A huszadik századi filmtörténet ikonikus alakjai között Audrey Hepburn az egyik legmeghatározóbb. Arcát valószínűleg még azok is jól ismerik, akik a vásznon vagy a képernyőn még nem is látták. Filmjei pedig kétségkívül a legismertebbek közé tartoznak. Épp ma lenne nyolcvanéves…
Édesanyja, Ella van Heemstra holland bárónő volt, édesapja, Joseph Anthony Hepburn-Ruston angol bankigazgató. Kislányuk Brüsszelben látta meg a napvilágot, Audrey Kathleen Ruston néven, 1929. május 4-én. Már kiskorában odavolt az állatokért és a zenéért. Kilencéves korától balettezni is tanult. Szülei pár év múlva elváltak, és onnantól fogva ritkán látta az apját.
A második világháborút édesanyjával együtt Arnhem városában vészelte át. A lány szervezetét az állandó szorongás, a jegyrendszerből fakadó éhezés és a betegségek olyan mértékben kikezdték, hogy egész további életében ezt szenvedte – sovány testalkatát tehát távolról sem a divatirányzatok formálták. Mikor a szövetségesek Market-Garden légideszant-hadművelete 1944 őszén megkezdődött, elkeseredett harcok színterévé vált Arnhem is; Audrey az ellenállási mozgalom tagjaként és angoltudása révén ekkor futárfeladatokat látott el, illetve nővérkedett is (egyik páciense, egy angol légideszantos, állítólag az a Terence Young volt, aki később rendezőként dolgozott vele a Várj, míg sötét lesz című filmben). Azonban a művelet kudarcot vallott, a németek pedig a csata után kitelepítették a brit ejtőernyősöket segítő lakosságot. Nem sokon múlt, hogy Audrey belehaljon az akkor szerzett májgyulladásába… Érthető hát, hogy onnantól kezdve gyűlölettel tekintett mindenre, aminek köze volt Németországhoz.
„Minden jót, ami a háború után jött, sokkal rugalmasabban és nagyobb megbecsüléssel fogadtam. Nagy-nagy tisztelettel tekintettem az ennivalóra, a szabadságra, a jó egészségre és a családra – az emberi életre úgy általában.”
A háborút követő években Amszterdamban éltek, ahol Audrey folytatta balett-tanulmányait. Egy jól sikerült reklámfilm révén azonban hamarosan Londonba költöztek. Apróbb alkalmi munkák mellett itt már színházban is dolgozott, ahol felfigyeltek rá. A Menjünk Monte Carlóba című film forgatásán hihetetlen szerencséjére összetalálkozott a híres írónővel, Sidonie-Gabrielle Colette-el, aki meglátva őt, azonnal elhatározta, hogy vele játszatja majd el a Gigi címszerepét, melynek színpadi jogait épp akkor adták el egy Broadway-színháznak. A kezdő Audrey állítólag maga volt a megtestesül Gigi. Ez azonban nem jelentette azt, hogy színpadi színésznőként máris tökéletesnek bizonyult volna… Szerencsére a rendező képes volt emberi módon kezelni a problémát a próbák során, minekutána Audrey rátalált saját hangjára és olyan sikert aratott, hogy nemcsak a közönség, hanem a kritikusok is meghajoltak előtte.
„Én nem voltam színésznő, amikor elkezdtem játszani. Táncosnő voltam, így nem volt tapasztalatom. De tudtam, mit jelent igazán keményen dolgozni. A balett kitartást és fegyelmet igényel, amelyeket magammal hoztam a színpadra és a kamerák elé is.”
A következő lépés az 1953-as Római vakáció volt, William Wyler egyik leghíresebb filmje. Audrey elbűvölő és nyugodt személyiségével mindenkit lenyűgözött, még a rendezőt is, aki ennél sokkal nehezebben kezelhető színésznőcskékhez volt szokva. A film Amerikában nem hozta meg a várt sikert, de az európai és a japán közönséget nagyon megfogta, és máig igen népszerű. Azelőtt még nem volt példa arra, hogy egy amerikai film több mint kétszer annyit hozzon külföldön, mint odahaza. Audrey pedig megkapta érte a legjobb színésznőnek járó Oscar-díjat. Világhírét ez az alkotás alapozta meg.
Pihenésre nem jutott ideje, hiszen a Gigi turnéja ekkor kezdődött, Billy Wilder pedig már készült a Sabrina című darab megfilmesítésére. Hepburn partnere itt Humphrey Bogart és William Holden lett. A mogorva és öregedő Bogarttal Audrey elég nehezen jött ki (és nemcsak ő), de Holdenhez nemcsak munkakapcsolat fűzte. Nagy volt a szerelem köztük, főleg, mert a férfi házassága akkorra teljesen tönkrement – ám Audrey végül nemet mondott neki, aminek legfőbb oka az lehetett, hogy Holden már ivarképtelen volt. Maga a film nem volt kitörő siker, de a színésznő népszerűsége tovább nőtt.
Magánéletére ekkoriban alig-alig jutott idő: első komoly udvarlóját, az angol James Hansont is igen ritkán látta, és első férjét is munka közben, a Római vakáció angliai reklámkörútja során ismerte meg – a színész Mel Ferrert, akibe szinte egy csapásra beleszeretett. Nemsokára már közösen dolgoztak az Ondine című dráma színpadra vitelében, melyben Audrey főszerepet játszott. A darab hatalmas sikert aratott. Audrey viszont teljesen belefáradt az állandó szereplésbe. A svájci hegyek közé utazott pihenni, és ekkor fedezte fel magának az eldugott Burgenstockot, ahol későbbi élete jelentős részét töltötte. Itt került sor első esküvőjére is, 1954. szeptember 25-én. (Férjének, Mel Ferrernek ez már a negyedik házassága volt.)
A következő nagy dobásnak a Háború és béke (1956) filmváltozata ígérkezett, az olasz Dino de Laurentiis rendezésében, melyben Hepburn mellett Mel Ferrer és Henry Fonda is főszerepet kapott. Ekkor már gyermeket várt, ám az anyaságra még várnia kellett: 1955 márciusában sajnos elvetélt. Mindez nagyon megrázta, ennek ellenére a forgatás terv szerint megkezdődött. Hatalmas méretű produkcióról volt szó, amely nemcsak a gigantikus csatajelenetek és a színészgárda miatt, hanem az akkor még szokatlanul hosszú, 208 perces játékidő révén is különlegesnek ígérkezett. A fogadtatás ennek ellenére meglehetősen vegyes volt...
Ferrerrel éveken át boldogan éldegéltek, és 1960. január 17-én megszületett első és egyetlen gyermekük – Sean Ferrer, aki később szintén a filmszakmában találta meg a hivatását. Az anyaság örömei új energiával töltötték fel Audrey-t: „Egész addigi életemben arra a pillanatra vártam, amikor életet adhatok, és végül megtörtént. Biztos nagyszerű tizennyolc évesen szülni, de én harminc voltam, és a hosszú várakozástól csak még csodálatosabb volt.”
Sean születése után szünet következett a filmezésben. Audrey legközelebb az Álom luxuskivitelben (1961) forgatásán állt a kamerák elé. Truman Capote regényének filmváltozatában olyan nőt kellett életre keltenie, akit eredetileg Marilyn Monroe ihletett, és aki igencsak távol állt az ő személyiségétől… Ennek ellenére megbirkózott a feladattal, és egy teljesen másfajta figurát keltett életre, mint azelőtt. Ez volt az első alkalom, hogy igazán könnyed szerepet játszhatott, és nagyon is élvezte. Egyik legnagyobb sikerét köszönheti a filmnek, amely ismét csak nagyobb hasznot hozott a tengerentúlon, mint Amerikában.
Magával ragadó személyiségéről legendákat zengtek. Forgatásokon mindig engedelmesen és fegyelmezetten viselkedett, rendezőinek egyetlen rossz szava nem lehetett rá. Munkatársaival kedves és közvetlen volt. Megjelenésével ugyanazt a tendenciát képviselte Hollywoodban, mint Grace Kelly, amely a direkt szexuális vonzerő (lásd például Marilyn Monroe esetét) helyett a visszafogott érzéki kisugárzást és nőies méltóságot helyezte előtérbe – és mindkettejüknél működött a dolog. Billy Wilder rendező úgy fogalmazott: „Ez a lány le fogja söpörni a nagy ciciket a mozivászonról.” Szépségét lényegében mindenki elismerte, és stílusa máig irányadó. Nem véletlen, hogy angol nyelvterületen az „Audrey” szó sokáig nemcsak keresztnévként, hanem melléknévként is használatban volt: ezzel az egy szóval könnyedén ki lehetett fejezni, ha valaki divatos, tündöklő, stílusos… Ebben persze komoly szerepe volt Edith Head és különösen Hubert Givenchy kreációinak is (Hepburn néhány évig olyan mértékű publicitást kapott, hogy teste szinte ingyenreklámja lett Givenchy termékeinek, aki múzsájának tekintette őt). A színésznő azonban soha nem volt elégedett saját megjelenésével. Fogait fiatalkorában szabályoztatta, ennek ellenére sokszor nem mert mosolyogni – legalábbis nem a szájával, csak a szemével, amihez viszont nagyon értett. Sovány alakját a kilószám fogyasztott csokoládé sem tudta megváltoztatni. Sohasem volt erős fizikumú, és vérszegénység is kínozta, ám lelkiereje sok nehéz helyzeten átsegítette: „A Háború és béke forgatására augusztusban került sor. Csupa bársony és bunda volt a jelmezem… A vadászjelenetben – ahol bársonyruhát és egy magas kalapot viseltem – a család egy hatalmas mezőn poroszkál végig a verőfényes napsütésben. Egyszer csak a lovam kiájult alólam. Engem sikerült gyorsan kikapniuk a nyeregből… Szóval, amikor azt mondják, hogy erős vagyok, mint egy ló, igazuk van. Úgy tűnik, még erősebb, hiszen én nem ájultam el.”
A gazdagsággal kapcsolatos nézetei kissé ellentmondásosak voltak: bár megjelenése és stílusa megkövetelte, hogy igényes és drága ruhákban mutatkozzon (Givenchy neki is ugyanazon az áron szállította termékeit, mint bárki másnak!), a felesleges kiadásoktól a maga takarékos módján mindig ódzkodott. Ahhoz viszont ragaszkodott, hogy külföldre utazásnál hatalmas ládákban magával vigye megszokott holmiit és bútorait, akármilyen horribilis összegekbe került is mindez.
Audrey ekkoriban természetesen más alkotásokban is feltűnt, a legjelentősebb ezek közül a My Fair Lady volt. Azelőtt már többször is hangoztatta, milyen szívesen eljátszaná a főszerepet, amennyiben valaha megfilmesítik. Márpedig évek óta téma volt Hollywoodban, hogy a népszerű musicalt érdemes lenne az 1938-as változat után újra filmre vinni. A darabot 1956-tól kezdve teltházakkal játszották a Broadway-n, a Warner Brothers pedig megvásárolta a jogokat. Az ottani főszereplő neve – Julie Andrews – akkor még nem mondott sokat a világnak, így a filmváltozatban Audrey Hepburn játszotta el Eliza Doolittle-t. A rendező a magyar származású George Cukor lett.
A My Fair Lady zenés film volt, vagyis a főszereplőknek énekesként is helyt kellett állniuk. Ez ugyancsak megnehezítette Audrey dolgát, aki szerette volna maga elénekelni a dalokat, de saját hangja távol állt attól a szoprántól, ami ide kellett. Hiába járt kitartóan énekórákra, a rendező és munkatársai végül kénytelenek voltak felkérni egy énekesnőt, Marnie Nixont, akinek hangját a végső filmváltozatban hallhatjuk. A Cecil Beaton által alkotott századfordulós ruhák viszont teljesen lenyűgözték Audreyt, és a jelmeztervezőnek küldött leveléből kiderült, hogy most először érzi magát igazán szépnek.
„A ruhám fenséges volt, a frizurám lélegzetelállító, és csupa gyémánt mindenütt – nagyszerűen éreztem magam! Csak le kellett sétálnom a lépcsőn Higgins professzor házában, de annak a csodálatos öltözetnek köszönhettem, hogy jól sikerült. Azt mondják, nem a ruha teszi az embert, de én gyakran a ruhákból nyertem az önbizalmamat, amelyre olyannyira szükségem volt.”
A film végül sikeresnek bizonyult (nyolc Oscar-díjat kapott), bár kisebb botrány kerekedett ki abból, hogy csak utóbb derült ki, valójában nem Hepburn énekhangja hallható benne. Mindez Audreyn csapódott le, és sem a sajtó, sem a filmvállalat nem bánt vele kesztyűs kézzel. Nem sokkal később felkérték, hogy a súlyos beteg Patricia Neal (az Álom luxuskivitelben egyik főszereplője, Audrey egyik közeli barátja) helyett vegyen részt az Oscar-díj átadásán: itt olyan izgatott volt, hogy rövid beszédében elfelejtette jókívánságait átadni beteg kolléganőjének. A sajtó megint csak ugrott rá… Nem csoda, hogy Audrey besokallt és újra Svájcban keresett menedéket, családjánál. Férjétől azonban egyre inkább elhidegült, és hangulatának az sem tett jót, hogy következő két terhessége is vetéléssel ért véget. Hosszas huzavona és néhány házasságon kívüli kapcsolat után végül 1968-ban elváltak. „Azt hittem, hogy két jó ember házassága, akik szeretik is egymást, mindhalálig tart. El sem tudom mondani, mennyire csalódott voltam.”
A válás után a színésznő egyre több időt töltött Rómában. Olasz barátai révén ismerkedett aztán meg második férjével, Dr. Andrea Dottival. A hercegi családból származó férfi dúsgazdag volt, orvosi (egész pontosan pszichiáteri) praxisát inkább csak úri passzióból folytatta. Jómódú, romantikus hajlamú agglegényként és a lélek kiváló ismerőjeként könnyedén megtalálta az utat Audrey szívéhez, akit a kilenc év korkülönbség láthatóan nem zavarta. 1969-ben összeházasodtak, és Rómában telepedtek le. A filmezés néhány évre most háttérbe szorult. „A családom fontosabb számomra, mint a munkám. Mert nem biztos, hogy mindig kapok ajánlatokat majd, de családom mindig lesz” - jelentette ki.
Bár már negyvenéves is elmúlt, Audrey hamarosan újra gyermeket várt, és a császármetszést leszámítva ezúttal nem is adódott semmi komplikáció. A kisfiú a Luca nevet kapta, és remekül kijött idősebb féltestvérével, Seannal. Azonban ezt a házasságot is beárnyékolta valami: Dotti ugyanis ugyanolyan nőcsábász maradt, mint annakelőtte, és ez sokszor az újságok címlapjára is felkerült. Felesége előtt nem is titkolta volna el ezeket a kicsapongásokat, ugyanis olaszos életmódjába szerinte ennyi simán belefért. Audrey azonban nem vette ilyen könnyedén ezeket az eseteket, bár férjét továbbra is nagyon szerette.
Hét évig maradt az anyaszerepnél. Közben számos filmszerepet visszautasított, de az UNICEF számára készített reklámfilmre nem mondott nemet. Amikor aztán rábólintott a Robin és Marian (1976) egyik főszerepére, Sean Connery oldalán, újabb csalódások érték: rájött, hogy a filmkészítés tempója mennyire felgyorsult, és hát Richard Lester rendezővel is akadtak gondjai a hathetes forgatás alatt. A film nem is hozott komoly bevételt, talán csak a két főszereplő miatt ültek be a nézők a moziba. Audrey rosszul érezte magát emiatt, bár a kudarcról alapvetően nem ő tehetett. Az ezután készített filmjei forgatásán már egyre rosszabbul érezte magát…
Házasságát sem tudta megmenteni, és 1982-ben elvált Dottitól. Utolsó élettársa a szintén holland Robert Wolders lett, akiben a háború és a félresikerült kapcsolatok ugyanolyan mély nyomokat hagytak, mind Audreyban. „Sok időbe telt, amíg rátaláltam egy olyan emberre, mint ő, de néha valóban jobb későn, mint soha. Ha tizennyolc éves koromban találkoztam volna vele, nem értékeltem volna eléggé. Azt gondoltam volna, hogy minden férfi olyan, mint ő” – nyilatkozta egyszer. Házasságkötésük pontos időpontja nem ismert.
Még két játékfilmben (Tolvajok szerelme és Mindig) vállalt szerepet, de akkoriban már gyakoribb szereplő volt a különböző díjkiosztókon. Ezek egyikén őt magát tüntették ki a Golden Globe életműdíjával, melyet Gregory Peck adott át. Ezenkívül fontos megemlíteni, hogy 1988-tól az UNICEF utazó nagyköveteként a világ számos válságövezetében felbukkant. Háborús emlékei révén pontosan tudta, milyen az éhezés és a rettegés – fáradhatatlanul dolgozott hát, ezúttal a világ éhező gyermekeiért, még akkor is, amikor már tudta, hogy rákja van. Utolsó nyilvános szereplésére az UNICEF hágai gálaműsorán került sor 1992 őszén, ahol Roger Moore-ral együtt az est házigazdái voltak. Nem látszott rajta, hogy beteg és már csak néhány hónapja maradt az életből… Svájci otthonában halt meg 1993. január 20-án.
Harmincegy nagyjátékfilmben szerepelt. Több tucat díjat kapott. Közönségszavazatok alapján a világ egyik legszebb nőjeként, az egyik legtermészetesebb szépségeként és az egyik legnagyobb színésznőjeként tartják számon. Azon kevesek egyike, akik elnyerték mind az Oscar-, mind a Tony-, mind az Emmy-, mind a Grammy-díjat. 1990-ben még egy tulipánfajtát is elneveztek róla. Életéről Jennifer Love Hewitt főszereplésével tévéfilm is készült 1999-ben.
Audrey Hepburn életéről számos könyv született már. Magyar nyelven Bradányi Iván (Római vakáció – Audrey Hepburn életrajza – BaMBi Kiadó 1993) és Bernard Meyer-Stabley (Az igazi Audrey Hepburn – Jószöveg Műhely Kiadó 2003) kötete érhető el. Ezenkívül kapható még az Audrey Hepburn világa – A kedvesség művészete című könyv, Melissa Hellstern szerkesztésében, amely számos rövidebb interjúrészletet közöl, mintegy megragadva Audrey életfilozófiáját.
