Avagy bolond lukból bolond szél fúj
Rowan Atkinsont idehaza éveken át kizárólag a szófukar, gumiarcú Mr. Beanként ismerhettük, és a többség egy időre valószínűleg el is könyvelte őt afféle pantomim-zseniként. Aztán múltak az évek, és nálunk is ismertebbé váltak játékfilmes szerepei, színpadi fellépései, illetve egy-két sorozata is, mely utóbbiak közül talán a Fekete Vipera volt a legismertebb.
Atkinsonról illik tudni, hogy szinte mindig fontos szerepet vállal saját fellépéseinek előkészítésében, amibe általában a forgatókönyvírás is beletartozik. Richard Curtiss mellett ő írta a szóban forgó széria első évadjának szkriptjét, melybe a Waczak Szálló sikerén felbuzdulva vágtak bele 1982 körül. Eleinte afféle krimiben gondolkodtak, de végül kikötöttek egy középkori alaptörténetnél, mely egyfajta alternatív történelmi valóságba, IV. Richárd uralkodásának idejébe kalauzolja a nézőt, benne az angol király töketlen, de világuralmi babérokra törő fiacskájával. Az első szezon ezzel nagyjából kijelölte a később is követendő utat, bár határozottan érezhető rajta némi kiforratlanság — például maga a főszereplő karaktere is túlzottan esetlenre sikeredett, amit a későbbiekben szerencsére korrigáltak.
A sorozathoz próbaepizód is készült, amelyet csak később, a 25. évfordulón vett elő a BBC. Bár a későbbi második epizódra nagyban hasonlít, több eltérés is akad. Vipera alakja még nem annyira hebehurgya, és ilyen téren jobban emlékeztet a 2. évad főhősének karakterére. A szereposztás sem végleges: Tim McInnerny Percyként már jelen van, ám az itt meglehetősen jellegtelenre sikeredett Baldrickot még Philip Fox alakítja. (A videó megtekinthető volt a YouTube-on, de sajnos már nem elérhető.)
A második, 1986-os évadban Vipera immár I. Erzsébet királynő kegyence, ami komoly veszélyt jelent az egészségére nézve, hiszen Bözsi néni szeszélyeit és lefejezős indulatait nem könnyű kijátszani. Szolgája, Baldrick és barátja, Percy ezúttal is mellette van, ami inkább átok, mint áldás, ám a főhős itt már jóval ravaszabb és találékonyabb karakterként tűnik fel. A harmadik, 1987-es szezonban (vagyis a 18. és 19. század fordulóján) aztán bosszút állhat az őt durván kihasználó koronás főkön, hiszen az angol trónörökös, György herceg lakájaként gazdája háta mögött gyűjtögetheti a nyugdíj-kiegészítést. Mármint a sajátját. A negyedik, 1989-ben sugárzott évadban az első világháború lövészárkaiban találjuk magunkat, ahol Vipera kapitányra nemcsak az ellenséges lövedékek, hanem a vezérkar tökelütött tagjai is állandó fenyegetést jelentenek. Hősünk tehát mind lejjebb és lejjebb csúszik a társadalmi ranglétrán, ugyanakkor egyre rafináltabb és cinikusabb személyiség (vagyis egyre élvezhetőbb szereplő) válik belőle.
A Fekete Vipera sikere véleményem szerint három alappilléren nyugszik. Az első – és véleményem szerint legfontosabb – tényező a nyelvi humor, azaz a csattanós párbeszédek sora, melyeket nem meglepő módon a mai napig idézgetnek, és nemcsak a szigetországban. Ezeket nem kis részben maguk a főszereplők alakították a próbák során. Így lettek örökzöldek Vipera hosszúra nyúlt, nem ritkán morbid hasonlatai vagy Baldrick ravasz tervei (melyek terén teljesítménye, mint tudjuk, sajnos nem százszázalékos).
A dialógusokhoz persze megfelelő színészgárda is dukál, és a szerződtetett színművészek gyorsan magukra találtak ezekben a szerepekben. Aktinson, akinek karakterei szereptől függetlenül is nagyon hasonló jegyeket mutatnak (legfőbb tulajdonságuk, hogy ambícióikhoz képest elég ügyefogyottak vagy épp, a másik véglet, hogy végtelenül szarkasztikusak, már-már szadisták), itt sem lépett túl a máshonnan ismerős és jól bevált jellemeken (aki látta korábban készült színpadi előadásait vagy tévés megnyilvánulásait, nyilván érti, mire gondolok). Mivel úgy is mondhatnánk, ez az ő védjegye, egyáltalán nem negatívumként említem ezt: Fekete Viperához ez illik, és kész. Emellett azonban kollégái is sokat tettek hozzá a sorozat imázsához. Tony Robinson mint Baldrick, a fegyverhordozó / szolga / mindenes / puccer egyszerűen felejthetetlen figura a maga toprongyosan naiv egyszerűségében, mely újra és újra lehetőséget ad gazdájának néminemű elmés fejtágításra. Stephen Fry csak két évadban tűnik fel, de a bosszantó rivális, illetve a féleszű felettes megformálásáért (különösen az utóbbiért) ő is megérdemli az elismerést. Hugh Laurie és Tim McInnerny hozzájuk képest inkább csak körítésnek érződnek, részben mert túlnyomórészt hebehurgya karakterként vannak jelen, ugyanakkor ők is oszlopos tagjai a történetnek.
A harmadik tényező a történelmi korszakok jellegzetességeit (vagy inkább sztereotípiát) pofátlanul meglovagoló forgatókönyv, melyet a második évadtól két nagynevű író, Richard Curtis és Ben Elton jegyez. Akármelyik korban is járunk, adja magát a lehetőség az akkori szokások, divatirányzatok vagy hírességek kifigurázására. Így aztán találkozhatunk Sir Francis Drake-kel, Wellington hercegével vagy a Vörös Pimpernellel, megismerhetjük a dinasztikus házasság, a kémelhárítás, esetleg a felekezeti népirtás műhelytitkait, illetve buktatóit, továbbá belelapozhatunk az első, Johnson-féle angol szótár nyers változatába.
Az alkotók a sorozaton kívül is hozzátettek a Fekete Vipera történetéhez. Első ilyen megnyilvánulásuk 1988 februárjában ment adásba a Comic Relief jótékonysági célú műsorestje keretében. Ez az önálló epizód a The Cavalier Years címet viselte és Cromwell, illetve az angol polgárháború korába helyezte a történetet. Ebben az idősíkban szegény Vipcsi az egyetlen megmaradt lojális rojalista, így az ő vállát nyomja a minden irányból üldözött I. Károly király megmentésének vészterhes feladata. Remek negyedórás kis szösszenet született tehát, melynél óhatatlanul eszünkbe juthat, hogy bizony ez a korszak is megérdemelt volna egy saját évadot a szérián belül… Stephen Fry itt is feltűnik mint a naiv, enyhén ütődött király és már csak miatta is érdemes megtekinteni ezt a darabot, lásd alább.
Az 1988 decemberére elkészült Fekete Vipera karácsonyi éneke – a többi extra epizódtól eltérően – még magyarul is sugárzásra került. A Charles Dickens Christmas Carollját kiparodizáló részecske a viktoriánus korba tolta át a fő szálat, ahol is – a változatosság kedvéért – egy kedves, jó szándékú Vipera-leszármazott tengeti napjait egy londoni vegyeskereskedés főnökeként. Őt aztán meglátogatja a karácsony szelleme, aki megmutatja neki, miféle elfajzott ősei is voltak, felvillantva a sorozatban megismert karaktereket, akik persze mind másképpen ünnepelték a szentestét. Az alapötlet jól működött, úgyhogy az érdeklődők számára ez a rész is csak ajánlható.
A Back and Forth-ot a Millennium Dome-ban mutatták be először a közönségnek, bő tíz évvel az utolsó évad után, 2000-ben, s csak utána került a tévé képernyőjére. Ez újfent más korszakkal dolgozott, bemutatva ezúttal az ezredfordulón élő, de ugyanolyan agyafúrt Vipera-ivadék ravaszkodását, aki Leonardo da Vinci terveit felhasználva időgépet építtet Baldrickkal, persze brahiból, csak, hogy barátai eszén túljárjon, pénztárcájukat pedig kimerítse. Csak azzal nem számol, hogy da Vinci időgépe tényleg működik és a nagy átverés igazi időutazássá fajul, ahol a történelem menetét sem olyan nehéz megváltoztatni… Ez a 33 perces alkotás méltó lezárása volt a Vipera-életműnek, már csak a csattanós finálé, illetve a klasszikus karakterek szerepeltetése révén is, mivel Robinson, Fry, Laurie, McInnerny és (a királynőt alakító) Miranda Richardson ebből sem maradhatott ki. (Hozzátehetném, hogy Colin Firth-nek és Kate Mossnak is jutott benne egy-egy aprócska, de markáns szerep.)
Vipera egyébként kabaréfellépések keretében is visszatért, ilyen volt például a The Army Years című előadás, Rowan Atkinson rövid, egyszemélyes agymenéseként.
A készítőket persze az elmúlt két és fél évtizedben is gyakran ostromolták azzal a kérdéssel, nem fognak-e újabb évadot készíteni. Állítólag komolyan megfontolásra került egy ötödik szezon, mely az 1960-as években játszódott volna, s Vipera egy angol popzenekar (a „Bald Rick”) tagjaként tért volna vissza. Ebből végül nem lett semmi, de pár héttel ezelőtt felröppent a hír, hogy mégiscsak összejöhet… (A vonatkozó hírt lásd itt.) Vigasztalódjunk tehát a nem csekély számú klasszikus epizódokkal, melyek ennyi év után is kellemes szórakozást nyújtanak, már csak azért is, mert (az első évadot leszámítva) valóban egyenletes színvonalú, kellően csattanós, itt-ott pajzán komédiasorozatról van szó. A brit toplistákon is előkelő helyet foglal el: a BBC 2003-as felmérése alapján a brit közönség a második legjobb vígjátékszériának ezt tartja (első a The Launch, harmadik a Waczak Szálló), a Brit Filmintézet pedig a legjobb szigetországi tévéműsorok százas listáján a 16. helyre helyezte. Hozzátehetnénk még, hogy az első sugárzás idején számos díjat is elnyert.
A Fekete Vipera nálunk először 1998-ban ment adásba (bár úgy emlékszem, hogy VHS-en kapható volt már korábban, de sohasem tudtam belenézni). A magyar szinkron és a magyar szöveg összességében fergetegesen sikerült, és ebben komoly szerepe volt Kállói Molnár Péternek (Vipera), Szerednyei Bélának (Baldrick), Selmeczi Rolandnak (Percy), Konrád Antalnak (Melchett), illetve Széles Tamásnak (George). A DVD-kiadásra ezek után még több mint kilenc évet kellett várnunk, akkor viszont díszdobozban is megjelent a széria, igaz, csak magyar felirattal, de az angol hangsáv mellett ott volt szerencsére a klasszikus szinkron is. Külön jelentették meg a Fekete Vipera karácsonyi énekét, ugyanilyen specifikációk mellett. Extrák sajnos nem szerepeltek ezeken a lemezeken, de megjegyezhetném, hogy az angol kiadáson sem… A másik két kiegészítő részt Angliában kiadták közös DVD-n, de ezeket egyszerűbb megtekinteni a YouTube-on, ahogy a sorozat másfélórás werfkilmjét is, mely alább található.
És ha már témánál vagyunk, a széria bakiparádéját se hagyjuk ki…
Best of British.
Értékelés: 10/10
A Fekete Vipera (Blackadder)
Vígjáték-sorozat (12 óra)
BBC 1983–1989
Rendező: Martin Shardlow, Mandie Fletcher, Richard Boden
Főszereplők: Rowan Atkinson, Tony Robinson, Stephen Fry
Zene: Howard Goodall
