Mikor Pocahontas a Terminátorral randevúzik
Bevallom, előzőleg nemigen hallottam erről a filmről, bár állítólag elég komoly sajtóhadjárat vezette be. Egyszerűen egy baráti mozizás keretében jutottam el hozzá, és jobban érdekelt a 3D-s hatás, mint maga a történet. James Camerontól ugyanis csak szenzációt lehet várni, és ezt negatív értelemben mondom. Nem tudom ugyanis, ki hogy van vele, de én fenntartásokkal kezelem azokat a rendezőket, akik kizárólag mega-gigafilmekkel hajlandók foglalkozni… Cameron úr Titanicja például ilyen volt, és azt nem is fogom neki sose megbocsátani. De lássuk most az Avatart.
A dátum 2154. A haldokló Földről a világűrbe kalandozik az emberiség egy része. A Pandora nevű buja világ elsősorban az itt bányászható anyagok miatt érdekes. Ide érkezik Jake Sully, egy hadirokkant tengerészgyalogos, aki egy tudományos kísérlet részeként az őshonos (és persze emberszabású) navi nevű faj testébe bújva próbál közelebbi kapcsolatba kerülni az őslakosokkal. Alapvetően hírszerző feladatot lát el, de közben teljesen elvarázsolja őt a planéta. S elkerülhetetlenül elérkezik az a pillanat, amikor választania kell saját fajtája és új testvérei között, mivel az emberek – kerül, amibe kerül, de – meg akarják kaparintani, ami – szerintük – jár nekik…
Az alaptörténetet Cameron tehát nem merte túlbonyolítani, de a forgatókönyv összességében jól működik – a bő 160 perces film sztorija kellően feszesen pereg előttünk, még ha elég egyértelmű is a végkifejlet az első óra után. Persze itt is kergetnünk kell máshonnan ismerős kliséket: Stephen Lang bestokizott ezredesi figurája tipikus példája a rosszindulatú, betonagyú katonatisztnek, aki a békés megoldást eleve nem kultiválja – Hollywoodban ezt így csinálják, kérem szépen; az összegyűlt bennszülötteknek előadott lelkesítő beszéd is ismerős, akárcsak a Pocahontaséra hajazó szerelmi szál… Viszont rosszindulat nélkül utalnék Cameron igenis értékelhető filmjének, A bolygó neve: Halálnak néhány visszatérő elemére, melyek tökéletesen beleférnek a „nosztalgikus utánérzés” kategóriába: a támadóhelikopterek orrkialakítása bizonyára nem véletlenül hasonlít az Aliens deszantnaszádjáéra. A szereplők– Sam Worthington (Terminátor – Megváltás), Sigourney Weaver, Stephen Lang, Giovanni Ribisi (Ryan közlegény megmentése) vagy Michelle Rodriguez – véleményem szerint megfelelő alakítást nyújtottak.
A film tehát tényleg működik, és ebben igen fontos szerepet játszik a látvány. Meg kell hagyni, ezen a téren nem túlzás a „lélegzetelállító” szót használni – komolyan mondom, néha úgy éreztem, milyen kár, hogy ez a hely nem létezik a valóságban, mert személyesen is megnézném. Ráadásul igen részletesen ki is dolgozták, vagyis nemcsak az állatok, hanem a növények között is látunk jó néhányat, és a környezet is sokféle (a lebegő hegyekért külön jó pont jár). És mindez mintha tényleg élne és vibrálna körülöttünk. Olyan szép túlvilági paradicsomot varázsoltak nekünk a vászonra, hogy elkerülhetetlen az összehasonlítás a kiszipolyozott Földdel, mely ezekben a pillanatokban is haldoklik…
3D-ben nézve még komolyabb az élmény, bár megjegyezném, hogy ezt viszonylag szolidan intézték: nézőtérre kivágódó rakétákat vagy ránk dőlő faóriásokat nem fogunk látni, „mindössze” valamivel térhatásúbb lesz a vásznon látható világ – de még így is megéri. A zene majdnem ilyen fontos: James Horner (akivel Cameron már többször is együtt dolgozott a múltban) mintha magához tért volna. Dallamai ismét sokrétűek és rendkívül atmoszférikusak, még akkor is, ha egy-két ütem ismerős volt nekem az Ellenség a kapuknál című háborús filmből. Ennek ellenére komolyan fontolgatom, hogy beszerzem a teljes filmzene-albumot.
Adódik viszont a kérdés, hogy maradandó alkotásról van-e szó, vagy egy technikai erődemonstrációról, melyet egy-két éven belül úgyis túlszárnyal majd a következő szuperprodukció? Hajlanék a második lehetőségre, aláhúzva viszont azt a tényt, hogy a lassan kivérző mozikultúra most visszavágott a videós-dévédés irányzatnak, hiszen a 3D-technológia egyenesen megköveteli a mozilátogatást. Maga a film pedig élvezhető annyira, hogy erre mindenki legalább egy alkalommal rászánja magát. Én például nem fogom megtekinteni másodszor, de el kell ismerjem, elsőre valóban nagy élmény volt.
Technikai erődemonstráció sok-sok sablonnal.
Értékelés: 6/10
Avatar (Avatar)
20. Century Fox 2009
Sci-fi (166 perc)
Rendező: James Cameron
Szereplők: Sam Worthington, Sigourney Weaver, Stephen Lang, Michelle Rodriguez
Zene: James Horner
