Így kezdődött...

Ez a cikk a retró-rovatba illene, már ha lenne ezen a blogon ilyesmi. De nincs, így egyszerűen csak tisztelegni szeretnék a videójátékok egy halhatatlan klasszikusa előtt, mely utat nyitott PC-n a második világháborús, később pedig a modern háborús FPS-eknek.

A kilencvenes években már egyre több belsőnézetes akciójáték készült, melyek közül talán a Doom és a Star Wars: Dark Forces aratta a legnagyobb sikert – no és persze a Wolfenstein, mely maga is a második világháborút idézte, azonban a valóságtól kissé elrugaszkodó módon. Sokat kellett várnunk, míg a többé-kevésbé hiteles programok is elkezdtek feltünedezni.

Köztudott, hogy Steven Spielberg, a Ryan közlegény megmentése rendezője és Az elit alakulat producere is szerepet vállalt a készítésben, állítólag övé volt az alapötlet. Mindezt csak azért érdekes, mert a Cinema 1998. októberi számában még így nyilatkozott: „…szerintem az összes számítógépes játék, amelyben egyetlen joystick segítségével vagy akár elektromos fegyverrel a képernyőn bárki megölhető, sokkal veszélyesebb a gyerekek tudatára nézve [mint a Ryan közlegényhez hasonló, naturalisztikus filmek]. Én megtiltottam a gyerekeimnek az ilyen számítógépes játékokat.” Hmmmm… Akkor miért is vett részt ebben a projektben a direktor úr?

A PC-re elsőként elkészülő MOHA-játék, az Allied Assault az amerikai OSS egy tagjáról szólt, aki szinte mindig a hadsereg kötelékében harcol, vagyis a kerettörténet egy picit meg lett kutyulva, de akkoriban ez nem érdekelt senkit. Az, hogy lényegében egy kémről van szó, ott csapódott le, hogy túlságosan is sokszor kellett egyedül nyomulnunk vele, társaink csak mutatóba akadtak, illetve ők is sietve fűbe haraptak. Mindez persze a lopakodós küldetések során nem volt baj, sőt, fokozta az izgalmi szintet. (Csak hát, ahogy a később érkező Call of Duty első részének intrója is említette: „A háborúban, mely megváltoztatta a világot, senki nem egyedül harcolt…”)

Először is az észak-afrikai hadszíntéren vetnek be, ahol a Fáklya-hadművelet keretében kell segédkeznünk egy SAS-katona kiszabadításában és a szövetséges partraszállás megkönnyítése érdekében. Utána Norvégia hófödte partvidékére vetődünk, ahol egy német tengeralattjáró-bunker hangulatát (és tartalmát) kell feldobnunk, némi robbanóanyag segítségével – de álruhában. Ezután következett a legemlékezetesebb rész, a normandiai csata, kezdve Omaha Beach-től a sövényháborún át egy Királytigris harckocsi elrablásáig. Végül a német határon is bevetésre kerülünk, ahol az ellenség láthatóan nem értesült még arról, hogy teljes vereségük küszöbön áll…

Összességében nagyon élvezetes volt végigjátszani, újra és újra. (A szkriptelt játékmenet persze már akkor vita tárgya lett, de ez általában még a legújabb játékok sztorimódjában is ilyen.) A környezet változatos, az arzenál szintén, és az a szépséghiba se volt jelentős, hogy egyszerre hány stukkert tarthattunk magunknál (elég sokat). Nemcsak gyalogosan küzdöttünk, előfordult, hogy egy dzsip platójáról szórtuk az áldást, de olyan is, hogy páncélost vezettünk. A grafika a kor színvonalán szépnek számított, előkerült pár ismerős helyszín a klasszikus filmekből, s a hangokra se lehetett panasz. A zenei betétek is sokat tettek a hangulatért, leginkább a klasszikus háborús filmek és a Ryan közlegény megmentése ópuszaira emlékeztettek.

Ami viszont zavaró volt: hasaló testhelyzet nem létezett, csak guggoló; kizárólag a pisztollyal lehetett sújtani (ezt a későbbi epizódokban kijavították) és csak a mesterlövészpuskánál lehetett az irányzékon át célozni. Az ellenfelek intelligenciája nemigen létezett, mozgatásuk is sokszor nevetségesen primitív volt, illetve bizonyos helyzetekben mintha futószalagon érkeztek volna…

Röviden és tömören, a játékos-társadalom tekintélyes részét nagyon megfogta a játék, így nem volt kétséges, hogy elkészülnek majd a folytatások. Így is történt. Az alapprogram kiegészítőjeként két további darab látott napvilágot a következő években.

A Spearhead egy amerikai ejtőernyős sorsát követi 1944-45-ben, a D-naptól Berlin bevételéig. Itt már több kollégánk harcolt az oldalunkon, ráadásul szövetségeseink is előkerültek: Normandiában a brit deszantosok, Berlinben (természetesen) az oroszok voltak segítségünkre (másképp aligha kerülhetnénk a német fővárosba, ez evidens).

A játékmenet egy picit talán merészebb is volt, de az extra részek most sem maradtak el: légvédelmi löveg kezelése, hídrobbantás, páncélos-vezetés, egy csapatszállító páncéltörőjének a működtetése… Adrenalinszintünknek biztosan jót tett ez a program is. A grafika azonban maradt ugyanazon a színvonalon és érdemi változtatások nem történtek a kezelést illetően sem. A játék valamivel rövidebb is volt, de kellően igényes és élvezetes.

A Breakthrough már jobban megosztotta a közönséget. Ez a kiegészítő a mediterrán hadszíntérre kalauzolta el a játékost, a Kasserine-hágótól Monte Cassinóig, bemutatva egy, a háború FPS-ekben idáig elhanyagolt térséget is. A helyszínekből akadt sokféle, akárcsak az elvégzendő feladatokból és persze az ellenfelekből. Ami igazán kiakasztó volt, az a lőszerjavadalmazás. A készítők talán az olaszországi hadjárat nyomorúságos utánpótlási viszonyait akarták ezzel szimulálni, de a lényeg, hogy míg a korábbi részekben dúskálhattunk a skulóban, most úgy kellett minden egyes halottól elkuncsorogni a nála fellelhető csekélyke lőszert, különben könnyen azon kaphattuk magunkat, hogy a pálya vége még messze, de mi teljesen kifogytunk… Ez odáig fajult, hogy ha kettőnél több golyót pazaroltam egyetlen német orvlövészre, már nyúltam az utolsó mentett állás visszatöltéséhez, mert biztosra akartam menni. Itt-ott túlzottan nehézre húzták a játékmenetet – ez főleg akkor volt bántó, amikor egy aknavetővel és egy páncélököllel kellett villámgyorsan kilőni a közeledő olasz páncélosokat. Ezektől a részletektől eltekintve ez is egy emlékezetes játék volt, köszönhetően például a homokviharban dúló küzdelemnek, vagy az olasz hadihajó elsüllyesztését bemutató küldetésnek.

Ezek után az Electronic Arts is belátta, hogy ideje új grafikus motor után nézni, s ekkor fogtak bele a Pacific Assaultba, mely ezekhez képest már korszerűbbnek is számított. Utána pedig következett az Airborne, majd az afganisztáni – immár modern – Medal of Honor, s most már tudható, hogy idén őszre elkészül a legújabb is, Warfighter címmel.

Egyébként az is a sztorihoz tartozik, hogy a fejlesztők egy része az első rész után átpártolt az Activisionhöz, és nekik (is) köszönhettük a Call of Dutyt, mely lényegében minden téren megverte az egykori klasszikus MOHAAA-t. De ez már egy másik történet…

Korszakalkotó klasszikus.
Értékelés: 9/10

Negatívumok
*Lineáris játékmenet
*Nemigen volt csapatmunka benne
*Gyenge MI

Pozitívumok
*(Elsőre) izgalmas játékmenet
*Hangulatos grafika és hangok
*Változatos játék - harckocsizás, ágyúzás, stb.
*Zene