ha a Dél nem szakad el, akkor Lincoln képtelen lett volna ráerőltetni akaratát az országra. Ebben a politikai helyzetben azonban már mindkét fél túlságosan nyugtalan volt egy békés rendezéshez. 1860. dec. 20-án Charlestonban kimondták, hogy az Egyesült Államok többé nem létezik; megtörtént az elszakadás. Dél-Karolina kilépett, s példáját számos állam követte. Lincoln ekkor mondott beszéde egyszerre volt fenyegető és békülékeny: „Az önök kezében van a polgárháború roppant kérdése. Az állam nem fogja megtámadni önöket. Önök nem kerülhetnek konfliktusba anélkül, hogy ne önök legyenek az agresszorok. Nem ellenségek vagyunk, hanem barátok. Minket az emlékezés titkos kötelékei kötnek össze.”
Érdekes és történészhez méltatlan kérdés, mi történt volna a rabszolgasággal, ha 1861-ben nem tör ki a háború? A lehetséges választ a rabszolgaság gazdasági megközelítése adhatná meg. A nagymértékű rabszolgatartás 8-10%-os nyereségkulcsot biztosított, a nyereség viszont általában új rabszolgák vásárlására vagy luxuscikkekre ment. Amilyen iramban tért hódított a kapitalizmus a világban, a rendszer legkésőbb a századfordulón valószínűleg egyszerűen összeomlott volna…
A déliek nem hoztak létre új alkotmányt, csak a lényeges pontokat korrigálták. Kimondták a rabszolgaság védelmét; a Konföderáció elismerte az általa birtokolt területeken a rabszolgaság létezését. Nem újították fel viszont a rabszolgabehozatalt, sőt tiltották. Megmaradt a kétkamarás választás, az elektori és a bírósági rendszer. Volt saját külügy-, saját hadügy-, postaügyi, pénzügy-, sőt tengerészeti miniszterük is.
A háború első két évét az elsöprő déli győzelmek jellemezték. A konföderáció tábornokai sokkal eredményesebbek voltak, katonáik lelkesebbek és elszántabbak: számukra a háború megfogható célokért folyt – államaik függetlenségéért, melyet a déli területeket megtámadó ellenség támadásai közepette nagyon is komolyan vettek. A konfliktus azonban nemcsak a csatatereken folyt: az északiak tengeri blokádja egyre jobban megnehezítette a déli kereskedelmet, márpedig nehéziparuk nem lévén a fegyverzetet Európából kellett beszerezniük. Ráadásul a déliek hiába arattak győzelmeket, két év alatt egyértelművé vált, hogy Északot gazdasági potenciálja miatt soha nem tudják majd térdre kényszeríteni. Az Unió hadseregének élén közben egymást váltották a tehetetlen vagy harchoz túlságosan félénk generálisok, s a katonák harci kedvével is gondok voltak, hiszen ők elvontabb célokért küzdöttek, mint déli testvéreik: az Unió egységéért, esetleg az egyetemes szabadságjogokért.
A fordulópontot a harctéren a gettysburgi és a vicksburgi uniós győzelem jelentette, de a küzdelem még majdnem két évig elhúzódott. A déli területekre betörő északi seregek komoly károkat okoztak a városokban és a földekben, lényegében felégettek mindent – az arrafelé a mai napig érezhető jenkigyűlölet forrása elsősorban ez.
A négy évig tartó háborúban az Unió több mint 359 ezer halottat és 275 ezer sebesültet vesztett. A Konföderáció 258 ezer halottat és 100 ezer sebesültet veszített. Az 1865 áprilisában megkötött fegyverszünet sem hozott megnyugvást: az ország jelentős része romokban hevert, az állatállomány lecsökkent; a felszabadított rabszolgák nemigen tudtak mit kezdeni hirtelen jött szabadságukkal, egyenlő polgárjogokat pedig még sokáig nem kaptak, vagyis életszínvonaluk rosszabb volt, mint pár évvel korábban, a fehér birtokosok kártalanítása viszont elmaradt; Délen nem volt bankrendszer, nem volt tőke, tehát az újraindulás különösen nehéz volt; Lincoln elnök életét merénylő oltotta ki, a lázadó Dél szelleme továbbélt, és az ellentétek nem csillapodtak, sőt, a polgárháború után száz évvel még mindig komoly konfliktusok forrása volt a szegregáció.

Lássunk most a témába vágó filmek közül hármat, valószínűleg a három legismertebbet.

AZ 54. HADTEST
Robert Gould Shaw, egy tehetős, abolicionista érzelmű bostoni család sarjaként 23 évesen csatlakozott az Unió hadseregéhez. Tisztként több csatát is végigküzdött, míg felkérték, hogy legyen a parancsnoka egy újonnan felállított, a tiszteket nem számítva kizárólag fekete katonákból álló egységnek, az 54. massachusettsi gyalogezrednek. Az északi hadsereg első néger alakulatainak persze rögös utat kellett bejárniuk, míg elnyerték azt az elismerést, ami elszántságuk révén végül kiérdemeltek… A film elsősorban Shaw családjának írt leveleire épül, melyek a mai napig megtalálhatók a harvardi levéltárban.

Edward Zwick (A bátrak igazsága, Szükségállapot, Az utolsó szamuráj) a szokásos módon egy markáns alaptörténetből próbált kasszasikert faragni – és nem először kell megállapítanom, hogy már megint nem járt maradéktalan sikerrel. Ami különösen bántó, hogy nem tudta – és ez valóban nehéz – ugyanazon filmben hatásosan szerepeltetni az idealista és a realista elemeket. Ennek következtében aztán zavaróan vegyes az összhatás: a másodzászlósi rangot elvállaló fekete közlegény kiállása vagy a végső rohamban a lobogót felkapó Denzel Washington hősies, de iszonyúan művire sikerült csatakiáltása (lásd az alábbi képeket) egyszerűen kínos, míg egyes csatajelenetek realizmusa (sajnos nem mindegyiké), az északi oldalon is felvillantott rasszista megnyilvánulások, vagy a néger katonák közötti ellentétek bemutatása valóban sokat tesznek a hitelességért.

Nagyjából tehát ugyanazt éreztem, mint A fegyverek szava esetében: nemes szándék egy kevéssé ismert háborús epizód felelevenítésére, de a részletekben lakozó ördög most is közbeszólt. Egy-két jelenet így aztán mai szemmel nézve mosolyt keltően suta, míg némelyik most is nagyot üt (a zárójelenet és a filmet záró felirat például telibe talál, bár itt szerepel egy kegyeleti okokból érthető változtatás, illetve akad egy komoly tévedés: az erőd igenis elesett, két hónappal a fenti csata után). Ami pedig a film legelején látható monumentális antietami csataképet illeti: a tömegeket felvonultató snitteket nem ezen a forgatáson vették fel, hanem a gettysburgi csata 125. évfordulóján rendezett hagyományőrző hadijátékon, csaknem 15 ezer résztvevővel.

A főszereplők neve magáért beszél: Matthew Broderick (aki állítólag a filmbeli Shaw távoli rokona), Cary Elwes, Morgan Freeman és Denzel Washington – utóbbi meg is kapta ezért a legjobb mellékszereplőnek járó Oscar-díjat. A filmzenét is dicsérném, mivel abból a korszakból származik, amikor James Horner még képes volt friss dallamokat alkotni. Számomra különösen emlékezetes a főcím, illetve a végefőcím.

A magyar DVD-kiadás angol, francia, német, olasz és spanyol hangsávot, illetve magyar, angol, francia, német és sok más feliratot tartalmaz. Az extrák között három dokumentumfilm, egy előzetes, kimaradt jelenetek, filmográfiák, különálló zenesáv és rendezői audiókommentár szerepel. A magyar címválasztás természetesen most sem ment zökkenőmentesen: fordítóinknak ismét az orra alá dörgölném azt a tényt, hogy az alakulatok esetében nem mindegy, hogy ezredről vagy hadtestről van szó (mely utóbbi amerikai viszonylatban általában kilenc ezredet foglal magába).

Elrontott lehetőség, felemás összhatás.
Értékelés: 7/10

Az 54. hadtest (Glory)
TriStar Pictures 1989
Háborús, történelmi (117 perc)
Rendező: Edward Zwick
Főszereplők: Matthew Broderick, Denzel Washington, Cary Elwes
Zene: James Horner


GETTYSBURG
1863 júniusában, két év véres konfliktus után a háború kimenetele továbbra is kérdéses volt. A jenki blokád, illetve a Lincolni felszabadítási proklamációját követő nemzetközi visszhang lassan, de biztosan gyengítette a Konföderációt. A déli seregek parancsnoka, a méltán elismert Lee tábornok Pennsylvania felé indult: a hegyeken túl, vele párhuzamosan azonban északi alakulatok haladtak ugyanabban az irányban, s csak idő kérdése volt, hogy valahol Washingtontól északra összetalálkozzanak. Az ezt követő háromnapos csata a háború egyik fordulópontjának bizonyult.

Ebből az ütközetből természetesen muszáj volt filmet csinálni, és valószínűleg nem véletlen, hogy épp az esemény 130. évfordulóján készült el a monumentális, bő négyórás alkotás (sokak szerint a leghosszabb amerikai film), melyet nálunk a Magyar Televízióban és az HBO-n is leadtak, sok évvel ezelőtt. Az alapanyagot egyébként a polgárháborúról több könyvet is író Michael Shaara Gyilkos angyalok (The Killer Angels) című műve szolgáltatta Ronald F. Maxwellnek, aki nemcsak a rendezői széket foglalta el, hanem a forgatókönyvet is megírta. Az eredeti ötlet és a premier között azonban 15 év telt el, és ha már az időtartam szóba került, azt is megjegyezném, hogy egyébként egy hatórás minisorozatról lett volna szó, amit aztán lerövidítettek négy órára, a két- (mozis), illetve a háromrészes (tévés) változathoz.

A film igen akkurátus módon, lényegében óráról órára haladva mutatja be az összecsapás előzményeit és lefolyását, számos helyszín között ugrálva. Az eredeti csatatéren durván 13 ezer önkéntes (vagyis nem fizetett) hagyományőrző részvételével forgatott jelenetek tényleg hiteles tablóját adják a gettysburgi ütközetnek. Ez azonban önmagában még kevés lenne, a kérdés most is az, mennyire emberközeli mindennek a bemutatása.

Az emberközeliség igazából megvan, a gond vele mindössze az, hogy nagyon is a tisztekre összpontosít. Abból a szempontból ez szerencsés, hogy megmutathatja azt a kivételes helyzetet, amelyben a polgárháború tábornokai találták magukat, nevezetesen azt, hogy olyanokkal szemben viseltek hadat, akikkel együtt járták a West Pointot, akikkel együtt harcoltak Texasban, és akik néhány évvel ezelőtt még kenyeres pajtásaik voltak – ebből következően nem egyszer saját taktikájukat is egykori bajtársaik vérmérsékletéhez igazíthatták. Ugyanakkor a konfliktus kiskatonái elsikkadnak: időnként ők is felbukkannak, de az ő életmódjuk, érzéseik és benyomásaik alig-alig kerülnek szóba. Ha már ennyire gigantikus filmet készítettek erről a csatáról, talán jutott volna még hely nekik is… A konfliktus lényege is csak itt-ott vetődik fel, és ezek a beszélgetések érzésem szerint nagyon is fontosak lennének, de agyonnyomja őket az a rendezői szándék, hogy itt bizony egy hatalmas ütközetet kell bemutatnunk négy óra alatt, amely eleve elég hosszú. Épp ezért nem tartom kizártnak, hogy a kivágott jelenetek között olyan is lapul, ami erre a témára fókuszál, csak épp nem jutott neki idő. Mindenesetre kiemelném a déli seregnél megfigyelőként működő angol tiszt mondatait:

"Amerikaiaknak nevezik magukat, holott csak áttelepült angolok. Ezek a nevek: Lee, Hood, Longstreet, Jackson, Stuart. És az ellenfeleik is: Meade, Hooker, Hancock… És ha szabad mondanom: Lincoln. Ugyanaz az isten. Ugyanaz a kultúra és ugyanaz a történelem. Ugyanazok a dalok, mondák, legendák és regék. De az álmaik... az álmaik különbözők.”

Az 54. hadtesthez képest ez a film tehát nem merül el a történelmi okokban, inkább csak meg akarja mutatni egy döntő csata különböző síkjait. Emiatt azonban előtérbe kerül a kicsit túlzásba vitt háborús romantika, mely részben a katonák hősiességének szól (ezzel még nem volna annyi bajom, bár a Kevin Conway által játszott, karján súlyosan sebesült puccer helytállása szerintem túlzás volt), részben viszont erősíti a hamis ideálokat az amerikai történelem egy teljesen felesleges háborúját illetően. Nem hiszem, hogy ez akaratlagos lett volna a rendező-forgatókönyvíró részéről, valószínűleg egyszerűen az ütközetre akarta a hangsúlyt helyezni.

A színészek közül kiemelném a karizmatikus Lee tábornokot életre keltő Martin Sheent, a Longstreet tábornokot alakító Tom Berengert (A szakasz, Született július negyedikén, Lopakodók – saját filmjei közül mellesleg a Gettysburg a kedvence, és hatására később éttermet is nyitott az észak-karolinai Wilmingtonban, Longstreet’s Irish Pub néven), és a Buford szerepében látható Sam Elliottot (Katonák voltunk). A filmzene az én örökös toplistámon az első ötben van: Randy Edelman itt-ott talán túlzottan is heroikusra vette a hangvételt, de a főcímzene (lásd és hallgasd alább) így is felejthetetlen, különösen a filmmel együtt, ahol is nagyrészt korabeli fotókkal és rajzokkal támogatták meg. (A filmzene-album egyetlen hiányossága, hogy az első, hajnali jelenet zeneanyaga lemaradt róla…)

A főcímről azért is emlékeznék meg, mert a hitelesség hangsúlyozására a vágó egy érdekes arcképcsarnokot állított össze, ahol a színészek arcképe mellett láthatjuk az általuk megszemélyesített katonák eredeti portréit is. (Edelmant mellesleg éppen ez a részlet győzte meg, mivel eredetileg nem akarta elvállalni a filmzene megírását a film várható hossza miatt.)

A film minálunk csak VHS-en jelent meg, illetve ahogy említettem, az HBO-n, majd az MTV1-en is sugározták. Az angol DVD-kiadás egy duplaoldalas lemezen a következőket kínálja: angol és német hangsáv, angol, német, cseh, dán és több más felirat, továbbá az extrák, köztük rendezői audiókommentár, egy dokumentumfilm a csatáról, werkfilmek, térképek, interjúk és előzetesek.

Gigantikus tabló.
Értékelés: 8/10

Gettysburg (Gettysburg)
Turner Pictures 1993
Háborús, történelmi (244 perc)
Rendező: Ronald F. Maxwell
Főszereplők: Tom Berenger, Jeff Daniels, Martin Sheen
Zene: Randy Edelman


ISTENEK ÉS HADVEZÉREK
A Gettysburg után Maxwell szerette volna megvalósítani álmát, és megalkotni egy polgárháborús trilógiát, vagyis két másik filmet a témában. Az Istenek és hadvezérekkel leforgatta tehát a Gettysburg előzményét, mely a konfliktus kezdetétől, 1861 tavaszától 1863 májusáig, a Bull Run-i, a fredericksburgi és a chancelorsville-i csatán át követi az eseményeket, déli oldalról Lee és Jackson tábornokok, északi oldalról Winfield Scott és az előző filmből ismerős Joshua Chamberlain szemével.

Erre a filmre is igaz mindaz, amit a Gettysburgről írtam, néhány különbséggel: személyesebb lett a hangvétel, de ezzel párhuzamosan egy-két helyen túlzottan is romantikus, mi több, nyálas. Másfelől határozottan olyan érzésem volt, hogy a rendező ezúttal picit elfogult volt, méghozzá a déli oldal javára. Olyan szentimentális hozzáállással mutatja be nekünk Jackson tábornokot, ami határozottan nem tett jót az alkotásnak, és egyes jelenetekben már kifejezetten kínos.

Ami viszont komoly pozitívum, hogy érezhetően többet mutat meg az átlagkatonák (sőt, a két tűz közé kerülő civilek) világából. Kiemelném azt a jelenetet, melyben a folyó két oldaláról egy-egy őrszem átkel a gázlón, hogy kávét, illetve dohányt cseréljenek, illetve az északi írek és déli írek összecsapását, mely felvillant valamit a testvérháború kegyetlen jellegéből.



Martin Sheent megint felkérték Lee tábornok szerepére, de egyéb munkája miatt nem vállalhatta el. Helyét Robert Duvall (Apokalipszis most, A sas leszállt, Sztálin) vette át, aki egyébként Lee tábornok késői leszármazottja. Jackson tábornokot az a Stephen Lang alakítja, aki a Gettysburgben Pickettet játszotta. A filmben feltűnő hagyományőrzők most sem kaptak fizetséget szerepükért, de a filmstúdió szerződésben rögzítette, hogy később félmillió dollárt adományoz majd a polgárháborús csataterek fenntartására. A velük dolgozó tartalékosok egy részét a forgatás közben viszont behívták, mivel ekkoriban került sor a World Trade Center elleni támadásra. Emiatt aztán több jelenetben is szükség volt kompjutergenerált katonák használatára.

Maxwell, aki Jeff Shaara azonos című kötetét vette alapul, persze megint lényegesen többet vett fel, mint amennyit egy mozifilmbe belesuvaszthatott volna: durván két és fél órányi anyag lett kivágva, köztük az antietami csata, vagy a Lincoln gyilkosának, John W. Booth-nak és színészbarátjának Harrisonnak (a Gettysburgben ő feltűnik) sorsát bemutató jelenetek. Idén azonban, a 150. évforduló alkalmából kiadásra került Amerikában egy bővített rendezői változat, így 280 percben talán többet is el tud nekünk mesélni a rendező. A kritikák szerint a plusz jelenetek valóban hozzátettek valamicskét az eredetihez.

És ha már szóba került Maxwell trilógiája, zárójelben szólnék a harmadik filmről is, mely valószínűleg a The Last Full Measure néven érkezik majd. Jelenleg 2014-re tervezik a premiert, de a pénzügyi nehézségek miatt továbbra is kétséges, hogy valóban elkészül-e.



A DVD-változat nálunk is kapható volt. Angol és német hangsáv, magyar, angol, német és sok más felirat került rá. A duplalemezes kiadás extrák terén sem hagy cserben: audiokommentár, Ted Turner bevezetője, kisfilmek, DVD-ROM-extrák, valamint két videóklip, egyrészt a Hideghegynél általam is bemutatott Going Home, illetve a Bob Dylan-féle Cross The Green Mountain.

Itt-ott túlzottan szentimálisra vett, viszont átfogó polgárháborús eposz.
Értékelés: 7/10

Istenek és hadvezérek (Gods and Generals)
Turner Pictures 2003
Háborús, történelmi (219 perc)
Rendező: Ronald F. Maxwell
Főszereplők: Stephen Lang, Jeff Daniels, Robert Duvall
Zene: Randy Edelman & John Frizzell


És ha már amerikai polgárháború, érdemes egy röpke pillantást vetni a magyar nyelvű szakirodalomra. Ami nemigen van… A Képes Történelem sorozatban évtizedekkel jelent meg egy kötet, a Polgárháború Észak-Amerikában, ezt jómagam is elolvastam egy párszor, de azóta legfeljebb az átfogó hadtörténeti munkákban tértek ki erre a konfliktusra. Földi Pál munkái között szerepelt még egy kisebb kötet; bár a szóban forgó szerző munkáinak színvonala elég hullámzó, egy egész jó összefoglalása a történteknek.  Aki elég jól tud angolul, az nyugodtan nézzen körül a külföldi piacon, mivel albumoktól kezdve regényekig széles a választék. Egy gyöngyszemet pedig máris kiemelnék: Mort Künstler gyönyörű történelmi festményei közül több is szól a polgárháborúról, s ezeket már kötetbe rendezve is kiadták.

KIEGÉSZÍTÉS (2013. JANUÁR)

Szerencsére két kötet is megjelent tavaly a témában. A méltán híres történész, John Keegan könyve, Az amerikai polgárháború az Akadémiai Kiadó gondozásában érkezett , s ugyanők felelnek egy azonos formátumban megjelent másik munkáért is, mely a Világostól Appomatoxig - Magyarok az amerikai polgárháborúban beszédes címet viseli, Vida István Kornél tollából. Amint elolvasom őket, beszámolók mindkettőről.