KÖNYV: WN 62 (Heinrich Severloh)
2019. június 05. írta: Monty H.

KÖNYV: WN 62 (Heinrich Severloh)

Omaha Beach német szemszögből

A D-nap eseményeit túlnyomórészt, ha nem is kizárólag a szövetséges oldalról ismerhetjük, de ma már szerencsére egyre több forrás nyújt ízelítőt a német védők élményeiből is. (Hogy két magyarul is megjelent példát mondjak, ilyen volt A part két oldalán vagy Hans von Luck emlékiratai). S bár a partra lépés vagy az ejtőernyős ugrás sem volt sétagalopp, ne felejtsük, hogy a bunkerekben meghúzódó német bakáknak sem volt kellemes érzés több ezer hajót észrevenni a horizonton, elszenvedni a légi és tengerészeti bombázást, aztán figyelni a part felé tartó rohamcsónakokat… Heinrich Severloh könyve pontosan ezt az élményt eleveníti fel.

book.jpgA szerző a Wehrmacht egyik leghíresebb veteránja volt. Az 1923-as születésű katonát rövid keleti-fronti szolgálat után Franciaországba vezényelték, ahol volt alkalma kiélvezni a békés helyőrségi életet és a helyiekkel ismerkedni. A D-nap éjszakáján egységével együtt riadóztatták és a Colville melletti WN62 kódjelű védműben várta a szövetségesek támadását, azon a partszakaszon, amelyet nem sokkal később Omaha Beach-ként ismer meg a világ, egészen pontosan az Easy Red szektorban, azon a domboldalon, ahol ma az 1. gyaloghadosztály emlékműve áll és ahonnan a hatalmas amerikai katonatemető alig pár száz méterre fekszik. Ahogy a szövetséges hajóhad rohamcsónakjainak első hulláma elkezdte ontani magából a gyalogságot, ő is tüzelni kezdett a partraszállókra. Délután fél négyig a helyén maradt és több mint 12 ezer golyót lőtt ki a támadókra, egészen addig, míg az amerikaiak lassan elkezdtek kitörni a parti sávról.

“Frerking hadnagy jelent meg mellettem a lövészárokban és együtt figyeltük, ahogy a fegyverekkel és felszereléssel megrakodott amerikaiak lassan és védtelenül előregázolnak a hideg hullámok között. Mi jól tudtuk, hogy a katonák most lépnek be saját mészárszékükre.
– Szerencsétlen disznók… – mormolta Frerking halkan. Aztán lement a bunkerbe, hogy továbbítsa a tüzérségnek a koordinátákat és a tűzparancsot. Ahogy visszafordultam a géppuskámhoz, nekem is olyan érzésem volt, hogy most lépek a vérpadra.
Úgy öt percig tartott, míg az amerikaiak (az 1. gyaloghadosztály katonái) elérték a víz szélét. Akkor vettem csak észre, hogy a 726. gránátos ezred tagjaiból is vannak páran a harcállásunkban. Valamivel lejjebb egy őrmester és egy gyalogos eszeveszetten próbált egy MG34-es géppuskát működésre bírni, de sikertelenül.
Nem vagyok olyan ember, aki a bajt keresi. Előzőleg meg sem fordult a fejemben, hogy mire jó ez az egész. Mögöttem a harcállás bejárata alá volt aknázva, illetve széles drótakadály védte. De akkor is, katona voltam, akit mindjárt támadás ér és meg kellett védenem magam. Kibiztosítottam a géppuskámat és tüzelni kezdtem. Láttam, ahogy a lövedékeim felverik a vizet becsapódáskor, mire az amerikaiak hasra vetették magukat. Pár másodperc és kitört közöttük a pánik. Mind sekély vízben hasaltak; sokan megpróbálták elérni a víz szélén álló akadályokat, hogy azok mögött keressenek fedezéket. Az első holttestek nemsokára ott lebegtek a dagály partra kicsapó hullámai között. Tovább tüzeltem a vízben vergődő sötét alakokra, körülbelül 300 méteres távolságból. Nemsokára a parton tartózkodó összes katonát lekaszáltam. Hirtelen úgy éreztem, az enyém az egyetlen működő géppuska a körzetben. Bár az is igaz, hogy az enyém akkora zajt csapott, hogy aligha hallhattam volna meg a többit. Mindenesetre az volt a benyomásom, hogy egyedül én tüzelek, mivel láthatóan csak azok az amerikaiak estek pánikba, akikre én lőttem rá.
Aztán észrevettem, hogy a csapatszállító hajók tömött fedélzetén, a két oldalt lefelé vezető lépcsőkön is történik valami. Egyértelműnek tűnt, hogy a partraszállni készülő katonák, akik látták, mi történt az előbb bajtársaikkal, nem akartak leszállni és beleugrani a vértől vöröslő tengervízbe. De muszáj volt – én pedig megint tüzelni kezdtem. Kevés katonájuk érte el a parti töltést…”

severloh_colleville.jpgSeverloh visszaemlékezésének központi eleme Omaha Beach, illetve az, hogy mindezt hogyan dolgozta fel a rákövetkező évtizedekben, a hadifogság és a szerencsés hazatérés után. Mert a D-nap emlékei nem engedték, többször is rémálmok gyötörték, ugyanakkor egyre többször beszélhetett élményeiről a hatvanas évek elejétől, így lett neve is egyre ismertebb. Aztán kapcsolatba lépett egykori bajtársaival, illetve néhány olyan amerikaival, akik túlélték a partraszállást, illetve többször ellátogatott az egykori csatatérre és újra találkozhatott az annak idején őt elszállásoló francia családdal is. Interjúk és dokumentumfilmek készültek vele, ám a könyv megírásával egészen a kilencvenes évek végéig várt, mikor is barátai unszolására belekezdett. A WN 62 végül 2000-ben jelent meg és nagy sikert aratott Németországban, többször is újranyomták, majd számos nyelvre lefordították. (Magyarul még nem olvashatjuk, bár remélem, hogy a Hajja és Fiai előbb vagy utóbb, de felvállalja.) A szerző még olvashatta az elismerő kritikákat, de ma már nincs közöttünk: 2006-ban elhunyt.

A kötet szerkezetét tekintve igen jelentős részt kap a normandiai időszak, a partraszállás és a könyv megírásához vezető út ismertetése, míg a szerző élőélete és keleti-fronti élmények ehhez képest meglehetősen rövidek, de a fentiek ismeretében ez végül is érthető. Hangneme alázatos, hiteles és a veterán katona bölcsességével íródott. Nem hallgatja el a kínosabb és a mókásabb emlékeket sem, amelyek segítenek valós képet alkotni a német kiskatonák mindennapjairól. Megoszt az olvasóval olyan információkat is, melyek új fényben tüntetik fel azt a Werner Pluskat őrnagyot, akit A leghosszabb nap című könyv és film révén ismert meg a világ. Vele kapcsolatban a szerző például kiemeli, hogy június hatodikán nem is tartózkodott a part közelében, bár ennél elgondolkodtatóbb az, hogy a katonáihoz intézett, június másodiki beszédét is felidézi, melyben “az utolsó töltényig, az utolsó csepp vérig” frázisok helyett már a “bűzlő holttestként egyikőtök sem válik javára a hazának” mondat szerepelt. Erről az az elmélet juthat erről eszünkbe, mely szerint egyes német tisztek valójában elő akarták segíteni a partraszállás sikerét, hogy ezzel is siettessék a háború lezárását. Érdekesek még a francia lakosság és a német katonák közötti kapcsolatot boncolgató bekezdések is.

“Itt meg kell jegyeznem, hogy a franciák és a német katonák közötti kapcsolat (már amennyire normandiai megfigyeléseim és élményeim alapján meg tudom állapítani) kimondottan jónak volt nevezhető. A mindennapi élet számos területén mindkét oldalon megvolt a pozitív hozzáállás az együttműködésre. Vegyük például a mezőgazdasági munkát. Számos francia gazda esett hadifogságba évekkel korábban, akik továbbra is Németországban raboskodtak, és lóból is hiány mutatkozott a gazdaságokban. Ezért több német katonát és azok lovait is kirendelték, hogy segítséget nyújtsanak a termőföldeken vagy a birtokokon.”

easy_red.jpg

A kötet szerkesztésén és borítóján sajnos érződik, hogy nem profik tördelték. Bár szerkesztő is segédkezett a munkánál, nem végzett kifogástalan munkát. Az angol fordítás minősége sem tökéletes, viszont kifejezetten előnyös, hogy a német jellegzetességek fordításánál rövid magyarázatokat fűztek a szöveghez. A kötetet Severloh személyes fotói, máshonnan már ismert felvételek, térképek és újságkivágások gazdagítják, amelyek sokat segítenek az élmények felidézésében..

“1999 végén láttam a Ryan közlegény megmentését. Hosszú ideig próbáltam elkerülni, mivel hallottam hírét annak, hogy milyen brutalitással eleveníti fel a partraszállást… Amit a filmen láttam, természetesen iszonyatosan ismerős volt a számomra, és szerintem pontosan mutatja be, mi is történt a parton; az amerikai bakák feszültségét, ahogy a rámpa leereszkedik, aztán az irtózatos golyózáport, a becsapódó tüzérségi gránátokat, a szétszóródó testrészeket, a darabokra szakadt testeket, a vért, a sebesültek borzasztó jajveszékelését, a rettegés őrületét és a szinte végtelen messzeségben felsejlő parti dombokat…
A film fényképezése és effektusai kétségkívül technikai csúcsteljesítménynek számítanak és véleményem szerint nagyon valósűghűen jelenítik meg a partraszállást. Én viszont egy teljesen más szemszögből láttam mindezt. Eleinte olyan 600 méteres távolságból figyeltem az eseményeket, aztán, ahogy a dagály jött, úgy 150 méterről, egy másik nézőpontból – nem ritkán füstfelhőn, sűrű, fekete füstön vagy a becsapódó gránátok nyomán felverődő földdarabokon át. Láttam a katonákat – akik a rám nehezedő stressz nyomán csak névtelen alakok voltak –, ahogy odalent rohangálnak és a géppuskámmal tüzeltem rájuk. Támadókra tüzeltem, akikről azt mondták, az ellenségeim. MIvel én is tűz alatt álltam, teljesen természetesnek éreztem ezt. Emellett nem volt időm ezen mélázni, mivel én is a zűrzavar kellős közepén voltam. Logikus gondolkozásra nem volt idő, minden úgy pörgött, mint valami forgószélszerű rémálomban.”

WN 62 – A German Soldier’s Memories of the Defense of Omaha Beach
Írta: Hein Severloh
H.E.K. Creativ Verlag 2017
160 oldal

d-day_05.jpgHa érdekelnek a D-nappal kapcsolatos egyéb posztjaim – könyvekről, filmekről, makettekről, videójátékokról és képregényekről –, akkor
IDE KATTINTS.

A bejegyzés trackback címe:

https://monty.blog.hu/api/trackback/id/tr5814873348

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása