Italeri 1:35
Ha már belecsaptam a lecsóba az LVT-2-vel, megjött a kedvem a többi Amtrac-variánsra és az Italeri által legyártott változatokból további hármat szereztem be. Következzék most a kétéltű lánctalpas szállító továbbfejlesztett változata, az LVT-4.
Az LVT-2 legfőbb hiányossága korán megmutatkozott, nevezetesen az, hogy nem rendelkezett nyitható rámpával. Emiatt nemcsak a szállított katonák kiszállása számított veszélyesnek ellenséges tűzben, hanem a bepakolt hadianyag ki-berakodása is hosszabb és nehézkesebb volt. Ahhoz azonban, hogy rámpa kerülhessen beépítésre, át kellett helyezni a motort, amit az is indokolt, hogy a váltóművet így nem kellett a vezetőfülkétől hátrafelé elvezetni. A motor tehát előre, a vezetőülés mögé került be, s így a far nyithatóvá vált. Ezzel megoldották a kisebb járművek, illetve a lövegek (akár egy 105 millis) szállíthatóságát. A szárazföldi sebesség némileg csökkent a rámpa súlya miatt (50 km/óráról 36 km/órára), a teherbírás és a raktér mérete viszont megnőtt. Több mint 8300 darab készült ebből a változatból 1943 végétől; durván 6000 került a szárazföldi haderőhöz és nagyjából 1700 a tengerészgyalogsághoz, illetve körülbelül 500 példányt adtak át a szövetségeseknek. Szerephez jutott később Koreában és Indokínában is. Játékfilmekben viszonylag ritkán tűnt fel, de A hős alakulat című sorozatban nem meglepő módon előkerül a peleliui partraszállásnál.
Az összeállítás – az LVT-2-höz hasonlóan – gyors és fájdalommentes. A test összeállítása elvégezhető akár egy nap alatt is. Az Italeri sajnos picit „csalt”, és a vezetőtér búvónyílásait egybeöntötték a tetőlemezzel. A 21. század színvonalán ez azért jelentős negatívum. Ügyeljünk arra, hogy a 40C alkatrészt csak matricázás után ragasszuk fel, legalábbis akkor, ha a nagyméretű amerikai csillagot is felhelyezzük majd.
Ismét csak két egységben haladtam a festéssel: a teknővel illetve a tetővel, melyeket a lánctalp felhelyezése előtt külön-külön fújtam le a Tamiya flakonos olívjával. Ezután megfestettem a görgők gumírozását és felhelyeztem a lánctalpat is. A felsőrész felragasztásánál legyünk óvatosak és használjunk pillanatragasztót, mert az illeszkedés nem tökéletes a far felé.
A raktérben található felcsapható padokat nyitott vagy zárt állapotban is rögzíthetjük. Az ötvenes géppuskák kidolgozása sajnos ugyanolyan, mint mondjuk 30 éve volt az Italerinél. Ezen már túl lehetne lépni… Ott van még aztán a rámpa, mely elvileg mozgatható, de a gyakorlatban úgyis fixen fogjuk beragasztani. A kábelezésnél viszont felejtsük el a gyárilag mellékelt fonalat és inkább válasszunk az otthoni varródobozból egy foszlásra kevésbé hajlamos és picit vékonyabb szálat. Javaslom, hogy először a felső rögzítéshez kössünk a szálak végére csomót, majd mérjük ki a kívánt hosszt, és először a rámpához ragasszuk oda a végüket. Ha megkötött, a csomózott végét akasszuk be a 62B és 63B alkatrészek belső oldalára, majd ezeket ragasszuk a helyükre. (Akinek az idegrendszere ezt nem bírja, az próbálkozhat a „műanyag kábellel”, melyet az Italeri mellékelt. Ez két túlságosan vastag, de legalább pontosan passzoló, merev alkatrész, mely ha másra nem is, a fonál hosszának kimérésére alkalmas.)
Az olaszok sajnos kiváló érzékkel válogatnak a legjellegtelenebb festések között, igaz, a szakirodalomban se nagyon látni olívtól eltérő színű darabokat ebből az alváltozatból Három olajzöld festésű példányhoz kapunk matricákat. Az első amerikai tengerészgyalogos változat 1944-ből, a második egy francia 1956-ból, a harmadik egy olasz 1957-ből. Nem lett volna rossz, mondjuk egy világháborús brit verzió, hiszen az európai folyóátkeléseknél ők is használták a típust és fotóanyagot is találunk a témában. A felhelyezésnél nem volt gond, a matricák vékonyak, és a nagyméretű csillagokat legalább körül is lehet vágni.
A festésről szólván: miután a jármű egyben volt, a matricák a helyükön és egy vékony réteg fényes lakk is felkerült, elkezdtem filterezni, vagyis pöttyökben fehéret, szürkéskéket, barnát és homokszínt vittem fel, melyeket száradás után hígítós ecsettel lemostam, illetve szétkentem a felületen, hogy megtörjem az olívzöld monotóniáját. Az éleket fémszínnel szárazecseteltem, az alsó és szélső felületekre, illetve a lánctalpra híg sárszínt vittem fel, melyet később részben visszamostam. A raktér padlóját és falát is koszoltam-koptattam, nagyjából ugyanígy, de gyengébb mértékben. A legvégén sötét földszínnel átfújtam a járművet, imitálva a felcsapódott és rárakódott homokot. Ezután már csak egy vékony réteg matt lakk következett.
Ismét csak egy harcias kis dög született. A makett hatalmas előnye az agresszív kinézet mellett az, hogy gyors sikerélményt nyújt akár kezdők számára is, ehhez képest mérete egészen gigantikus a legtöbb 1:35-ös nagyvas mellett. A haladók valószínűleg kevésnek tartják majd a részletezést, de kiindulási alapnak akkor sem rossz makett.
Aki szeretné a nagyobb felbontású képeket is látni, látogasson el a makettinfo.hu megfelelő oldalára, ahol szintén szerepel a fenti cikkem.
