A 007-es igaz története. Majdnem.

Nem is olyan rég, a legújabb Bond-film kapcsán vetődött fel bennem, hogy ideje lenne közelebbről is megvizsgálni a filmtörténet egyik legnépszerűbb alakját. Azt gondolnánk, minden fontosat tudunk róla, hogy mit szeret inni, milyen nőket hódított meg, milyen pisztolyt és autót favorizál – de ennél azért több rejtőzik a 007-es alakja mögött. Az életrajzi sorozat első részeként tehát rendhagyó módon egy fiktív hőst szeretnék bemutatni, már amennyire ez lehetséges.

Először is érdemes megvizsgálni a kémtörténetek és kémfigurák létjogosultságát a populáris kultúrában. A kémkedés, ha jobban belegondolunk, egyidős az emberi civilizációkkal, de úgy tűnik, mintha a köztudatban igazából csak a 20. század elejétől lenne jelen, talán mert a modern háborúk fontos eszköze volt a propaganda is, és ha már kéznél volt, azt is tudtára adták a lakosságnak, hogy ne fecsegjenek állam- és katonai titkokról, mivel kémek lehetnek mindenütt, illetve, ha gyanús személyeket látnak, tegyenek róluk jelentést. Az „ötödik hadoszlop” – mely a kémek, hírszerzők gyűjtőneve volt – ekkor került át a köztudatba. És ezek a sötétben bujkáló, mindenkit átverő ügynökök kiváló témát nyújtottak könyvtárnyi ponyvaregény és film számára...

A hidegháború, jellegéből adódóan, mindkét oldalon számos hírszerzőt, besúgót és kémet foglalkoztatott, talán többet, mint bármikor azelőtt. A szerző, az 1908-as születésű Ian Fleming dolgozott külföldi tudósítóként, később pedig a brit tengerészeti hírszerzésnél, és járt többek között a Szovjetunióban is, mielőtt nyugdíjba vonult volna. Ennek köszönhetően jól ismerte ezt a világot. Valószínűleg nem véletlen, hogy pont ő álmodta meg azt a figurát, aki a következő fél évszázadban megtestesítette azt, amire akkoriban – sőt, előtte és azóta is – mindenütt vágytak: a legyőzhetetlen szuperkémet.

Fleming a markáns ügynökhöz illő markáns nevet egy amerikai ornitológus professzortól vette – nos, ez a név valóban üt: kellően előkelő, tömör és angolos. Ehhez a figurához persze dukál más is, hogy kellően misztikus, ugyanakkor orrvérzésig brit legyen. James Bond 1921-ben született és fiatalkora nagy részét Svájcban töltötte. Szüleit már fiatalon elveszítette egy síbaleset következtében. Az etoni fiúiskolában tanult (az angol elit tagjainál így szokás), majd a brit tengerészetnél szolgált, és vált belőle az M.I.6 (a brit hírszerzés) 007-es ügynöke. A dupla nulla köztudottan azt jelzi, hogy bármilyen eszközt igénybe vehet feladata teljesítéséhez, akár embert is ölhet.

Miféle ember ez a Bond? Először is jóvágású, stílusos és kifinomult, mindez pedig nemcsak öltözködésében, hanem beszédén és humorérzékén is érezhető. Ugyanakkor keményöklű és határozott. Több idegen nyelven is beszél (oroszul, németül és franciául). Otthon van számos sportágban, többek között a síelésben és a küzdősportokban. Kiváló lövész, klasszikus oldalfegyvere a Walther cég PPK pisztolya (később pedig ennek modernebb utódja a Walther P99). Különlegesen átalakított méregdrága autókon furikázik, általában Aston Martin vagy BMW gyártmányúakon. Ha alkoholtartalmú frissítőre vágyik, a vodka-martini a kedvence, rázva, nem keverve. Ruházata és kocsija tele van mindenféle álcázott kütyüvel, melyek személyes túlélését és sikerét garantálják – ezeket a titkosszolgálat boszorkánykonyhájának főnöke, Q (később R) szállítja. Ha pedig már itt tartunk, főnöke is van, akit röviden csak M-ként ismerünk, és többnyire férfi, később viszont nő (ez azért elég meredek, nem?). A gyengébbnek titulált nem körében Bond igen népszerű, bár (vagy ezért?) feleséget eddig csak egyszer mert választani, az újdonsült menyasszony azonban csak néhány órával élte túl a boldogító igent… Úgyhogy maradjunk annyiban, hogy a klasszikus James Bond nőtlen nőcsábász és életművész szuperkém, aki még sokáig az is marad.

Fleming 12 regényt és két gyűjteményes kötetet szentelt a Bond-figurának. Halála után mások is hozzátettek ehhez a repertoárhoz, illetve képregényben, rádióban és számítógépes játékokban is feltűnt a 007-es. Világhírűvé viszont mégiscsak filmes vonalon vált. Az első film – egyelőre csak tévéfilm –, a Casino Royale 1954-ben készült el, a főszerepben Barry Nelsonnal. Ez a történet azonban inkább a moziba kívánkozott… A mozifilmekhez pedig kellően férfias színészt kellett választani, de nem is egyszer.

Az őseredeti
Az 1929-es születésű és skót származású Sean Connery az első film forgatása idején még viszonylag ismeretlen színész volt. Ő valóban kiváló választásnak bizonyult – mi sem bizonyítja jobban ezt, hogy Fleming, aki vele még találkozott (1964-ben sajnos elvitte egy szívroham), elégedett volt vele. Connerynek jutott tehát az a nehéz szerep, hogy vizuálisan is megmutassa, ki ez a Bond valójában. Hét filmet készítettek vele (köztük a nem hivatalos epizódnak számító Soha ne mondd, hogy sohát), és a siker nem váratott magára. Connery azonban egy idő után komolyan zokon vette, hogy szinte mindenki Bonddal azonosítja őt – nem akarta, hogy beskatulyázzák, ezért a Csak kétszer élsz után búcsút intett, ám később még kétszer alakította a 007-es ügynököt. Érdekesség, hogy skót akcentusa miatt az első film forgatásának megkezdéséig lényegében újra meg kellett tanulnia angolul – angolsága ezért volt kiemelkedő kortársai között.

*Dr. No (Dr. No) (1963)
*Oroszországból szeretettel (From Russia With Love) (1963)
*Goldfinger (Goldfinger) (1964)
*Tűzgolyó (Thunderball) (1965)
*Csak kétszer élsz (You Only Live Twice) (1967)
*Gyémántok az örökkévalóságnak (Diamonds Are Forever) (1971)
*Soha ne mondd, hogy soha (Never Say Never Again) (1983)


Az egyszeri
A következő Bond, az ausztrál George Lazenby már vegyesebb fogadtatásra talált, s nem véletlen, hogy mindössze egyetlen film erejéig alakította a szuperügynököt, majd bejelentette, hogy köszöni szépen, ennyi volt – a beskatulyázást ő sem viselte jól, bár később megbánta ezt a döntést. Érdekes, hogy számos más színész (köztük világhírességek) közül pont őt választották ki, s Conneryhez hasonlóan neki is ez volt az első jelentős szerepe. Ehhez képest igazi sztárgázsit követelt, és meg is kapta. Azonban nem passzolt igazán, és a forgatókönyv sem a legsikerültebb (gondoljunk csak a film záró képsoraira). Azóta sem játszott igazán emlékezetes filmszerepeket.

*Őfelsége titkosszolgálatában (On Her Majesty’s Secret Service) (1969)
 

A mókamester
Roger Moore 1973-ban vette át a stafétabotot. Mindenképp a népszerűbb Bondok közé tartozik, aki hét epizódon át kitartott. Korábbi világsikere, az Angyal Simon Templarja talán kicsit még emlékeztet is minket a szuperkém alakjára… Volt tehát honnan merítenie, arról nem is beszélve, hogy eleve befutott színészként kapta meg a szerepet. Szerencsére tisztában volt azzal, hogy James Bond lényegében mesebeli figura, akit nem szabad komolyan venni: „Bondot nem úgy kell eljátszani, ahogy Laurence Olivier vagy Peter O’Toole tenné. Ez egy más kategória” – mondta az eddigi talán leglazább 007-es. Hozzáteszi: „A hősöket mindig is csípős nyelvű figuraként játszom, mivel nem igazán hiszek bennük.”

*Élni és halni hagyni (Live and Let Die) (1973)
*Az aranypisztolyos férfi (The Man With The Golden Gun) (1974)
*A kém, aki szeretett engem (The Spy Who Loved Me) (1977)
*Holdkelte (Moonraker) (1979)
*Szigorúan bizalmas (For Your Eyes Only) (1981)
*Polipka (Octopussy) (1983)
*Halálvágta (A View To Kill) (1985)

A komoly
Timothy Dalton, akiről érdemes tudni, hogy színpadi színészként is otthon van, csak két részt vitt el a vállán – talán kissé túl komolyan vette a szerepet, és sokak szerint ez nem tett jót a sorozat hírnevének. Az ő szerepeltetése már 24 éves korában szóba került, de maga is örült annak, hogy akkor még nem rá osztották a szerepet. Amikor viszont tényleg megkapta a lehetőséget, jobban ki akarta hangsúlyozni a valódi, hús-vér férfit, és visszafogni a Superman-szerű kémideált. Ennek érdekében átolvasta Fleming életrajzát és regényeit, amelyekből saját bevallása szerint sokat merített. Mindez érezhető filmjeiben is, ahol a hagyományosan könnyed és grandiózus Bond-életérzést átvette a földhözragadtabb, ezért hihetőbb történetvezetés. Érdekesség még, hogy a forgatások során dublőrök helyett sokszor maga Dalton csinálta végig a veszélyesebb mutatványokat.

*Halálos rémületben (The Living Daylights) (1987)
*A magányos ügynök (Licence to Kill) (1989)

A modern
A walesi származású Pierce Brosnan volt a kilencvenes évek Bondja – négy filmen keresztül. Őt már Timothy Dalton előtt felkérték volna a szerepre, de egy másik szerződése miatt akkor még nemet kellett mondania. Kiválóan alakította a 007-est (egész kisugárzása remekül passzol, még Connery is dicséri őt), egyszerre volt elszánt és könnyed (ez az, ami Daltonnak és Craignek nem sikerült). Az övé volt a jubileumi huszadik epizód, a Halj meg máskor, mely a Bond-filmek első negyven évét zárta le.

*Aranyszem (Goldeneye) (1995)
*A holnap markában (Tomorrow Never Dies (1997)
*A világ nem elég (The World Is Not Enought) (1999)
*Halj meg máskor (Die Another Day) (2002)

A brutális
Az első húsz film után gyökeres fordulatot vett a sorozat Daniel Craiggel, akivel azóta két epizódot forgattak. A kifinomult úriember helyét az ő személyében átvette a kidobóember-jellegű, vadóctekintetű gyilkos, aki előbb lő, aztán nem kérdez. Alkalmassága vagy alkalmatlansága még sokáig témát ad a filmkritikusoknak, csakúgy mint a nézőknek. Most tehát alapvetően az ő vállán nyugszik James Bond jövőbeli sorsa…

*Casino Royale (Casino Royale) (2006)
*A quantum csendje (Quantum of Solace) (2008)
 

Ha pedig markáns férfi főszereplőkről van szó, nem kerülhetjük meg a női oldalt sem, hiszen igazi férfiak mellé igazi nők kellenek. Ennek hála többnyire az adott korszak legcsábosabb (de nem feltétlenül a legismertebb) színésznőiből válogatnak, Ursula Andresstől, Barbara Bach-on és Grace Jones-on át egészen Hale Berry-ig, fehérbőrűtől ázsiai lányon át feketékig, szőkétől barnáig. (Amúgy nagy általánosságban megállapítható, hogy Bond a barna szépségeket kedveli jobban…) Ezek után már bizonyára érthető, miért nem kötelezi el magát a 007-es. Ennyi szépség és ilyen (sokszor csábítással járó) munkakör mellett hogy is maradhatna hű feleségéhez…

És hát a filmzene… A klasszikus Bond-főcím Monty Norman és John Barry munkája, de a témában elkerülhetetlenül szólni kell a betétdalokról is. Ezeket a kor leghíresebb előadói éneklik fel, például Shirley Bassey (Goldfinger, Gyémántok az örökkévalóságnak, Holdkelte), Sheryl Crow (A holnap markában), Tina Turner (Aranyszem) vagy Madonna (Halj meg máskor).

Hazánkba csak késve érkeztek meg a James Bond-filmek, hiszen a hidegháború évei alatt tilos volt ilyesféle alkotások bemutatása. Ennek ellenére hatása már évtizedekkel ezelőtt is érezhető volt errefelé, mivel a keleti blokkban is készültek hasonló jellegű alkotások, például Az oroszlán ugrani készül című magyar krimi, a főszerepben Bujtor Istvánnal. A nyolcvanas évek végétől fogva aztán nálunk is elérhetővé vált a sorozat, illetve a regények, s hat szám erejéig a fekete-fehér James Bond-képregény is kapható volt.

Amikor az alkotókat és a szereplőket kérdezték a népszerűség okáról, szinte mindegyik az egzotikus helyszíneket, gyors kocsikat, vadító nőket és az ezzel járó kalandokat emelte ki. A Bond-filmek kvintesszenciája kétségkívül a jól bevált, szinte receptszerű kalandos jelleg, amely korszaktól függetlenül mindig jól eladható. Ettől függetlenül nem tudni biztosan, hogy James Bond meddig lesz képes még izgalomban tartani a moziba járó közönséget, mivel azonban az izgalmas kémtörténeteknek valószínűleg most már soha nem fog leáldozni, jó esélyünk van arra, hogy még sokáig velünk maradjon. A kérdés mindössze az, hogy milyen irányban változik majd a figura, és Daniel Craig ismeretében ez a kérdés nagyon is jogos… Akárhogy is, a 007-es örökre beírta magát a filmtörténetbe. És ez már önmagában figyelemre méltó.