A D-nap és a hürtgeni csata felidézése után kár lenne kihagyni a nyugat-európai hadjárat egyik utolsó nagy ütközetét, melynek nevét minden bizonnyal nem csak a hadtörténeti érdeklődésűek ismerik. Hetven évvel ezelőtt vette kezdetét a közel másfél hónapos összecsapás az Ardennek erdőségeiben.
FIGYELEM! A MOST KÖVETKEZŐ KÉPEK KÖZÖTT MEGRÁZÓ FOTÓ IS TALÁLHATÓ.
Hitler már 1944 szeptemberében felvetette egy jelentős nyugati ellentámadás ötletét, melyet eredetileg november hónapra tervezett, mikor is az időjárás jelentősen hátráltathatja majd a szövetséges légierők működését. Őszre az ellenség már német földön járt: a Führer szándéka szerint az északnyugat felé indított offenzíva révén visszafoglalhatják majd Antwerpen kikötőjét, mely döntő fontosságú volt a szövetséges utánpótlás biztosításához (lévén a legtöbb franciaországi kikötővárost a németek vagy még mindig védték, vagy tönkretették). Ezzel a manőverrel emellett elvágta volna a brit-kanadai erőket az amerikaiaktól és olyan súlyos csapást remélt mindettől, mely majd tárgyalóasztalhoz kényszeríti az angolszászokat… Reményei több szempontból is megalapozatlannak bizonyultak.
A Führert nem lehetett lebeszélni gigantikus tervéről, pedig a német hadsereg ekkor már súlyos létszám- és utánpótlásgondokkal küzdött. Az offenzívához felvonultatott alakulatok – az 5. és a 6. páncélos hadsereg, illetve a 7. hadsereg – jelentős része nem volt, nem lehetett teljesen feltöltve az elmúlt hónapok súlyos harcai után, és erre már remény se nagyon volt. A 89. gyaloghadosztály például egyetlen zászlóaljjal rendelkezett a támadás megindításakor, de a harcoló egységek nagy részét ekkor már a légierőtől vagy a flottától áthelyezett legénységgel egészítették ki. Páncélos járműből sem jutott kellő mennyiség a támadóknak.
Josef "Sepp" Dietrich SS-tábornok, a 6. páncéloshadsereg majdani parancsnoka (a képen balra) később így összegezte feladatát: "Csak egy folyón kellett átkelnem, elfoglalnom Brüsszelt, aztán lerohanni Antwerpen kikötőjét. S mindezt az év legrosszabb hónapjaiban, decemberben és januárban, olyan vidéken, ahol derékig ért a hó és négy tankot sem tudtunk felállítani egy vonalban, nemhogy hat páncéloshadosztályt; reggel nyolckor kelt fel a nap, és délután négykor már újra sötét volt; mindezt olyan frissen felállított csapatokkal, melyek nagyrészt tapasztalatlan újoncokból álltak. S ráadásul az egészet karácsonykor."
A szövetséges hírszerzés ekkor sem tétlenkedett és számos jel mutatott arra, hogy a németek jelentős támadásra készülnek: egyes tapasztalt hadosztályok (többek között a Waffen SS bizonyos páncélosalakulatai) például eltűntek szem elől, de a frontvonalból is többször jelentették, hogy éjszakánként csapatmozgások zaját hallják, és más hírforrások szerint is készült valami odaát… Az ezt firtató hírszerzőtisztek hiába igyekezték hangsúlyozni a veszélyt, a felső vezetés ekkorra már túlzottan is elbízta magát és nem hitt abban, hogy a németek képesek lesznek egy nagy erejű offenzívához elegendő egységet összekaparni. Eisenhower tábornok számára azonban kemény diót jelentett a Siegfried-vonal áttörése, és egyes történészek szerint szívesebben csalogatta volna ki a németeket onnan, minthogy védőállásaikon megpróbáljon átjutni. Ezen elmélet szerint Ike szándékosan hagyta jelentős védelem nélkül az ardenneki szektort, ahol a németek 1940-ben már sikerrel átkeltek… A kép pár nappal az offenzíva előtt készült: a szövetséges főparancsnok Louis Craig vezérőrnagy (9. hadosztály) és Bradley tábornok (12. hadseregcsoport) társaságában látható.
Az 501. SS nehézpáncélos-zászlóalj Királytigrisei áthajtanak Tondorfon a kiindulási körzet felé menet, egy nappal az offenzíva megindítása előtt. A csapatmozgásokat mindenáron titokban akarták tartani, ezért az átcsoportosításokra az éjszakai órákban vagy rossz látási viszonyok között került sor.
December 16-án, reggel fél hatkor másfél órás tüzérségi tűz nyitotta meg a Wacht Am Rhein fedőnevű offenzívát. Ekkor még több amerikai parancsnok úgy sejtette, csak elszigetelt ellentámadásról van szó. Tévedtek… Az érdekesség kedvéért kép helyett egy korabeli német filmhíradó részletét szúrtam be ide, melyben enyhén szólva tettén érhetők a náci propaganda szólamai.
Beállított felvétel egy rohamot vezénylő SS-tiszthelyettesről, egy nem sokkal korábban szétlőtt amerikai menetoszlop mellett.
Előrenyomuló SS-alakulatok. Balra egy félrelökött amerikai M-3 féllánctalpas. Ahogy a képen is látható, december 16-án még nemigen volt hó az Ardennekben: a komolyabb havazás csak pár nap múlva kezdődött.
Híradófelvétel egy zsákmányolt amerikai M-8 páncélautón utazó németekről.
Az 1. SS páncéloshadosztály 1. felderítő zászlóaljának tagjai egy Schwimmwagenben, a kaiserbarrackei kereszteződésnél, a támadás második napján. Beállított felvétel ez is, az ardenneki csata egyik legismertebb fotója.
Ugyanannál az útkereszteződésnél készült ez a kép is: az áthaladó Királytigrisen ejtőernyősök. Ez volt a német hadsereg legrettegettebb páncélosa, ám hatékonyságát nagyban rontotta a 68 tonnás tömegből eredő korlátozott mozgékonyság, a hatalmas üzemanyagigény, illetve a műszaki problémák. A hidak nagy része nem is bírt el ilyen terhet, vagyis a műveleti tervezésnél még erre is ügyelni kellett vele kapcsolatban.
A Luftwaffe egykori büszkesége, az ejtőernyős fegyvernem ekkorra már távolról sem képviselt akkora ütőerőt, mint évekkel korábban. A legénység nagy része ejtőernyővel nem is ugrott, ha mégis, akkor csak egy-két gyakorló ugrás volt a háta mögött. A légi fölény elveszítése folytán ekkor már általában elit gyalogságként alkalmazták őket, de harcedzett veteránból köztük is egyre kevesebb volt. Egyébként az Ardennekben légi úton is bevetettek közülük 870 főt, de a szélben teljesen szétszóródtak és eredeti feladatukat (a 6. páncélos hadsereg szárnyának biztosítását) nem tudták végrehajtani, egyedül az ellenfél megzavarásában tudtak közreműködni.
A 116. német páncéloshadosztály Sd.Kfz. 251-ese St. Vith térségében. A háttérben egy kilőtt M-10-es amerikai páncélvadász. Ezen a fotón már jobban érzékelhető a zord időjárás, mely a légi támogatást, kisebb megszakításokkal több mint egy hétig lehetetlenné tette.
Az időjárás nemcsak a repülőgépek felszállását akadályozta, hanem az előrenyomulók haladását is jelentősen lassította. A keskeny utakon és ösvényeken pedig nem egyszer jelentős torlódások alakultak ki.
Előrenyomuló németek egy hóborította luxemburgi erdőben.
"Ízirájder, öcsém!" Német felderítők motorkerékpáron hasítanak.
Halott amerikaiakat átvizsgáló németek a losheimgrabeni útkereszteződésnél.
És a fogságba esett túlélők... A védők többsége vagy tapasztalatlan, vagy kimerült volt mindehhez: a 106. amerikai gyaloghadosztály például alig pár nappal azelőtt érkezett a frontra, míg a 28-asokat nem sokkal korábban irányították át a hürtgeni szektorból, ahol súlyos veszteségeket szenvedtek. Itt-ott felvették ugyan a harcot, de a támadás megállítására egyelőre nem sok esélyük volt.
Hadizsákmány: SS-katonák Poteau közelében egy elhagyott és kifosztott M-8 páncélautó mellett. Szájukban amerikai cigaretta, zsebükben jó eséllyel amerikai csokoládé: a német haderő olyannyira szűkében volt már mindenféle hadianyagnak, hogy az ellenséges készletek – elsősorban üzemanyag – zsákmányolása létfontosságú volt. Antwerpent négy nap alatt kellett volna elérniük, eredeti benzinkészletük pedig az út felére sem lett volna elegendő.
A Stavelot melletti amerikai üzemanyagraktár maradványai. Az 1. SS-páncéloshadosztály a közelben vonult el, de a páncélosék parancsnoka, Joachim Peiper SS-Obersturmbannführer állítólag nem akart időt vesztegetni a raktár elfoglalására, ezért inkább továbbnyomult a létfontosságú hidak elfoglalása céljából, így az őrök nyugodtan hozzáláthattak a benzin felgyújtásához.
Az előrenyomuló SS-alakulatok több helyen is követtek el atrocitásokat hadifoglyokkal, illetve civilekkel szemben, többek között Büllingennél és Ligneuville-ben. A legismertebb eset Baugnez és Malmédy mellett történt, ahol egy mezőre kiterelt 113 amerikai fogolyra, máig nem egyértelmű okból tüzet nyitottak az őket őrző SS-ek. (Egyesek szándékos gyilkosságra gyanakszanak, de a német szemtanúk egy része állítja, hogy a foglyok közt mozgolódás támadt, valószínűleg szökni készültek...) Nyolcvannégyen lelték ott halálukat, de több tucatnyi katonának sikerült megszöknie és másnap már futótűzként terjedt a hír, mely az amerikai harci kedvet csak fokozta. Mindennek következtében viszont amerikai oldalon is megszaporodtak az atrocitások: például 1945. január 1-jén Chenogne mellett 60 német foglyot géppuskáztak le...
Ezekkel a belga polgárokkal viszont az amerikai bombázás végzett Malmédyben. A várost védő alakulatok hiába tudatták a főparancsoksággal, hogy tartják a települést, a légierőhöz nem jutott el az információ és így a város három bombatámadást is elszenvedett...
Egy Királytigris halad el amerikai foglyok oszlopa mellett. Bár az első napokban a németek rengeteg foglyot ejtettek, a sokszor zöldfülű amerikaiak ellenállása több helyütt így is jelentősen lassította az előrenyomulást, melynek ütemterve már az első napon felborult. Hitler túlzottan is ambiciózus elgondolása ezzel máris kudarcot vallott.
Sebesült német fogoly egy amerikai benzinraktár mellett.
Az 1. gyaloghadosztály katonái egy 57 mm-es páncéltörő ágyúval.
Amerikai gyalogság ássa be magát egy hóborította erdőben. A szektorban ragadt alakulatokra állandó veszélyt jelentett a bekerítés, a hideg, illetve az utánpótlás hiánya. Ezekben a napokban bőven akadt példa mind az elszánt ellenállásra, mind a fásult megadásra.
Josef Diefenthal SS-Sturmbannführer figyeli az amerikai foglyok áradatát a belgiumi Stoumont-ban, december 19-én.
A merész akcióiról híres Otto Skorzeny SS-Obersturmbannführer különleges feladatot kapott: a Greif-hadművelet keretében amerikai egyenruhába öltözött diverzánsok szivárogtak volna be az amerikai vonalak mögé, akik zűrzavart keltettek volna, hidakat foglaltak volna el, lőszerraktárakat robbantottak volna fel, és így tovább. Azonban olyan kevés zsákmányolt amerikai hadfelszerelés állt rendelkezésre, illetve olyan kevés, diverzáns feladatra valóban alkalmas katonát sikerült csak összeszedni, hogy az alakulat nagy része német egyenruhában a támadóékkel indult végül útnak, és csak 44 fő került álruhában bevetésre. Az amerikaiak visszavonulása eleinte egyébként is olyan gyors volt, hogy Skorzeny embereire szinte nem is volt szükség. Tényleges eredményekkel nemigen dicsekedhettek, lélektani hatásuk azonban hatalmas volt: miután néhányukat elfogták, az a rémhír kezdett terjedni, hogy sok ezer diverzáns tevékenykedik a frontvonal mögött, akiket többek közt Eisenhower tábornok levadászásával bíztak meg...
Az amerikai katonai rendészek ezért parancsot kaptak arra, hogy mindenki személyazonosságát ellenőrizzék, rendfokozattól vagy egészségügyi állapottól függetlenül. Ezenfelül tipikusan amerikai vonatkozású kérdéseket is fel kellett tenniük, amelyekre - érthető módon - nem mindenki tudott felelni az igazi amerikaiak közül sem. Bruce Clarke tábornok például nem tudott egy baseballcsapattal kapcsolatban helyesen válaszolni, minek folytán öt órán át őrizetben tartották. A brit Montgomery tábornagy is hasonló sorsra jutott a körzeten átutazva, mivel a szóbeszéd szerint az egyik diverzáns megszólalásig hasonlított rá. (Hogy az egyszerű katonák néha milyen jólértesültek…) Ezen az incidensen legalább Eisenhower jót nevetett, főleg, hogy biztonsági okokból neki is szobafogságban kellett töltenie pár napot.
A német diverzánsok számára hamisított amerikai katonaigazolvány egyébként tartalmazott egy hibát, pontosabban hiányzott belőle egy helyesírási hiba (a német alaposság most megbosszulta magát), vagyis ez alapján már könnyebb volt kiszűrni az álruhásokat. Közülük végül huszonhármat fogtak el és többségüket kivégezték.
Belga civileket ellenőriznek a katonai csendőrök. Mindenki gyanús volt...
Német ágyúzás után oltják az oltanivalót az amerikaiak Wiltzben.
Fontos közúti csomópontként Bastogne városa jelentős célpontja volt a támadóknak. Mielőtt azonban bevehették volna, december 19-én megérkezett a 101. légideszant-hadosztály, akik kiegészítették a 28. hadosztály súlyos ágyútűzben megtizedelt védőit.
A 83. amerikai hadosztály katonái páncéltörő ágyúval fedeznek egy erdei utat a belgiumi Revigny közelében. Téli egyenruha viszont láthatóan nem jutott nekik...
Ezt a harmincas géppuskát is megcsípte a dér. Enyhén szólva...
A nyugati front szövetséges parancsnokai december 19-én Verdunben találkoztak. Eisenhower (középen) erősítést rendelt az Ardennekbe. Patton tábornagynak (jobbra) már kidolgozott terve volt többek között erre a lehetőségre is és magabiztosan elvállalta Bastogne felmentését. Bradley tábornoknak (balra) viszont el kellett tűrnie, hogy az 1. és 9. hadsereg vezetését elvegyék tőle és átadják a brit Montgomerynek, aki azonnali ellentámadás helyett inkább védelemben gondolkodott.
Járőröző 101-esek csapnak össze az ellenséggel Bastogne határában december 22-e délelőttjén. Csak azt állapíthatták meg, ami várható volt: a németek teljesen bekerítették őket.
Még aznap megérkezett egy megadásra felszólító üzenet Bastogne védőinek parancsnoka, Anthony C. McAuliffe dandártábornok számára, aki híresen rövid válaszával írta be magát a történelembe. Annyit felelt csak: "Frászt!" Az eredeti angol szó, a "Nuts!" azért képez érdekes szóviccet bastogne-i összefüggésben, mert a város híres diókarneváljának tárgyával valamelyest összecsengett, hiszen a "nut" többek között diót jelent.
"Jöhetne már az a légi támogatás..."
Ha érdekelnek az ardenneki ütközettel kapcsolatos egyéb posztjaim – könyvekről, filmekről és videójátékokról –, akkor
IDE KATTINTS.
