KÖNYV: Az igazi Bravó Kettő Nulla (Michael Asher)
2008. augusztus 17. írta: Monty H.

KÖNYV: Az igazi Bravó Kettő Nulla (Michael Asher)

Andy McNab őrmester könyve, a Hívójele: Bravó Kettő Nulla (Magyar Könyvklub – Zrínyi Kiadó, 1996) egyike azon kevés öböl-háborús beszámolónak, amely hazánkba is eljutott. A kötet a brit Különleges Légiszolgálat (SAS) egyik nyolcfős gyalogjárőréről szól, melynek feladata az Észak-Irakba irányított mobil Scud-indítóállások felderítése volt 1991 januárjában. A hiányos térképekkel és hírszerzési adatokkal útnak indított osztag szinte elejétől a végéig küzdött a balszerencsével és az időjárással, s miután az irakiak is kiszúrták őket, menekülniük kellett. Bevetésük a huszadik század egyik legismertebb angol akciója lett – elsősorban McNab, majd egy másik járőrtag, Chris Ryan visszaemlékezésének, és az ezekből készült filmeknek hála. Egy idő után azonban egyre több kétkedő vélemény született, mondván McNab könyve enyhén szólva nem teljesen hű a valósághoz…

2001 májusában, tíz évvel az öböl-háború után, Michael Asher, sivatagi szakértő és SAS-veterán a Channel4 brit tévécsatorna forgatócsoportjával Irakba utazott. Öthetes expedíciójuk során megpróbálták kideríteni, mi történt valójában a Bravó Kettő Nulla járőr tagjaival. Munkájuk eredményét egy dokumentumfilm és Asher könyve őrzi, mely 2003 februárjában jelent meg. Mivel elenyésző az esély arra, hogy valaha is megjelenjen magyarul, bátorkodom dióhéjban összefoglalni a lényeget.

Michael Asher régebben az Ejtőernyős Ezredben és a Különleges Légiszolgálatnál szolgált. Folyékonyan beszél arabul, jól ismeri az arab kultúrát, minthogy három évet töltött el a beduinok között. Ő nem egyszerű sivatagi szakértő, hanem a világ talán legjobbja a szakmában. Feleségével együtt az első volt, aki kelet-nyugati irányban átszelte a Szaharát, tevén és gyalog: a 4500 mérföldes utat kilenc hónap alatt tették meg.

Egykori SAS-katona lévén, Asher, miután elolvasta McNab és Ryan könyvét, elég sok ellentmondást és furcsaságot talált. Ami leginkább aggasztotta, az volt, ahogyan Vince Phillips őrmestert bemutatták. Mindkét könyvből az derül ki - szerinte - hogy elsősorban Phillips okolható a járőr lebukásáért, majd pedig gyáva módon viselkedett a menekülés során. McNab és Ryan milliomosok lettek életrajzi és fiktív regényeiknek köszönhetően, míg Vince családja máig nem tudta kiheverni azt a sokkot, amit a könyvek és a belőlük készült filmek okoztak nekik. Asher ezenkívül azzal sem tudott megbékélni, hogy az SAS, a világ legelitebb egysége olyan sorozatos baklövéseket követett el, amelyeket a két könyv mutat.

Pár ellentmondás van, amit az egyszerű olvasó is kiszúrhat, ha összeveti a két könyvet. Például McNab azt állítja, hogy a járőr feladata a Scudok felkutatása és elpusztítása - még vázolja is, hogy adott fegyverzettel és létszámmal milyen módon lehet szétkapni egy mobil indítóállást. Ryan viszont - akinek története hitelesebbnek tűnik - azt állítja, hogy feladatuk a megfigyelés volt. 

Michael Asher végül elhatározta, hogy Irakba utazik és szó szerint lépésről lépésre követni fogja a Bravó Kettő Nulla útját.

Bagdadban elég kevés segítséget kapott, de miután elérte a járőr leszállási körzetét, szerencséjére rátalált arra a beduinra, aki azt a bizonyos bulldózert vezette, amelyikről mindkét katona említést tesz könyvében. Abbas valóban az egykori lesállás környékén lakik. Megmutatta a vádit is, ahol a brit járőr rejtőzködött. Elmondásából kiderült, ő volt az, aki először észlelte, hogy van ott valaki. A pásztorfiú, Adil, aki szintén ott él, és már húszéves is elmúlt, azt állítja, hogy amikor odament a vádi széléhez, nem láttott senkit! Ryan a könyvében nem mondta ki, hogy a srác észlelte őket, mivel akkor éppen a sziklatömb alatt tartózkodott és azt írja, hogy a beálló csendben "elég nyilvánvaló volt, hogy észrevettek". Később Vince csak annyit mond, hogy látta a pásztorfiút, mire Ryan annyit tesz hozzá, hogy "Akkor biztos ő is meglátott téged" - de ez megint csak feltételezés. McNab teljesen másképp emlékszik egyes részletekre, mert például azt írja, hogy egyenesen a pásztor szemébe nézett, az pedig vissza, rá.

Amikor a járőr elhagyta rejtekhelyét és délnek indult, McNab szerint páncélozott járművek és teherautók tűntek fel, melyekkel összecsapott a nyolcfős alakulat. Asher, aki éveket töltött a sivatagban, jól tudja, hogy ha a síkság közepén lerobban vagy elpusztul egy jármű, senki sem veszi a fáradságot, hogy onnan eltávolítsa a maradványait (sőt, józan paraszti ésszel gondolkozva, még jól is jöhet, mint azonosítási pont, a továbbiakban); legalábbis az iraki-iráni háború csataterein ez a helyzet. A körzetben viszont egyetlen roncs sem látható.

Ryan nem ír ilyen jellegű összecsapásról. Azt állítja, egy teherautó és kb. tucatnyi katona érkezett. Abbas viszont egy szál iraki katonát se látott, viszont más szempontból az ő története közel fedi a Ryan által elmondottakat. Miután észlelte, hogy van valaki a vádiban, visszament a házhoz a fegyveréért, mivel aggódott, hogy talán banditák rejtőztek el a mederben és féltette a családját. Vele tartott öreg apja és az egyik családtag. Visszamentek és látták a járőrt kifelé jönni. Ryan szerint két arab állt a fennsíkon, mindkettőjüknél fegyver, aztán bal kezével feléjük intett, mire azok tüzet nyitottak.

Abbas azt mesélte, hogy a három arab úgy döntött, a levegőbe lő, hogy megtudják, kikkel van dolguk - a beduinok között ugyanis az a szokás, hogy ha nem tudod, ki közeledik, a levegőbe lőssz, mire a másik - ha barát - a kendőjét meglengeti és odakiált, hogy minden rendben, esetleg homokot szór a levegőbe. A levegőbe lőttek hát, mire a nyolc katona tüzet nyitott rájuk - nemcsak az automata fegyverekkel, hanem rakétákkal is. Szerencsére nem találták el őket. Az arab megjegyezte, hogy a katonák nagyon fegyelmezetten mozogtak, párokban, és hihetetlenül gyorsan.

Abbas nem egyszerű beduin. Az iraki különleges erőknél szolgált és az iraki-iráni háború veteránja. Ha valaki, hát akkor ő buktatta le a járőrt, de eszerint a briteknek sincs szégyenkeznivalójuk. A balszerencse éppen egy ilyen sokat tapasztalt katona háza mellé vetette őket. Még egy helyet is mutatott, ahol vérnyomokat talált a lövöldözés után. Ez azért érdekes, mert a járőr tagjai nem említették, hogy bármelyikük is megsebesült volna. Az igazán érdekes dolog viszont az, hogy Abbas szerint nem érkeztek iraki katonák - vagyis az egyedüli tűzharc a három arab és a járőr között folyt le. Az arrébb álló S60-as ágyúk pedig állítólag nem nyitottak tüzet. Csak másnap korahajnalban érkezett egy különítmény a legközelebbi iraki támaszpontról, hogy kivizsgálják, mi történt.

McNab azt is leírta, hogy a lesállástól húsz kilométernyire értek földet és hatalmas felszerelésükkel hajnalban érték el a későbbi rejtekhelyet. Ez így nagyon profin hangzik, de Ryan szerint alig két-három kilométerre tették le őket és Abbas meg is mutatta a helyet, ahol a helikopter földet ért - jól tudta, hol, mivel akkor még jól látható volt a gép keréknyoma és hallotta a gép zaját, amikor az megérkezett. Ha húsz kilométernyire lett volna a randipont, McNabéknek jó esélyük lett volna az állítólagos összecsapás után, hogy úgy érjenek oda, hogy nem észlelik őket - de ha Ryan állítása helyénvaló, akkor érthető, hogy miért nem maradtak ott megvárni a helikoptert.

A fő utánpótlási vonal mindkét szemtanú szerint egy széles, csapákból álló út volt. Asher viszont egy keskeny, néhol aszfaltozott utat talált és valószínűtlennek tűnik, hogy valaha is szélesebb kiterjedésű lett volna.

Asher beszélt azzal az arabbal, aki megtalálta Vince holttestét. Valóban úgy tűnik, hogy megfagyott, mert nem látszott rajta sérülés vagy seb. Asher szeretett volna valamiféle emléket állítani Vince Phillipsnek. Kövekből apró rakást állítottak. Asher még Angliából hozott magával egy doboz Guinesst - ez volt Vince kedvenc itala - és ezt itt ásta el.

A McNabék által eltérített taxit - rendszámának hála - sikerült azonosítani és megtalálni. Nem egy sárga New York-i taxi, hanem egy Toyota terepjáró volt. Ami pedig az ellenőrzőponton történt kitörésüket illeti (lásd a filmváltozat látványos jelenetét), a jelek szerint szintén nem történt meg, Ryan viszont pontosan írja le. Az ezt követő vad tűzharcok viszont megint csak McNab fikciói közé tartozhatnak - bár az igaz, hogy Bobot lángra lobbantotta az egyik gránát, mikor lövést kapott. A körzetben viszont nem voltak akkoriban katonák - Krabilahban főleg rendőrök állomásoztak és ők fogták el a járőr tagjait. Továbbá egyetlen iraki sem halt meg ezen az éjjelen! Krabilah kis város, itt mindenki tud mindenről, de senki nem említett olyasmit, hogy bárki is elesett volna - pedig egy ilyen jelentős esemény esetén, amire mindenki emlékszik, és amiről szívesen beszél, biztosan szóba kerül, ha valaki ott és akkor meghalt volna a helyiek közül.

Ennél a pontnál Ashernek szemet szúrt az a kijelentés, hogy a járőr 250 ellenséges katonát tett harcképtelenné. Az első harcérintkezés után McNab állítása szerint 15 halottat és jóval több sebesültet számolt össze - Asher erre tehát negyvenötöt számolt. Az ellenőrzőpontnál állítólag hármat szedtek le - ez eddig negyvennyolc. Mivel Krabilahban állítólag nem halt meg iraki az éjszaka folyamán, amikor a járőr megközelítette a szíriai határt, ez még mindig csak alig egyötöde a 250 főnek. Ha Ryan állítása, miszerint Bob halála előtt még egy tucatnyit elintézett, igaz, még akkor is legalább 188 fő marad.

Ashert viszont a lőszer kérdése izgatta a leginkább. McNab szerint az első összecsapás folyamán a lőszerkészlet felét használták el. Mikor aztán nekivágtak a határnak, neki állítólag másfél tárnyi, Marknak úgy száz golyója volt. Nyúlnak és Menőnek durván hatvan. Nem tudni, Bobnak mennyi, de Asher gondolatban adott neki ötvenet. Ez összesen 250 db lőszer. Bár az SAS tagjai kiváló lövészek, még a legjobb lövész sem képes harci helyzetben minden egyes lövedéket célba juttatni. Tízből egy találat már elég jó arány, de az, hogy egy kimerült, legyengült, nagy stressz alatt álló járőr tagjai éjszaka átlag 1,25 lövés/találat aránnyal dolgozzanak, egyszerűen hihetetlen. Peter Ratcliffe, szintén SAS-katona, azt állítja, hogy az aktuális katonai elmélet szerint legalább ötszáz fős zászlóalj kell egy százfős ellenséges alakulat elpusztításához és legalább 1250 fő egy 250 fős egység likvidálásához. "Kár, hogy McNab fogságba esett és Ryan elmenekült, mert máskülönben - ha tényleg ilyen hatékonyak voltak a harcban - a háború egy héten belül befejeződött volna" - mondja Rattcliffe.

Rattcliffe - a háború idején ezredfőtörzs, a Scud-vadászat egyik résztvevője - azt mesélte, hogy bevetés előtt az ezredparancsnokkal együtt megpróbálták rábeszélni McNabet, menjenek inkább terepjáróval, de ő nem volt hajlandó erre, és mivel a járőrparancsnok feladata, felelőssége és kiváltsága, hogy ebben döntsön, nem tehettek semmit. Ratcliffe szerint ez volt a legalapvetőbb baklövés, ami aztán több probléma gyökere volt. Továbbá, részt vett azon a beszámolón, amit McNab és Ryan tartott a háború után. Ezeket az előadásokat videóra is rögzítették és érdekes módon Ryan egyszer sem említette (később, magánbeszélgetések során sem), hogy kilőtt volna két terepjárót és hogy megölt volna két őrszemet a menekülése során. Ettől függetlenül az ő története a hosszú gyalogtúráról hitelesnek látszik.

Felmerülhet bennünk a kérdés, hitelt adhatunk-e a megkérdezett araboknak. Asher, aki jól ismeri kultúrájukat, többször is hangsúlyozza, hogy arab ember számára a hazugság a legsúlyosabb bűn. Egyszer kapta csak füllentésen egyik riportalanyát, de ezt rögtön ki is szúrta: az, aki megtalálta Vince holttestét, azt mondta, nem talált nála fegyvert. Mikor Asher elkezdte ezt boncolgatni, az arab láthatóan zavarba jött. Egy barátja később elmondta a kutatónak, hogy a pisztolyt tényleg magához vette, de azért tartja titokban, mert illegális a tartása.

Asher szerint az egyik legnagyobb gond a járőrben az arab nyelvismeret hiánya volt. Az Ezredben régen sok olyan katona szolgált, akik az 1960-70-es évek hadműveletei során megtanultak arabul és balszerencse, hogy nem akadt ilyen ember a járőrben. Főleg, mert mint Ryan is utalt rá, amikor Bob Sheperd tapasztalatairól ír, a beudinok általában barátságosak. Asher jól tudja, hogy nem igazán adnak a politikára, meg hogy épp melyik ország területén laknak - ők a családban hisznek legfőképpen. Ha egy járőrtag beszélt volna arabul, segítséget is kérhetett volna a beduinoktól. Ők ugyanis vendégeiket - akárkik is legyenek azok - tiszteletben tartják és védik. Egy vendéglátó beduinnak élete árán is meg kell védenie vendégét - még saját családtagjai ellenében is!

Asher végső konkluziója az, hogy a járőr tagjainak kitartása és bátorsága - akár a fogságba esett, akár az elesett, akár a megmenekült katonákra gondolunk - az állítólagos, de nem igazán bizonyítható tűzharcok meséje nélkül is figyelemre méltó. Nem McNabet és Ryant kell hibáztatni, hanem minket, az olvasóközönséget, akik hőseiktől nem kitartást akarnak látni, hanem a problémák erővel való megoldását. Jelen korunkban a nemzetközi válságokat általában fegyverrel próbálják megoldani és így az erőszak válik a hősiesség és az erő megtestesítőjévé. Ráadásul a modern technika korában még jobban vágyunk egy Rambóra. De Rambo nem létezik, még az Ezreden belül sem. Rambo mindössze az emberi álarca a korszerű háború megfoghatatlan szörnyegetének.

Asher útját filmen is feldolgozták, ez megtekinthető a YouTube-on.

Az igazi Bravó Kettő Nulla (The Real Bravo Two Zero)
Írta: Michael Asher
Phoenix 2003
272 oldal
A kötet magyarul nem jelent meg.

A bejegyzés trackback címe:

https://monty.blog.hu/api/trackback/id/tr38707457

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

black-lotus 2009.06.29. 13:39:57

Sajnos csak közel egy évvel az elkészülte után akadtam rá erre a bejegyzésre. Olvastam Andy McNab könyvét és a Bravo two zero c. filmet is láttam. Azért nem árt, hogy valaki rávilágított a kisebb túlzásokra is, amiket mi, Rambon nevelkedett "civilek" nem feltétlenül veszünk észre. Bár én sosem a katonák hősiességét láttam a filmben és a könyvben, hanem a háború borzalmait. És attól tartok, hogy a szereplők által átélt borzalmak az olvasók és a nézők lelkére való tekintettel inkább tompítva voltak, semmint felnagyítva.
süti beállítások módosítása