„Visznek ők, ha bennem nincs erő…”
A magyar könnyűzene nagy öregjének nevezném, de Komár László ehhez túlságosan fiatalos jelenség, még ma is. Fenyő Miklóshoz hasonlóan – akinek életrajzi könyvét már bemutattam – Komár is a hatvanas években kezdte zenei pályafutását, és bár ő nem jelentkezik pár évente újabb lemezzel, népszerűsége ma is jelentős.
Komár a „régimódi, ráérős történetmesélés” (copyright: Vámos Miklós) hagyományait követve vetette papírra életének történetét, részletes beszámolókkal, kisgyermekkorától a jelenig, Adászteveltől Memphisig. A kötet pedig – ahogy kitalálható – nem is lett vékony, bő négyszáz oldalával bizony nem egyestés olvasmány. Hangvétele nemcsak személyes, hanem szókimondó is, akármiről is légyen szó, gyermeknevelésről, vallásról vagy egyes kollégákról.
„A liberális szemlélet rokonszenves, de mégis viszonylag konzervatív vagyok. Magát a liberalizmust utálom, gyűlölöm, mert elveti a tradíciókat. Ezt nem tartom jónak, igenis azt mondom, mert a saját bőrömön tapasztaltam, hogy ha kell, a szülő igenis vágja pofán azt a gyereket. Vagy térdeltesse a sarokba, vagy egy nádpálcával b*sszon oda a kezére, ahogyan miénkre is odab*sztak, és sokkal erősebb jellemmé váltunk, mint a mostani gyerekek, akiket én csak úgy hívok, hogy nejlon-gyerekek! Nincs lélekjelenlétük, nem bírják a vészhelyzeteket, mindentől beszarnak, öngyilkosok lesznek. Az angol iskolákat azért szeretem, mert ott van egyenruha, matrózblúz, és a Nyilas Misit is jobban szeretem, mint ezeket a diszkós b*zi gyerekeket, akik olyan hülyék, mint a tök, fogalmuk sincs semmiről. Ennek megfelelően próbálom nevelgetni a fiamat, nem erőszakosan, ha ő úgy dönt, hogy ennek ellenére azt választja, amit én nem szeretnék, nem fogom kitagadni. Ha felnő, és azt mondja, mégis a liberális szemléletet szeretem, ettől én még imádni fogom, jókat fogunk vitatkozni, de nem fogom felakasztani.”
(337.o.)
És ez a fajta stílus, ami miatt nemcsak zenerajongóknak ajánlom ezt a könyvet. Legalább annyira szól az életről, mint a zenéről, és azt hiszem, van mit tanulnunk Komár Lászlótól, még ha életszemlélete nem is teljesen fog mindenkinek tetszeni.
„De közbejött Krisztina húgának a betegsége, amit már említettem. Ma is előttem van a jelenet: egyszer, amikor felmentem Krisztinához, sírva jött elém. Azzal fogadott, hogy Györgyi meg fog halni. Rákos, melanomája van. Óriási pánik kerekedett, de én nem vagyok pánikolós típus, az ilyen helyzetekben rögtön beindul az agyam, keresem a megoldást. Azonnal haza kell őt hozatni Dél-Amerikából, de hogyan és miről? Nekem akkor elég jó pénzem volt, hát abból. Lajost hívtam Németországban, aki a kocsiügyeimben is segített, hogy azonnal vegyen repülőjegyet. Meg is tette, rohant a Lufthansához, elküldte Györgyinek a repülőjegyet, aki hamarosan meg is érkezett. Rögtön orvost kerítettem, Zemplén Béla barát személyben, aki immáron a gégészem is, Kaskó Marinak a férje, aki meg az ideggyógyászom. Merthogy bolond is vagyok, meg énekes is. Említettem Bélának, hogy Györgyi jön Krisztával, szimpatikusak is voltak egymásnak. Katit is ismerték, de nem foglalkoztak ezzel, én voltam a barátjuk. Elmondtuk, hogy mi az ábra, mi a diagnózis. Este, elalvás előtt iszonyúan koncentráltam, nem akartam, hogy Györgyi elvesszen. A halállal szemben nincs mit tenni! Jártam a gégészetre inhalálni, láttam, hogyan halnak meg a szemem láttára fiatal emberek. Mégis valami reménysugár villant fel előttem. Meggyőződésem, hogy amikor a legnagyobb bajban vagyok, akkor mutatkozik meg előttem Isten. Mindig kapok valamifajta jelet, számtalanszor volt már ez így életem során. Így volt akkor is, és ettől nyertem az erőmet, amivel Györgyi gyógyítását végig tudtam csinálni. Isten, a benne való hitem akkor válik nyilvánvalóvá, amikor szükségem van rá. Az ember vagy biztos a hitében, és a hitének megfelelően irányítja az életét, a lelkét, vagy keresi Istent, mérlegeli a különböző jeleket és lehetőségeket. Ha kifejezetten elveti a hitet, akkor az természetesen nem is működhet. Bennem ez a keresés mindig megvolt, akkor is, amikor kiderült Györgyi betegsége. Ha az ember figyeli a saját életét, akkor előbb-utóbb tudatosulnak benne azok a jelek, amelyek Isten létére utalnak. Az én életemben rengeteg kézzelfogható jel volt, lehetetlen lett volna elmenni mellettük, figyelmen kívül hagyni őket.
Emlékszem, amikor másnap reggel felkeltem, éreztem, hogy rám nehezedik a szomorúság, de azt mondtam magamnak: „Állj! Györgyi nem fog meghalni! Nyugi!” Egyszerűen tudtam, hogy így lesz, kaptam valami jelzést, ami nyilvánvalóvá tette előttem, hogy amit ilyen erősen akarok, annak úgy kell lennie!
Györgyi megérkezett, kimentünk elé a repülőtérre, hozta magával Danit is, aki akkor járt elsőbe. Inkább spanyolul beszélt, magyarul annyit tudott, amit az anyjától hallott. Örültünk nekik. Danit nem láttuk még, és Györgyivel sem találkoztam még. Másnap már mentünk is Bélához, aki megvizsgálta, elvitte a kollégákhoz, megnézték. A kórisme lesújtó volt. Béla azt mondta, hogy ne nagyon reménykedjünk, ez maga a halál. Én meg egyre csak hajtogattam, hogy meglátod, nem fog meghalni, hidd el! Szinte ráerőltettem a saját hitemet; úgy nézett rám, mint egy hülyére. Mondtam neki, hogy én ezt belülről érzem. „De a gyakorlat nem ezt mutatja” - vitatkozott, ám egy idő után rám hagyta, mint egy hülyegyerekre. Györgyivel egy húron pendültünk, ugyanazt vallotta, mint én. Az intellektusa alkalmassá tette arra, hogy legyőzze a betegségét, hogy meggyógyítsa önmagát. Még ma is él, Béla legnagyobb csodálatára.
Györgyi mindent megtett, amit csak tehetett. Kapta a kemoterápiát egy darabig, annak káros velejáróival együtt. Egyszer-kétszer volt csak ilyen kezelésen, aztán fogta magát és ugyanazt csinálta, amit én szoktam ilyenkor: otthagyta az egészet. Döbbenetes volt! Emiatt is biztos voltam benne, hogy nem fog meghalni. Amikor beszéltem vele, egyre jobban megerősödött bennem ez a meggyőződés. A beszélgetéseink jót is tettek neki, erőre kapott tőlük. Valahogyan összeköttetésbe került a mormon egyházzal is. A betegség kapcsán egy óriási belső erő, az Istennel való kapcsolat került előtérbe az életében. Intenzív kapcsolatot tartott fenn a mormonokkal, vitte magával a gyereket is, de nem lett függő; a gyógyulása után már nem járt hozzájuk. Amikor megkapta, amit kívánt, elköszönt tőlük. A hit olyan, mint az adrenalin: erős koncentrációban nem lehet hosszú távon alkalmazni, az álszent viselkedés lenne. Györgyinek ugyanaz volt a meggyőződése ilyen téren, mint nekem és Krisztinának. Rengeteget beszélgettünk erről. Nagyon meg akart gyógyulni. Meg is lett az eredménye, mint mondtam, még ma is él.”
(328.o.)
Táncoló fekete lakkcipők
Írta: Komár László
Alexandra, 2005
416 oldal
