Az elveszett ártatlanság és a megtalált igazság története

Húsz évvel ezelőtt került a mozikba Oliver Stone Vietnam-trilógiájának második darabja, mely A szakasz után az amerikai hátországra helyezte a hangsúlyt, egy hadirokkant veterán szemével megmutatva, mi minden változott meg odahaza röpke két évtized alatt. Az amerikai mozitörténet egyik legmegrázóbb és legnagyobb hatású filmjéről van szó…

Ron Kovic már gyermekként arról ábrándozott, hogy hazáját szolgálhassa. Július negyediki születésnapja csak erősítette benne azt a tudatot, hogy különleges, és hogy tennie kell valamit a nyugati civilizációt fenyegető vörös veszéllyel szemben. 1964-ben jelentkezett tengerészgyalogosnak és 1965 végén került Vietnamba. Eleinte lövészként, később felderítőként harcolt. 1967 januárjában tért haza és egy pár hónapig hátországi szolgálatban maradt, majd elvállalt egy újabb vietnami turnust. 1968 januárjában, egy tűzharc során súlyosan megsebesült és mellkastól lefelé megbénult. Hazatérve aztán egy teljesen más Amerikát talált, amelyet eleinte nem tudott megérteni, aztán nem akart. De szembe kellett néznie az igazsággal és átgondolnia, megérte-e egyáltalán?

Egyre többször jutott eszébe, mit mondott neki a pap, még Da Nangban: „A maga háborúja csak most kezdődik. Néha senki sem akarja majd tudni, min megy keresztül. Hatalmas terhet kell a vállán cipelnie és egyedül kell majd sok mindent megtanulnia. Ne féljen, amikor majd magára hagyják! Biztos vagyok benne, hogy képes lesz végigcsinálni.”

Ron Kovic (aki egyébként magyar kivándorlók leszármazottja) nagy sikert aratott, azonos című, először 1976-ban kiadott kötete szolgált a film alapjául. Oliver Stone rendező — maga is vietnami veterán — már 1978-ban el akarta készíteni ennek filmváltozatát, s bár a könyv hihetetlenül sikeres volt, ez nem azt jelentette, hogy a filmstúdiók tolongtak volna a megfilmesítés jogáért. A főszerepet akkor Al Pacino játszotta volna. Már csak pár nap volt hátra a forgatás megkezdéséig, mikor a filmvállalat lefújta az egészet. A direktor akkor megígérte Kovicnak, hogy ha már befutott rendező lesz, visszatérnek a témára és megcsinálják a filmet… Tizenegy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az álomból valóság legyen. Stone ugyanis 1986-ban Oscar-díjat nyert A szakasz című filmjével, melynek forgatókönyvét saját élményei alapján írta meg. Számára ez volt az igazi áttörés: innentől kezdve tudta, bármilyen filmet elkészíthet.

Al Pacino ekkor már idős lett volna a főszerepre, helyette tehát Tom Cruise-t kérték fel. (Pacinót egy némileg hasonló szerepben az Egy asszony illata amerikai változatában láthatjuk, ahol egy megvakult ezredest játszik.) Elsőre talán fura választásnak tűnhet, hiszen pár évvel korábban Cruise a Top Gun című repülős mozival vált világhírűvé. Ez a film azonban Stone szerint szinte népszerűsítette a háborút, mivel azt az érzést erősítette, hogy a háború olyan steril dolog, akár egy videojáték: „megnyomod a gombot, leszeded a MiG-et, és tied a nő”. Kovic azonban pár órás személyes beszélgetés után már tudta, Cruise abszolút megfelelő a szerepre: mindketten munkás családból származtak, és sokban hasonlítottak egymásra (arról nem beszélve, hogy majdnem egy napon születtek: Cruise július 3-i). Hogy ráérezzen a testi fogyatékosok mindennapjainak problémáira, Cruise heteken át együtt élt Kovic-kal: kerekesszékbe ült ő is és nagyrészt így közlekedett. (Még az is szóba került, hogy gerincérzéstelenítést kér néhány napra, hogy abszolút hiteles legyen az élmény: ezt az ötletet azonban a biztonság kedvéért nem engedélyezték.) Ezenkívül veteránkórházakat látogatott és az egykori katonákkal beszélgetett. Ez a fajta ráhangolódás meg is hozta gyümölcsét. Még azok is, akik nem rajonganak Tom Cruise-ért, a filmet látva el kell ismerjék, amit itt művel, az profi színjátszás, melyhez nemcsak tehetség, hanem nagy adag lelkierő és elszántság is kellett. Cruise szerencsére nem szenvedett hiányt egyikben sem. Kovic a forgatás után nekiadományozta egyik háborús kitüntetését, elismerése és hálája jeleként. És ez nagyobb dolog, mint egy Oscar-díj, amit a színész — sajnos — nem kaphatott meg ezért az alakításért, ám a film így is két szobrocskát besöpört, egyet a rendezésért, egyet a vágásért.

Kovicnak a történet során számos kálváriát meg kell járnia: előbb saját rokkantságával kell leszámoljon, aztán a gyökeresen megváltozott otthoni helyzettel, ahol nemigen találja a helyét, majd gyötrő háborús emlékeivel, végül magával a háború jogosságának kérdésével. Ez utóbbi a mai napig megválaszolatlan az amerikai közemlékezetben… Mindezek között a leglényegesebb kérdés megnyomorodott testének gyógyíthatatlansága, mely ráirányítja a néző figyelmét a testi fogyatékosok mindennapjaira. Ezt a témát kevés film meri megmutatni a maga megrendítő valóságában, de Stone ezen a téren sem szépíti a dolgokat: a veteránkórházi időszakot bemutató jelenetek még a többinél is erőteljesebbek (ezeket még a legszigorúbb filmkritikusok is egyöntetűen dicsérték), főleg, mert valószínűleg kevesen gondolnak bele abba, ténylegesen milyen életkörülményekkel jár, ha valaki mellkastól lefelé béna…

"El akarta felejteni a szörnyű éjszakát. El akarta felejteni ezt is, és minden mást, a béna lábakat, az érzéketlen bénaságot. Elveszettnek érezte magát, jobban, mint bármikor azelőtt. Mintha félúton járt volna az élet és a pokol között. Ki akart robbanni ebből az őrült, béna testből és újra férfi lenni. Megint szabad akart lenni, a kert füvén lépkedni. El akart rohanni Sparkyhoz, hogy lenyiratkozzon, és odakint ütögetni a labdát Richie-vel, lendíteni az ütőt, érezni a Hamilton Avenue kavicsait a talpa alatt. Újra állva akart tusolni minden reggel, érezni, ahogy a forró víz végigfolyik a hátán és a lábán.
Most már egyértelmű volt, hogy ez a dolog végleges, akárcsak a halál.
Arra gondolt, hogy soha senki sem akart beszélni a végleges dolgokról, a halott dolgokról, azokról a dolgokról, amik hirtelen vagy megmagyarázhatatlan módon értek véget. Ha valaki meghalt, eltemették, körbeállták a sírt és beszéltek, hogy valahogy megmagyarázzák, miért ért véget ennek az embernek az élete. Fennkölt szavakat ismételgettek, szépek voltak, akár a virágok, akár a sírkő, szavakat, amik elhitették a többiekkel, hogy ez nem a vég, hanem éppen valami csodálatos dolog kezdete. Olyan könnyű volt nekik kimondaniuk ezt, megtagadni a véglegességet. Miért nem állják most körül az ágyát és mondják ugyanezt? Miért nem próbálják megmagyarázni neki, hogy ez az egész veszett bénaság nem végleges? De senki nem fogja azt mondani, hogy megint minden szép lesz. Ez a vég nem kezdet volt. Mostanra abszolút egyértelmű lett, hogy nem lesz több változás az állapotában, elveszettnek tűnő teste sohasem fog meggyógyulni. Mintha odakint feküdt volna az esőben, csapdába esve, egyedül. Rút, hideg és végleges."

Az eredeti könyv nagyon érdekes és hatásos módon építi fel a cselekményt: nem időrendben halad ugyanis, hanem sebesülése pillanatától indul el, érinti gyerekkora eseményeit, háborús emlékeit, és így tovább, majd a könyv a sebesülés pillanatában ér véget. Egyfajta kört alkot tehát a mű, amely kiválóan érzékelteti a rokkantsága okait újra és újra átgondoló veterán gondolatvilágát. Hol egyes szám első, hogy egyes szám harmadik személyben emlékezik. Viszonylag egyszerű stílusa miatt a hangvétel igen erőteljes és közérthető. Ez utóbbi a filmről is elmondható: Stone szándékosan dolgozott néhány klisészerű jelenetsorral, hogy a máshonnan is ismerős hangulatok révén érzékeltesse a változó Amerika atmoszféráját. Mindezt többek között az élethelyzetekkel, a színekkel, a díszletekkel és persze a zenei betétekkel érte el (Stone múltidéző filmjeiben a betétdalok mindig fontos szerepet játszanak). Ennek köszönhetően mellbevágó a különbség az ötvenes évek elejét és a hatvanas évek végét bemutató snittek között. Az eseményeket –— a könyvtől eltérően — természetesen időrendben veszi végig.

Külön említést érdemel a fényképezés. Robert Richardson kamerakezelése itt sokkal merészebb és sokkal profibb, mint A szakaszban volt. Mindez elsősorban a háborús snitteknél érhető tetten. Mivel a film második fele alapvetően a kerekesszékben ülő hadirokkantak nézőpontját követi, Stone direkt megkérte az operatőrt, a csatajelenetek során mozogjon többet a steadycammel. Azonban nemcsak maguk a felvételek, hanem a vágás is külön figyelmet érdemel. A csatajelenetek feszültsége ennek köszönhetően páratlan — mindez egy évtizeddel a Ryan közlegény komoly visszhangot kiváltó hiperrealizmusa előtt!

Ami a zenét illeti, John Williams megint kitett magáért. Témájából adódóan sokféle hangulatot kellett megalapozni a zenével: hallhatunk idillikus dallamokat, hazafias szólamokat, de a csatatér feszültségét és a veszteség fájdalmát is képes volt megidézni. A hangszerelés terén a trombita használata talán a legjellegzetesebb részlet, amely révén nehezen felejthető az újra és újra felbukkanó, a főcímzenében is hallható, szívfacsaró dallam. Személy szerint az egyik legjobb filmzenének tartom a fentit, vagyis saját toplistámon az első öt között szerepel. Mindenkinek ajánlom, hallgassa végig a főbb motívumokat egybegyűjtő végefőcímet.

A forgatás az Egyesült Államokban, Mexikóban és a Fülöp-szigeteken zajlott. A szükséges pénzmennyiség nagy részét maga Cruise állta — az ő támogatása nélkül a film nem jöhetett volna létre. A csekély költségvetés miatt ugyanolyan szoros határidőkkel kellett dolgozniuk, mint anno A szakasz esetében. Az utolsóként rögzített jelenet felvétele örökké emlékezetes marad Tom Cruise számára:

„Sosem felejtem el az utolsó felvételt. (Willem) Dafoe meg én ott vagyunk a tengerparton a Fülöp-szigeteken. Nyakon fogom, és azt mondom neki: "Volt valaha egy városunk, Charlie, amiről úgy hittük, a miénk." Három napig vettük azt a részt, amikor egymásnak esünk; ez az egyik kedvenc jelenetem. Oliver remekül megírta. Nem tudtam vele betelni. Némelyik jelenetnél Oliver kérdezte: "Meg akarod csinálni újra?", én meg rávágtam  "Hát persze" — hiszen olyan remek a szöveg! De igazából lógott a belem, nagyon rohadt volt. Megállás nélkül dolgoztunk. Szóval ott voltunk, és próbáltuk felvenni azt a tengerparti jelenetet. Oliver fáradt volt, én fáradt voltam, Dafoe-nak még az éjjel el kellett repülni. Leheveredtem, a nap már ereszkedőben volt. Öt percünk maradt a felvételre, lent a dűnék tövében, homokdombokkal körülvéve. És én csak feküdtem. Teljesen üres voltam, de teljesen.
Tessék, "felvétel", mindenki föl-alá rohangált. Megcsináltuk párszor, de nem volt jó, nem akart összejönni. Megkérdeztem Willemet és Olivert, mit szólnak hozzá. Nemigen tudták, mit szóljanak. Mindenki hullafáradt volt. Oliver azt hajtogatta: "Vegyük még egyszer". Mire a közeliekre került volna a sor, nem volt elég fény. Oliver felnézett, egy dűne fölött megpillantotta a napot, és üvölteni kezdett: "Ott a nap!". Úgyhogy elmarták a kamerát, és az egész bagázs szedte a lábát, futottak azokon a nyavalyás dűnéken, azért a maradék kis fényért. Aznap este, hogy lehúztuk a rolót, mindenki borzasztó elégedett volt és mámoros, és nagy murit csaptunk. Mimivel mentem el a vacsorára, és az emberek táncra perdültek az asztalok között. Eszméletlen volt, hisztérikus. Ismered ezt az érzést, mikor befejezel valamit, és egyszerre jön ki rajtad az összes izgalom, amin keresztülmentél. Voltak, akik az asztal tetején táncoltak, annyira szerették ezt a filmet és olyan büszkék voltak, hogy megcsináltuk.”
(Az interjúból további részletek olvashatók lejjebb.)

Aligha lehet csodálkozni azon, hogy számos különbség akad az eredeti könyv és a filmváltozat között. Érdemes azonban néhányat megvizsgálni.

— A filmben látható Donna (Kyra Sedgwick) fiktív személy. Egy idealizált amerikai szépséget akartak megtestesíteni, olyasvalakit, akibe minden fiú szerelmes az iskolában. Stone szerette volna emberközelibbé tenné a forgatókönyvet, ezért tette bele ezt a nőalakot. Steve Boyer figurája sem egy adott személyt mintáz: Stone-ék vele akarták bemutatni, milyenek voltak azok, akik nem mentek el harcolni, hanem otthon maradtak, hogy pénzt csináljanak. Akármennyire is háborúellenes a film, ő az egyik legellenszenvesebb karakter. Az eredeti forgatókönyv mindkettejükből többet mutat, de számos jelenet sajnos kimaradt a végső filmváltozatból. Az alábbi kihagyott párbeszéd akkor játszódik, amikor Ront részegen hazaviszik a bárból:

RON: Te is csak egy önző féreg vagy, öregem. Csak magaddal törődsz… Steve Boyer, aki bérbe adta nekünk a baseball-kesztyűit. „Béke veled”, haver… (ujjaival a béke jelét mutatja)
TIMMY: Ugyan már, Ronnie.
RON: …de valójában le se szarod Vietnamot, vagy azokat, akik ott estek el, Stevie. Te csak zabálod a hamburgert és számolod a pénzed. Ma mennyit kerestél, Steve?
STEVE: Baszd meg, nem fogom a hülyeségeidet hallgatni, te…
RON: Neked ez időpocsékolás lett volna, én meg egy pancser voltam, mert jelentkeztem rá. Te aztán tudsz mindent, ti egyetemista srácok mindent tudtok, kivéve egy valamit: ÉREZNI, tudod, érezni valamit… fájdalmat, szenvedést, szenvedélyt vagy valamit… nem is tudom. Te kurvára nem veszed észre, mi folyik saját magadon kívül… Igazán sajnállak…
STEVE: Most már fogd be a pofád! Miről beszélsz? Segíteni akartam neked…
RON: Szeretlek, öregem. Mintha a testvérem volnál, együtt nőttünk fel, de soha nem fogod megérteni ezt… Soha…

— Az 1969. júl. 4-i felvonuláson történtek a könyv szerint valójában az Emlékezés napján estek meg. És itt nem adták meg Ronnak a szót — egy veterán bajtársa oldalán némán kellett végigülnie, amint a szónokok a háborúról beszéltek a tömeg előtt. De egykori jó barátjával valóban találkozott aznap.
— A szerző valójában soha nem látogatta meg „Wilson” családját (a halott bajtárs igazi neve természetesen nem ez). Az ok érthető: nem akarta elárulni a szülőknek, hogy fiuk valójában tévedésből halt meg. Senkinek nem öröm, ha hozzátartozója elesik — de ha már így történt, valószínűleg jobb érzés úgy gondolni rá, mint aki csatában vesztette életét, nem pedig egy félreértés áldozataként.
— A filmből kimaradt jó pár rész, bár ezen nem lehet csodálkozni. Például Ron rokkantan is megnősült: egy veterán megözvegyült feleségét vette el. Sebesültként pedig számos nyilvános beszédet tartott már a háború alatt, többek között végzős középiskolásoknak, akik egy egész másfajta szónoklatot hallhattak tőle, mint egykor ő a toborzó őrmesterektől (ezt a helyzetet az 1978-as Hazatérés című film dolgozta fel).
— A második csatajelenet egyik apró különbsége, hogy a könyvben egyértelművé válik, tudatos döntést hozott akkor, amikor sebesült lábfejjel is odakint maradt a nyílt terepen és tovább harcolt: a filmben úgy tűnik, mintha inkább dühe vezérelné. Lássuk az alábbi könyv- és filmrészletet, mely utóbbi, azt hiszem, a filmtörténet egyik legmegrázóbb csatajelenete:

"A falu felé iramodtam volna, amikor az első lövedék eltalált. Mintha petárdák robbantak volna a lábfejem mellett. Aztán egy minden eddiginél hangosabb puffanás és a lábam térdtől lefelé elzsibbadt. Lenéztem és láttam, hogy véres a sarkam. A golyó elöl hatolt be és majdnem az egész sarkamat elvitte.
Eltaláltak. Jó érzés volt. A háború végül mégis elért, végre ott volt velem: ellenséges golyó talált el. Kijutok innen és hős lesz belőlem. Tovább tüzeltem a fasor irányába és sebesülten, merészen továbbnyomultam a falu felé, hadd találjanak el még egyszer. Egy pillanatra átfutott rajtam a gondolat, hogy visszavonulok az egymillió dolláros sebemmel, de elhatároztam, hogy tovább harcolok, odakint a nyílt terepen. Elöntött a legyőzhetetlenség érzése, és visszakiáltottam az embereknek, hogy jöjjenek elő a fák közül. Most már bicegtem és a lábfejem annyira fájt, hogy letérdeltem és úgy folytattam a tüzelést, bár nem láttam senkit. Mintha én lettem volna az egyetlen, aki még tüzel. Feltűnt valaki mögöttem, lehúzta a bakancsomat és bekötözte a lábfejemet. Hihetetlenül ostoba dolog volt, mert olyanok voltunk, mint a kacsák a céllövöldében, de ellátta a sebet, aztán visszarohant a fasorhoz.
Egy percig néma csend volt. Ott hasaltam és vártam, hogy belém fúródjon a következő lövedék. Tudtam, hogy csak idő kérdése. Nem vonultam vissza, nem húzódtam hátra, csak hasaltam ott és az egész tárat beleürítettem a pagodába. A puskám mostanra telement homokkal és állandóan elakadt. Minden egyes lövés után csőre kellett rántanom, hogy a következő lőszert a töltényűrbe juttassam. Nem ment tovább, én meg éppen felálltam volna, mikor egy hangos reccsenést hallottam a jobb fülem alatt, ahogy egy 7,62-es lövedék a jobb vállamba csapódott, átfúródott a tüdőmön és kettétörte a gerincemet.
Éreztem, ahogy mellkastól lefelé mindenem elzsibbad. Vártam a halált. Hátranyúltam és kitapogattam, hogy a lábam még megvan. Nem éreztem ugyan, de még megvolt. Életben voltam. És abban a pillanatban valahogy hinni kezdtem. Hittem, hogy talán mégsem halok meg, hogy valahogy talán kijutok innét és élhetek, érezhetek és hazamehetek. Nehezen ment a légzés, ezért rövideket szippantottam az épen maradt tüdőmmel. A vállamon ütött lyukból a vér végigszivárgott a repeszmellényemen, én pedig nem éreztem többé a fájdalmat a lábfejemben. A testemet sem éreztem már. Halálra rémültem. Eszembe sem jutott imádkozni, csak arra tudtam gondolni, hogy becsaptak.
Csak azt éreztem, mennyire értelmetlen dolog itt és most meghalni a nagy semmiért."
(168. o.)

Miután szerepet vállalt a Vietnami Veteránok a Háború Ellen mozgalomban, Kovic bejárta az országot és számtalan demonstráción részt vett. Látható az 1972-ben készült amatőrfilmben, mely egy háborúellenes akcióról készült, és annak elnevezése után kapta címét is: Operation Last Patrol, vagyis Az utolsó őrjárat-hadművelet. Kovic természetesen a hetvenes évek után sem vonult vissza: az amerikai külpolitika latin-amerikai és közel-keleti megnyilvánulásai ellen azóta is többször szót emelt. Jelenleg Kaliforniában él, szabad idejében festeget és kertészkedik. Ezúton is kívánok neki boldog születésnapot. 

A film felújított változatát 2005-ben is adták ki DVD-n. A magyar kiadás meglehetősen felemás benyomást keltett bennem: egyrészt a kívülről egész szép tok belül teljesen fehér. Nem egy hatalmas veszteség, de ha még a 990 forintos lemezek borítóján is megoldják ezt, nem értem, itt miért spóroltak vele. A következő — immár nagyobb — pofont a hangsávoknál találjuk: sajnálatos módon újraszinkronizálták a filmet. Ez nem lenne baj, de az új magyar hang nyomába se ér a réginek. Az a színészi beleélés, ami 1989-ben még természetes volt a szinkronoknál, mára eltűnt: aki végignéz akár csak egy jelenetet is a két változatból, megérti, miről beszélek. Én csak itt-ott néztem bele, de nem voltam képes ezzel a szinkronnal nézni. Szerencsére ott van az eredeti angol hangsáv is. Amúgy mindkettő 5.1-es. A feliratok között találunk angolt és magyart is — utóbbi sokszor elég szerencsétlenül fordított, de az angolban is akadnak elírások. Az extrák kapcsán is el voltam kenődve: mindössze egy rendezői audiókommentár (igaz, legalább angol felirattal) és egy NBC-kisfilm. Ismerve a forgatás körülményeit, elengedhetetlen lenne egy werkfilm… Ezt pedig nem pótolja az archívumból előkotort fenti műsor (angol felirattal), melyben Bryan Gumbelt beszélget Stone-nal, Kovic-kal és Cruise-zal. Az előzetes elhagyása is fájó, bár elismerem, hogy nem tartozik a legjobban sikerültek közé. A menük egyszerűek, nem különösebben szépek. Sajnos a külföldi kiadásokon sem találunk ennél többet… Nagy kár. 


A hátország háborúja könnyfakasztóan megrázó formában.
Értékelés: 10/10

Született július negyedikén (Born on the Fourth Of July)
Universal 1989
Háborús dráma (139 perc)
Rendező: Oliver Stone
Szereplők: Tom Cruise, Willem Dafoe, Kyra Sedgwick
Zene: John Williams

Született július negyedikén (Born on the Fourth Of July)
Írta: Ron Kovic
Corgi, 1976
172 o.
A kötet magyarul nem jelent meg.

Részletek a Tom Cruise-zal készített interjúból (Playboy, 1990. február)

PLAYBOY: Lehet, hogy a rajongóidat megdöbbenti legújabb filmed, amelyben a Vietnamban szolgált és nyomorékká vált, csupa düh Ron Kovicot alakítod. Lemondtál vonzó kellékeidről: a megjelenésedről, a mosolyodról, a hajviseletedről. Biztosan voltak, akik óva intettek ettől a szereptől.
CRUISE: Egy pillanatig sem éreztem, hogy bármiről is le kéne mondanom. Én nem mosolyra vagy vigyorgásra akarok építeni.
PLAYBOY: Csakhogy ebben a filmben nem Tom Cruise vagy. Nem olyasvalaki, akibe a tinik beleesnek. Egy impotens fickó vagy, időnként berúgsz, tolókocsival jársz...
CRUISE: Erről más a véleményem. Szerintem igenis beleesnek — megfogja őket.
PLAYBOY: Egyáltalán nem aggasztott, hogy merőben új külsővel jelensz meg?
CRUISE: Nem számít, milyen a külsőm vagy a fizikumom. Ezzel én nem törődöm.
PLA YBOY: De az ügynököd csak törődik?
CRUISE: Nem. Az ügynököm az egyetlen, aki érti, hogy igazából mit akarok. Meg a feleségem. A többiek egyszerűen nem fogják föl.
PLA YBOY: Mit?
CRUISE: Azt, hogy mit akarok, mi a célom, hogyan látom a dolgokat, mire törekszem az életben.
PLAYBOY: Jó, de mégis, a Risky Business és a Top Gun után fogod magad, és a garantáltan közönségvonzó figurát felcseréled egy háborúellenes, kissé lökött alakra, nem beszélve arról az óriási szexjelenetről a mexikói kuplerájban. Ez vajon nem kockázatos üzlet?
CRUISE: Az a helyzet, hogy úgy használják ezt a „közönségvonzót”, mint amikor valakire azt mondják, szexuálisan vonzó. Én nem így vagyok ezzel. Úgy gondolom, hogy ha jó filmet csinálok, arra bemennek az emberek. Ez nem olyan egyszerű, mint állandóan vigyorogni.
PLA YBOY: Miért vállaltad el a Született július negyediként?
CRUISE: Kevés forgatókönyv ragadott meg ennyire. Tíz oldal után tudtam, hogy meg akarom csinálni. Kovic írta Oliver Stone-nal, aki A szakaszt rendezte, meg ezt a filmet is. Mélységesen igaz történet arról, hogy milyen hatással volt a vietnami háború Amerikára, milyen időket élt át Amerika. De tévedés lenne azt hinni, hogy ez egy újabb Vietnammal foglalkozó film a sok közül. Ez arról szól, hogy nem bízhatunk vakon az ország vezetőiben, hanem magunknak kell tájékozódnunk, és kialakítanunk az álláspontunkat, a meggyőződésünket. Szörnyen nehéz megtalálni az igazságot.
PLAYBOY: Ugyanakkor fonákja is a Top Gunnak, amely lényegében nem más, mint videojáték-háború és a szemellenzős hazafiság dicshimnusza.
CRUISE: Hát igen, voltak, akik úgy érezték, a Top Gun túlságosan jobboldali film a haditengerészet reklámozására. És egy csomó srác imádta. Szeretném, ha azok a srácok tudnák, hogy a háború nem ilyen — hogy a Top Gun csak vidámparki kiruccanás, szórakoztató film tizenhárom éven felülieknek, nem pedig a valóság. Ezért nem csináltam meg a Top Gun II-t és Ill-at és IV-et és V-öt. Az tényleg felelőtlenség lett volna.
PLAYBOY: A Született július negyedikén amolyan jóvátétel a Top Gunért?
CRUISE: Ez két különböző dolog. A Top Gun szórakozás, és semmi több. A Született július negyedikén igazi emberekről és igazi eseményekről szól. A Top Gun olyan, mint az elvarázsolt kastély — egyszerű mese.
PLAYBOY: Sok srácnak ilyesmivel volt tele a feje, mikor háborúzni indult. Ez a háborúk története: fiatal, tejfólösszájú kölykök masíroznak a mesevilág dicsősége felé, akárcsak a Top Gunban.
CRUISE: Szóval én vagyok a felelős a harmadik világháborúért (nevet)! Na ne. Nézzük inkább a dolog komoly oldalát — amiben hiszek. A Top Gunhoz nem sok közöm volt. Ellenben tény, hogy nagyon, de nagyon szeretném, ha az emberek megnéznék a Született július negyediként — ezt a filmet muszáj volt megcsinálni.
PLAYBOY: Miért?
CRUISE: Mert úgy éreztem, Ron Kovic akár én is lehettem volna. Elgondolkoztatott, hogy az egészből — például ahogyan egyenlőségjelet teszünk a háború és a katona közé — sok minden meg se fordult a fejemben. Vagy ahogyan elvesztjük az ártatlanságunkat és rátalálunk az igazi bátorságra. Én magam július 3-án születtem, Kovic 4-én.
PLAYBOY: Mit értesz az ártatlanság elvesztésén?
CRUISE: A filmben van egy folyamatos változás, változik a látvány is, meg a hangulat is. Kezdetben — ez az ötvenes évek, a hatvanas évek eleje — a hangulat olyan, mint a Leave it to Beaverben; ekkor még olyan szavakat használtunk, hogy "azannyát". Ez volt az az idő, amikor ugye kinyírtuk a nácikat, mi voltunk a jó fiúk, legyőztük a gonoszt. A miénk a világ leghatalmasabb nemzete, korlátlan lehetőségekkel. Jöttek a kertvárosok, volt közösségi érzés, lelkesedés, igazán számított a lobogó meg a haza, a Hűségnyilatkozat. Roppant ártatlanok és naivak voltunk. Az emberek gondolkodás nélkül támogatták a kormányzatot. Némi manipulációval könnyen oda lehetett őket állítani egy olyan ügy mögé is, mint a vietnami. Szóval érthető, miféle lelkesedés munkált Kovicban. De aztán mi történt, amikor a fiúk hazajöttek? Ma éppenséggel megbecsüljük a Vietnamban szolgáltakat, de volt idő — sok mindenkivel beszéltem, aki átélte —, amikor ezeket a férfiakat, akik ugye azt hitték, hogy egy ügyért, igaz ügyért harcolnak, itthon megvetés fogadta. Oliver azért ment Vietnamba, hogy John Wayne legyen. Mindegy, milyen okból — nem bírta a szüleit, vagy mit tudom én —, de elhatározta, hogy fogja magát, megy és hős lesz. Mint Kovic is. Beszélgettünk erről, és elmondták, hogy ez volt bennük. És aztán állati, ocsmány, észbontó dolgok történtek velük. A háború nem olyan volt, mint a Top Gun. Egyáltalán nem.
PLAYBOY: Most, hogy megcsináltad a Született július negyediként, hogyan látod azokat, akik Vietnamban szolgáltak?
CRUISE: Beszéltem tengerészgyalogosokkal, akik készek voltak az életüket áldozni a hazáért — vagy John Wayne-ért. Na és mi volt a feladatuk? Elfoglaltak valamilyen területet, aztán átadták a dél-vietnamiaknak, aztán két hét múlva foglalhatták vissza, és ez egy csomó bajtársuk életébe került. Hát minek kellett annyiszor elfoglalni egy kurva dombot? Semmi keresnivalónk nem volt ott. Na és aztán hazajöttek, és akkor az egész ország hátat fordított nekik, azzal, hogy "Ti gyerekeket, gyilkoltok!" Ez nagyon megragadt bennem arról az időszakról. Voltak olyan vádak, hogy a katonák gyerekeket robbantottak fel édességnek csomagolt bombákkal. Ilyes¬mik terjedtek el róluk, miközben őket a kutya se hallgatta meg. Rájuk húzták a vizes lepedőt.
PLAYBOY: A filmben kiderül, hogy Kovicot elvakította a hazafias lelkesedés John Wayne-ért, a dicsőségért —, és emiatt bénult meg. Golyót kapott a sarkába, mire a nagy lövöldözésben talpra ugrott és azt ordította: "Gyertek csak, rohadt komcsik!" Azt képzelte, mondja is a filmben, hogy ő csakugyan John Wayne.
CRUISE: Így van.
PLAYBOY: Nem abból következik ez, hogy miféle ideálokat állítanak valaki elé sráckorában?
CRUISE: Dehogynem. Arról álmodozik, hogy hős, hogy John Wayne. Nézd, én kiskoromban pisztollyal játszottam. Ha akkor látom a Top Gunt, biztos háborúsdit játszom. Ránézek Oliver fiára, erre ő nekem szegezi a pisztolyát, és durr, bele a képembe. Kinyitom a tévét, és mást se látok, csak halált. Vietnam volt az első televíziós háború. Emlékszem, hogy vacsoráztunk és közben mentek a harctéri tudósítások. Az ember oda-pillantott, és valahogy nem is tűnt valóságosnak. Mi is játszottunk persze háborúsdit, cowboyt-indiánt. Ha jól megnézem, a sportnak is ez a lényege: "Öld meg az ellenséget! Győzzél, öld meg a másikat. Arass diadalt." Az lehet büszke, aki felülkerekedik az ellenfelén.
PLAYBOY: Te a Vietnam utáni nemzedékhez tartozol. Mielőtt nekiláttál a filmnek, mit tudtál a vietnami háborúról?
CRUISE: Mikor forgatni kezdtünk, már egy éve a filmen dolgoztam, úgyhogy sokkal többet tudtam a vietnami háborúról, mint előzőleg. A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején Kanadában éltem, és emlékszem, hogy amikor '73-ban hazalátogattam, hallottam Nixon rádióbeszédét: "A háborúnak vége." Az utcán ujjongtak az emberek. '76-ban, amikor visszajöttem az Államokba, az egyik lány osztály társam valami rézpántot hordott, mert a bátyját Vietnamban eltűntnek nyilvánították. Én nem értettem a dolgot. Láttam, hogy kis srácok a játszótéren arról vitatkoznak, ki nyerte meg a vietnami háborút. Az egyik azt mondja: "Figyusz, jól kiosztottak minket Vietnamban", mire a másik: "Mi győztünk, mi vagyunk Amerika!", van aki meg csak legyint: "Vietnam, mi a túró az?" Még mi középiskolások se tudtunk sokkal többet: arról, hogy mi történt Vietnamban, nemigen esett szó — nem volt benne a tananyagban. Amennyire én tudom, annak idején is csak nagyon kevesen voltak tisztában vele. A sajtó — javíts ki, ha nincs igazam —, még a sajtó is a vietnami háború mellett volt. Tudod, "Rugdossuk kicsit seggbe a komcsikat, hadd szokják, ki a jobb". Úgyhogy én ezt így játszottam.
PLAYBOY: De mindezt Stone és Kovic belülről élte át. Ők megjárták Vietnamot, te viszont csak huszonhét éves vagy, teljesen kimaradtál a háborúból.
CRUISE: Igaz. Ahányszor csak elakadtunk egy jelenettel, odafordultam Oliverhez és Ronhoz: "Nektek milyen volt ez?" Ha valami lötyögött vagy nem akart összejönni, azt őrajtuk keresztül próbáltam átélni. Az volt a célom, hogy amikor kész a film, Kovic és Stone azt mondhassa: "Igen, ilyen volt." Nem akartam benne semmi falsot.
PLAYBOY: Miért?
CRUISE: Mert nekem nagyon sokat jelentett.
PLAYBOY: Mint színésznek?
CRUISE: Mint embernek. Mert üzenetet hordoz. Ebben a filmben annyi minden benne van. Nemcsak az, hogy egy tag hazajön a háborúból. Hanem ahogy küszködik a testével meg a férfiasságával, a hímvesszőjéveI. Ez volt Vietnam. Tehetetlenné váltunk tőle. Szégyenkező és impotens lett a nemzet. Ha ezzel most szembenézünk és okulunk belőle, remélhetőleg új erőre kapunk.
PLAYBOY: Vagyis a háborún és a politikán túl ez a film igazából arról szól, hogy valaki konfliktusba kerül a férfiasság hagyományos megítélésével?
CRUISE: Úgy van. Szembesít azzal, amin például Kovic keresztülment, és őneki igenis át kellett értékelnie, hogy mit jelent férfinak lenni. Mert: "Férfi vagyok akkor is, ha nekem nem áll föl? Ha nekem már nincs meg a hímvesszőm?" Annak, hogy mi teszi a férfit, mostanság egyetlen ismérve van: az illető hímvesszője, vagy hogy mekkora a hímvesszője, vagy hogy hány nőt képes lefektetni. Egy férfi számára a hímvessző elvesztésének gondolata több okból félelmetes. Utódnemzés, örömszerzés, és így tovább: a férfiember ezekkel határozza meg magát. A filmben Ronnak nincs erekciója, mégis kielégít egy nőt. Ha sok mindenkivel beszélgetsz erről, rájössz, hogy a hímvessző még nem maga a férfi. Ront a sérülése jobb emberré tette, mert keresnie kellett önmagát. Ez a film arról szól, hogyan keressük önmagunkat. "Hol itt az én helyem? Mihez kezdjek? Mihez igazodjak?" És nézd meg; hova jutott el Kovic a sérülése után: hogy kiállta a próbát. Szeretném hozzátenni, hogy vannak barátnői, nincs elszigetelődve. Jó pár nőt láttam körülötte forgolódni.
PLAYBOY: Szemlátomást lelkesedsz ezért a filmért.
CRUISE: A véremben éreztem ezt a forgatókönyvet. Amint elkezdtem dolgozni rajta, tudtam, micsoda fájdalmak lesznek itt. Rengeteg sérült fiatalemberrel találkoztam. Kórházakba jártam, látogattam őket, tartottam velük a kapcsolatot. Emlékszem, nemegyszer felkerekedtünk Koviccal, bementünk pár áruházba, én is tolókocsival persze. Iszonyú nehéz volt fölhajtani a járdaszegélyekre. Naponta edzettem az izmaimat, mégis minden nap hullafáradt voltam, mire végeztünk. Nagy fém tolókocsi, borzasztó kényelmetlen vele közlekedni. Bemegyek egy áruház ba, erre odajön hozzám egy alkalmazott csaj és azt mondja: "Elnézést, uram, nagyon sajnálom, de legyen szíves és ne hajtson rá a szőnyegre, különben meg kell kérnem, hogy távozzon." "Miért?", kérdezem. Azt mondja: "A kerekek tönkreteszik a gumiszőnyegünket." Nem akartam hinni a fülemnek. Otthon hosszú estéket átbeszélgettem erről a feleségemmel, Mimivel, és nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy akár én is lehetnék olyan helyzetben, mint ezek az emberek. Az ő elszántságuk ébresztett rá, hogy mi mindenre képes valaki lelkileg, ha a túlélés, a talpon maradás a tét.
PLAYBOY: Mit gondolsz, ha akkoriban idősebb vagy, te is elmész Vietnamba?
CRUISE: El.
PLAYBOY: És úgy hiszel a háborúban, ahogy Kovic hitt?
CRUISE: Akkor, olyan körülmények között, igen.
PLAYBOY: És vajon te is meg tetted volna ugyanezt a száznyolcvan fokos fordulatot?
CRUISE: Nagyon remélem, hogy meg. Az ember ezt nem tudhatja, amíg valóban át nem éli.
PLAYBOY: Igaz, hogy Kovic neked adta az egyik érdemrendjét?
CRUISE: Igaz.
PLAYBOY: Ez hogyan történt?
CRUISE: A születésnapomra kaptam. Ezzel akarta kifejezni, hogy úgy érzi... Én a kezdet kezdetén azt mondtam, hogy nem akarok semmiféle megalkuvást, mindenemet beleadom. Ő már régen próbálta tető alá hozni ezt a filmet, rengeteg hercehurcája volt vele. A közös munka során sok mindent megosztottunk egymással. Megosztotta velem a lelkét. Szóval a végén nekem adta a kitüntetését, és gratulált, amiért egész idő alatt olyan bátor voltam, meg amiért… (szégyenlősen) megalkuvás nélkül játszottam el a szerepet.
PLAYBOY: Érdekes, hogy már a pályádnak ebben a korai szakaszában ilyen biztosan ítéled meg, mi való neked és mit kell kerülnöd mint színésznek, mint ünnepelt hírességnek. Ez, mondhatni, érettségre vall.
CRUISE: Egyfolytában erre törekszem. Az ember fiatalon kerül a pályára, és fogalma sincs az üzletről, vagy hogy hogyan védje meg magát. De én már kezdetben is, amikor még nem volt sok szavam vagy befolyásom, nagyon vigyáztam, nehogy kiszolgáltassam magam, mondjuk érdemtelenül ne kapjak jó sajtót. Mindig a képességeimet meghaladó feladat vonzott, az olyan helyzet, amiből tanulhatok.
PLAYBOY: Ahhoz képest, hogy téged könnyed szerepben, széles mosollyal az arcodon szokás elképzelni, nagyon is komoly vagy.
CRUISE: Igen, mondták már egypáran. Eszembe jut az az este, amikor befejeztem a Született július negyediként. Másnap sétáltunk egyet Oliverrel, elköszöntem tőle. Ő aggodalmasan rám nézett, és megkérdezte: "Most mihez kezdesz?" Azt feleltem, egy ideig Mimivel leszünk kettesben — elutazunk valahová, kikapcsolódunk. Erre ő: "Szánj rá időt, és élvezd a fiatalságodat. Néha túlságosan komoly vagy." Ránéztem, és azóta sokat tűnődöm ezen.