Hosszú az út hazáig...
Már tavaly nyár óta vártam Spielberg újabb háborús eposzát, mely egy csatalóvá avanzsáló hátas sorsán át mutatja be az első világháborúval járó borzalmakat. Amiatt viszont kicsit aggódtam, hogy a direktor mit fog kihozni ebből a - potenciálisan - igen szentimentális történetből.
A devoni farmerfiú, Albert Narracott rajongásig szereti csökönyös, de tanulékony lovát, Joey-t, akit csak az első világháború vihara szakíthat el tőle, mivel eladósodott apja kénytelen a pacit eladni egy hadba vonuló tisztnek. Joey aztán a nyugati front szörnyűségei közepette próbál életben maradni, miközben gazdái sűrűn cserélődnek a vérzivatarban. Egy idő után persze Albert is a csatasorban találja magát, továbbra is reménykedve, hogy megtalálja még imádott lovát....
Spielberg bevallottan személyesebb hangvételt akart megütni, mint korábbi filmjeiben. Ez talán sikerült is neki, viszont fájó, hogy ezzel párhuzamosan erőre kapott a - talán nem is giccses, de - hol közhelyes, hol patetikus karakter- és élethelyzet-ábrázolás. Sajnos a párbeszédek sem olyanok, amiket később még idézgetni fogunk - apropó, az a hasonlat, amit a nagypapa mesél a front felett elszálló postagalamb bátorságáról, számomra tökéletesen semmitmondó, mi több, értelmetlen. Ráadásul a szkriptet is kiegyensúlyozatlannak érzem: egyes karakterekre alig van idő, ami jelentőségükhöz mérten még érthető lenne, de ez felborítja az egész filmet.
Igazából az egész alkotást uralja a régi stílusú filmek hangulatát idéző nosztalgikus utánérzés. A csatajeleneteknél például a hiperrealisztikus megközelítést csak a kamerakezelésnél kapjuk meg, a véres részek most szinte teljesen hiányoznak (a 12-es karika tehát jogos), viszont ott vannak a heroikus és érzelmes látószögek, a szívbe markoló John Williams-féle zenei opusok, az agyonszűrözött naplementés snittek, és így tovább. (Utóbbiakból őszintén szólva a végén már elegem lett - egyszerűen túlzásba vitték a dolgot.)
Az egyetlen igazi pozitívum talán a rendezés, ami a film jellegét ismerve nagy szó, egyrészt mert betanított állatokat sem lehet sokszor olyan könnyedén vezetni, mint az emberi színészeket. (Joeyt egyébként tizennégy különböző ló játszotta a forgatáson, köztük Finder, aki már a Vágta című alkotásban is szerepelt.) Másfelől a tömegjelenetek sem okoznak csalódást, köztük a 130 lovas rohamát megörökítő snittet emelném ki...
A filmet több díjra is jelölték, ideértve a BAFTÁ-t és a Golden Globe-ot is. Nemsokára kiderül, mire lesz ez elég, de jómagam a fényképezésért és a vágásért mindenesetre megszavaznék neki valamit. Minden más szempontból viszont csalódáskeltőnek találtam a Hadak útjánt, ráadásul úgy éreztem, nem a moziba, hanem a tévé képernyőjére való. Remélem, Spielberg most sem hagyja ennyiben a témát és - ahogy a Ryan közlegény, majd Az elit alakulat esetében láttuk - egyszer még összehoz egy normális tévésorozatot, amelyben aztán minden epizódban más és más hadiállat történetét mesélik el nekünk...
Az eredeti regényt példás gyorsasággal adta ki magyarul a Cartaphilus Kiadó. Erről itt olvasható kritika.
Akinek tetszett a film és legkésőbb augusztusban eljut Londonba, érdemes felkeresnie a Chelsea-ben található National Army Museumot, ahol War Horse: Fact & Fiction címmel látható időszaki kiállítás, melynek témája a lovak katonai alkalmazása a régmúlt konfliktusaiban.
Kár érte.
Értékelés: 5/10
Hadak útján (War Horse)
Touchstone 2011
Háborús, családi, dráma (146 perc)
Rendező: Steven Spielberg
Szereplők: Jeremy Irvine, Peter Mullan, Emily Watson
Zene: John Williams
