A páncélos-hadviselés emberi története
Mindig is nagyra becsültem azokat a történészeket, akik képesek a résztvevők szemével, ugyanakkor a szélesebb képet is megrajzolva megidézni a múltat. Két évvel ezelőtt Max Hastings első világháborús centenáriumi kötetét dicsértem a fentiek kapcsán, de Robert Kershaw – aki nemcsak elismert hadtörténész, hanem háborút járt katonatiszt is — sem marad el tőle.
A szerző egy sokszor tárgyalt fegyvernemet vett górcső alá, ezúttal azonban az emberi vonalat, illetve az ember és gép kapcsolatát fókuszban tartva. Ilyen oldalról közelítve veszi végig a harckocsi születésétől számított durván három évtizedet (1916-tól 1945-ig), mely a páncélos-hadviselés történetét alapvetően formálta. Nemcsak a technikai és harcászati fejlesztésekről, illetve a fronteseményekről esik itt szó, hanem ezzel párhuzamosan azokról is, akik ezeken a gépszörnyeken indultak harcba. Kershaw pedig mindkét vonalon kiválóan teljesít. Ez a harminc év ugyanis tele volt olyan katonai fejlesztésekkel vagy legalábbis fejlesztési törekvésekkel, melyek nyomán a harckocsik elnyerték többé-kevésbé modern formájukat, ehhez azonban hosszú és rögös út vezetett, melyet minden jelentős páncélos-fejlesztő ország (Anglia, Franciaország, Németország, a Szovjetunió és az Egyesült Államok) oldaláról lekövet. Bár jómagam olvastam valamicskét a témában, most olyan részletekre csodálkoztam rá, amelyek a nagy vonalakban már ismert tényeket jócskán gazdagították. Ilyen például a spanyol polgárháborút elemző rész, melyből megtudhatjuk, hogy a németek, illetve az oroszok milyen tanulságokat szűrtek le itt a páncélosok bevetése kapcsán.
"A német páncélos fegyvernemnek nagyjából 400 katonája szerzett harci tapasztalatok Spanyolországban úgy, hogy egyszerre legfeljebb 200 fő szolgált ott. Az 1936 végén Madrid körül vívott csaták paradoxona abban rejlett, hogy a német harckocsizók saját honfitársaik ellen harcoltak, akik a nemzetközi brigádokban gyalogosként szolgáltak.
A spanyol polgárháború heves vitákat váltott ki a teoretikus körében, csakhogy ezek tanulságait a radikálisok önelégültsége vagy a túlságosan kevés tény téves értelmezése miatt nem fordították le a gyakorlati harckocsitervezés nyelvére. "Franco, mint általában régi vágású tábornokok, szét akarta aprózni a tankokat a gyalogság alakulatai között" — magyarázta von Thoma. Amikor később erről kérdezték, utólagos bölcsességgel a következő megállapításra jutott: "Abbéli igyekezetemben, hogy összpontosítva alkalmazhassuk a harckocsikat, állandóan küzdenem kellett ez ellen a törekvés ellen. A francóisták főként ennek köszönhették sikerüket."
A szovjet Pavlov tábornok pontosan az ellenkező következtésre jutott. A Spanyolországból küldött jelentésekre alapozva a Vörös Hadsereg feloszlatta nagy páncélosseregtesteit és szétosztotta harckocsijait a gyalogosseregtestek közvetlen támogatására."
Az emberi vonal kapcsán pedig megismerjük a harckocsizók kulturális hátterét, életmódját, kiképzését, motivációit, félelmeit és örömeit. A szerző nem takargat semmit, s mivel a háború túlélőinek interjúiból is bőségesen válogat, élénk képet fest a flandriai sártenger vagy a hőségtől remegő észak-afrikai front minden fájdalmáról, kétségéről és öröméről, sőt a háború utáni életük alakulásáról vagy a bajtársi szellem fennmaradásáról is. Részben az emberközeli hangnem, részben a témáról témára ugrálás ellenére is jól követhető narratíva érdeme, hogy a könyv végig élvezetes marad.
"Az olaszok gyűlölték a sivatagot, és szemlátomást megpróbálták civilizálni. Kőházakat építettek a táboraikban, kis ösvényeket, kertecskéket tűztek ki. A németek viszont, akiknek a raktárai roskadoztak a lábhintőportól, szemcsepptől, rovarriasztótól, szájvíztől meg fertőtlenítőszertől, mintha a tudomány segítségével próbálták volna uralmuk alá hajtani a sivatagot. A brit katona pragmatikusan birkózott meg a helyzettel, mint mindig. "Tartottam a sátramban egy kaméleont — vallotta be a leleményes Bright közlegény a Királyi Harckocsiezred 51. zászlóaljából. — A fejemre ültettem, amikor a táborban járkáltam, hogy tartsa távol a legyeket."
Ennek keretében olyan ritkán emlegetett részletek is szóba kerülnek, hogy például milyen volt nőként a Vörös Hadsereg páncélos alakulatainál szolgálni, milyen jellegzetes halálnemek ritkították az acélkoporsók utasait, milyen vonzerőt jelentett a harckocsizó alakulatba való bekerülés lehetősége a civil fiatalemberek számára, vagy hogy a véletlenül bekapcsolva felejtett rádiók néha milyen lélekölő módon közvetítették a járművekben bennégő bajtársak kínhalálát.
"Nekem, mint nőnek, a legrosszabb a havi vérzés időszaka volt. Ritkán volt elegendő vatta vagy kötszer. Rögtönöznöm kellett, és használnom azt, amit éppen találtam. Tudnia kell, hogy nagyon fiatal voltam, és nagyon szégyenlős. A sok férfival körülvéve meg kellett őriznem emberi méltóságomat és nőiességemet."
A kötet tehát minden szempontból ajánlható az érdeklődők számára, bár hibák is akadnak benne. Az első kettő szerkesztői jellegű dolog: Kershaw számos harckocsitípust említ, köztük kevésbé ismerteket. Nem egészen értem, miért nem lehetett néhány plusz oldal keretében ezek alapvető adatait, többnézeti rajzát, de legalább mindegyikről egy fényképet mellékelni, már csak azért is, hogy a témában kevésbé jártas olvasó azonnal utánanézhessen, illetve összehasonlítást végezhessen, mivel több technikai részlet is szóba kerül, amiket egy-egy ábrával vagy képpel meg lehetett volna támogatni. Tudom, ott az internet, de egyrészt olvasás közben nem azt akarom böngészni, másrészt nem minden olvasó képviseli azt a korosztályt, amely gond nélkül elszörfözget ott. A típusleírás azért is hasznos lenne, mert a szűkös, mindössze 16 oldalas képmelléklet nem igazán tölti be a szerepét... Emellett időnként előfordulnak ismétlődések a szövegben, s bár ez nem gyakori eset, mégis bántó. A másik gondom, hogy a kötet 1945-nél véget ér. Még ha a rákövetkező hetven év nem is hozott annyi változást a fegyvernem számára, érdekes lett volna a vietnami vagy a közel-keleti tapasztalatokat is megvizsgálni, illetve a harckocsifejlesztés modern útját is bemutatni. Ebben az olvasmányos stílusban biztosan senki nem bánta volna azt a plusz 50—100 oldalt.
A harmadik probléma már a magyar kiadás sajátja. A fordító, a témában jártas dr. Molnár György nagy általánosságban kiváló munkát végzett, és külön köszönet jár azért, hogy előszavában, illetve a lábjegyzetekben részletesen elmagyarázza a hazai olvasók többsége számára ismeretlen vagy furcsa külföldi jellegzetességeket. Ugyanakkor ő sem tévedhetetlen, ám itt már a kiadó felelősségét kell felemlegetnem: az impresszumban felsorolt munkatársak között ugyanis nem látok lektort és a szöveget elnézve nem is lehetett. Ennek következményeként egyrészt elírások (például "elbizonytalanította" helyett "elbizonyította") és helyesírási hibák kísértenek (ha nem is sok, de a kelleténél jóval több), másrészt szóismétlések, tükörfordított szavak és kifejezések. Egy lektor, de leginkább egy szaklektor kiszúrta volna például azt, hogy az amúgy helyesen, német stílusban említett Panzer III helyett néhol visszatér az angolban használt Mark III megjelölés, vagy talán magyarosította volna a teljesen feleslegesen angolul is említett AWOL-t (engedély nélküli eltávozás), esetleg a Jerry-kannát (marmonkannát). Sajnos a fordítóra más munkáinál is jellemzőek a fentiek, és nagyon sajnálatos, hogy a kiadók egy része a nyelvi ellenőrzésen spórol. Már csak azért is, mert a szóban forgó történetesen az Akadémiai Kiadó, akiknek amúgy nagyon hálás vagyok, hogy Hadiakadémia-sorozatukat évről évre bővítik...
Harckocsizók
(Tank Men)
Írta: Robert Kershaw
Fordította: dr. Molnár György
Akadémiai Kiadó 2014
586 oldal
