Egy város, egy szerelem, egy legenda

Nem tudom, személy szerint kik voltak azok a Pannonia Entertainmentnél, akik az elmúlt években kierőszakolták, hogy a magyar mozikban újra vászonra kerülhessen egy-egy klasszikus, de minimum egy közönségdíjat megérdemelnének. A Vissza a jövőbe, a Volt egyszer egy vadnyugat, a Ponyvaregény vagy a Spencer—Hill-filmek után és mellett most épp egy olyan alkotás újbóli műsorra tűzésének örülhetünk, mely a filmtörténeti toplisták dobogós helyén szokott előfordulni, és nem véletlenül.

1941 decemberében járunk és aki teheti, menekül a megszállt Európából, lehetőleg Amerikába. Az út hosszú és nehéz Lisszabonig, ahonnan végre repülőre lehet szállni, hogy átszeljék az óceánt. Az utolsó átszállási hely pedig Casablanca, ahol megrekedt utazók ezrei várják és keresik a lehetőséget, a menlevelet vagy bármiféle illegális módszert, hogy nekivághassanak. A város népszerű mulatójában is akad belőlük elég, hiszen Ricknél mindig előfordulnak kétes egzisztenciák, akiktől tippet lehet kérni. Maga Rick azonban távol tartja magát minden ilyesmitől, ő semleges és az is kíván maradni. Amikor azonban két német futárt hidegre tesznek, felbolydul minden. Ez azonban csak az egyik probléma, mert nemsokára nem várt vendégek érkeznek...

Bár vannak, akik ódivatúnak és túlajnározottnak tartják a Casablancát, én a legjobbak között tartom számon, tipikus példájaként annak, hogy egy viszonylag egyszerű és elsőre nem túl izgalmasnak hangzó alaptörténetből hogyan lehet szórakoztató és szinte mindenkit megérintő filmet készíteni. A sikerben döntő fontosságú lehetett, hogy nemcsak részleteiben sikerült jól, hanem az egyes elemek is kiválóan kapcsolódnak és megfelelő arányban kapnak helyet a kész műben.

Bár az alkotórészek közül talán a szerelmi háromszög tűnik elsőre a legdominánsabbnak, meglátásom szerint pont ez a leggyengébb, legközhelyesebb, bár kétségkívül most is működő pillére. Számomra a legmeggyőzőbb a forgatókönyv, azon belül is a párbeszédek: a dialógusok minősége nagyon is meghatároz egy-egy filmélményt, és itt telibe találtak vele. Félretéve a szállóigévé vált mondatokat, szinte végig megvan benne az a frappáns, a történet iramához mindig alkalmazkodó stílus, ami egyes párbeszédeket képes volt halhatatlanná tenni. Hol érzelmesebb, hol humorosabb, hol fenyegető vagy könnyed. Ráadásul a történelmi vagy a forgatási háttér ismeretében jóleső érzés kiszúrni azokat az utalásokat, melyek egy része nyilván tudatosan került bele, többek között az, amikor Rick szemére vetik, hogy nem zárkózhat el örökké a világ történéseitől; ez félreérthetetlen célzás arra, hogy egyetlen amerikai karakterként és az amerikai semlegesség ismeretében neki is komolyan kell vennie a nácizmus elleni harc fontosságát. Az idealistának tűnő, bár saját szenvedése folytán semmiképpen sem naiv Viktor Laszlo pedig kimondja mindazt, amit az (amerikai) néző esetleg nem mer: a háborút meg kell nyerni, és azt csakis együtt, összefogással lehet.

A film ennyi évtized távlatából is érezhetően feszültségteljes, hiszen a film forgatásának idején, 1942-ben a háború végkimenetele még nem volt előre látható. Azt hiszem, ez az egy tény többet nyom a latban, mint a tulajdonképpeni konfliktus, az Amerikába vágyó kisemberek próbálkozásai, részben talán azért, mert e téren a szkript picit naiv. Értem ezalatt azt, hogy ha Laszlo valóban olyan lényeges a Gestapo számára, mi akadályozza meg őket abban, hogy esetleg álruhás ügynökökkel elraboltassák, esetleg feleségét túszul ejtsék? Na jó, tudom, ez csak egy film… Érdekes adalék, hogy a forgatókönyv vége sem volt meg a forgatás idején. Már javában tartottak ugyanis a munkálatok, de a végkifejletet még a forgatókönyvírók és a főszereplők sem ismerték, és ez hozzáadott valamennyit a bizonytalansági faktorhoz, főleg Ingrid Bergman esetében. Végül persze megszülték, és sikerült olyan realistára alakítani, hogy igazságérzetünk megnyugodjon, ugyanakkor egyik karakter oldaláról se legyen hiányérzetünk. A szülés azonban nehéz volt, részben, mert az akkor még érvényben lévő cenzúrát sem lehetett megkerülni.

A karakterek mellett sem lehet elmenni szó nélkül. A főszereplők közül a két ellenpólus hozza a legkevesebb érdekességet, hiszen Viktor Laszlo a rendíthetetlen keresztes lovag, míg Strasser őrnagy az ördög cimborája, és ez a történet folyamán érthető módon nem is változhat meg. A kíméletlen náci tisztet amúgy nem meglepő módon egy német színész, bizonyos Conrad Veidt keltette életre, aki zsidó felesége miatt kellett, hogy elhagyja Európát és akit pár hónappal a film premierje után szívroham vitt el. A Laszlót alakító Paul Henreid sem épp tősgyökeres amerikai, hiszen osztrák(-magyar) állampolgárként született és bizony ő is a változó európai viszonyok miatt költözött előbb Angliába, majd az Egyesült Államokba.

Az igazi színt épp a „szürke” figurák hozzák be, akik valamilyen értelemben mind két tűz közé szorulnak: Rick, Ilsa és Renault, akiknek óhatatlanul el kell mozdulniuk valamilyen irányba — és meg is teszik. Közülük elsőként Bogartot szokták kiemelni ikonikus karaktere miatt, és el kell ismerni, hogy a szűkszavú, cinikus figurát úgy keltette életre, ahogy a szerepre szintén szóba került Ronald Reagan valószínűleg nem tudta volna. Nemcsak érdes hangja és frappáns riposztjai, hanem minden mozdulata és arckifejezése a sokat látott, de (majdnem) teljesen érzéketlenné kopott, szíve mélyén mégis jó szándékú és végső soron nemes férfi alakját húzza alá. Rickként látni és hallani őt még mindig megunhatatlan élmény a számomra.

Ugyanakkor, ha ikonikussá nem is vált, Claude Rains is megérdemli a legteljesebb elismerést a rendőrfőnök, Renault százados szerepében, aki az akkori megszállt és behódolt (mi több, a szövetségesek ügyével egy ideig szembehelyezkedő) Franciaországot is megtestesíthette a nézők szemében, hiszen egyszerre működik együtt a német küldöttséggel, ugyanakkor mégiscsak betesz nekik, ahol csak lehet, és sütögeti a maga pecsenyéjét, miközben pokolian jól szórakozik ebben a kettős szerepben — mi meg az ő remek karakterén. Egyébként megjegyezném, hogy pár évvel később megint Ingrid Bergman oldalán játszhatott Hitchcock Forgószelében, de egy jóval sötétebb figuraként. Mit mondjak, ezt a művet is szívesen látnám a nagy vásznon.

Ingrid Bergmanról nehéz úgy írnom, hogy ne tűnjek elfogultnak, de ezúttal szándékosan próbáltam kicsi a karaktere mögé nézni. Őszintén szólva most is úgy éreztem, funkcionális sablonszerep — „a választásra kényszerülő asszony” — jutott neki, s ez a történet második legfontosabb konfliktusforrása lehetne, érzésem szerint mégsem lehetett elég domináns ebben a történelmi helyzetben. Mindenesetre az érzelmes és a két férfi között őrlődő nő karakterét Bergman remekül hozza, ami nemcsak színészi tehetségének volt köszönhető, hanem valószínűleg annak is, hogy igazi férjével akkorra már kezdett megromlani a viszonya.

A mellékszereplők terén is van miről beszélni. Peter Lorre a kisstílű feketézőt, Ugartét alakítja, s nem hagyhatom ki, hogy megemlítsem, ő is magyar volt és Löwenstein László néven látta meg a napvilágot; más klasszikusokban, például A máltai sólyomban vagy az Arzén és levendulában is láthatjuk. Rajta és a rendező Michael Curtizen kívül is akadt más hazánkfia a forgatáson, hiszen a joviális főpincért S.Z. Sakall, magyarosabban Szőke Szakáll játssza… És persze említhetnénk még Arthur Edesont a fényképezés és Owen Marksot a vágás kapcsán, esetleg Max Steiner filmzenéjét, de ez már csak hab a tortán. Elég az hozzá, hogy a Casablanca — talán az egyes pontokon érezhetően, bár nem zavaróan műtermi helyszíneket leszámítva — technikai oldalról is igen igényes darab.

Az érdekesség kedvéért még hozzátenném, hogy a film eleinte sikeresnek bizonyult ugyan, de nem számított átütőnek, egy volt a Warner számtalan produkciójából. Hosszú távon azonban hatalmas ismertségre tett szert és népszerűsége nemzedékről nemzedékre szállt tovább. A három Oscar-díjnál is fontosabb, hogy a mai napig emlegetik, idézgetik és sugározzák (a hetvenes évek végéig állítólag ez volt az Egyesült Államok tévécsatornáin legtöbbször leadott játékfilm), miközben számtalan filmes toplistára felkerült. Egy folytatást is tervbe vettek a negyvenes években, de nem készült el, ahogy a feldolgozások is vagy megrekedtek a tervezés szintjén, vagy megbuktak. Azt hiszem, jobb is így: a Casablanca egyszeri és megismételhetetlen.

És ez a mostani megtekintés során is érződött. A Puskin mozi nagytermében ülve jó érzés volt látni, hogy az egyébként vegyes összetételű, fiatalabb és idősebb nemzedékeket egyaránt tömörítő közönség milyen szeretettel és tisztelettel fogadta (be) a filmet. És valóban sokat adott hozzá, hogy ezúttal nem tévéképernyőn, hanem moziban nézhettem meg. A poénok hangsúlyosabban ültek, a szívhez szóló részek pedig mélyebben érintettek meg. Sok más internetes kritikustársam kiemelte például a német indulót elnyomó Marseillaise dallamait: annyira érdekes, hogy egy ma már talán idejétmúlt módon hazafiasnak tűnő jelenet még mindig ennyire megfogja a nézőt. Engem is. Az ilyen részletek bizonyítják számomra a legékesebben, hogy a Casablancán nem fog az idő. A készítőknek úgy sikerült megragadniuk egy döntő jelentőségű történelmi pillanatot a kisemberek szemszögéből, hogy a mai napig értelmezhető és átélhető maradt.

És ha már hazamentünk a moziból és újra át akarjuk élni… A film DVD-n nálunk is kapható. Magyar és angol hangsávot, illetve ugyanilyen feliratokat kapunk, nem beszélve egy előzetesről és egy 37 perces werkfilmről, melynek kommentátora Bogart felesége, Lauren Bacall. A magyar hangsáv egyébként a klasszikus szinkront tartalmazza, mely a szinkronhangok terén nem okoz csalódást, ám a fordítást rengeteg támadás érte már, többek között a zárómondat okán, mely még nyomokban sem emlékeztet az eredetire, illetve a zenesáv is változtatásra került. Mindenesetre egyszer érdemes így is végignézni, csak ne feledjük el utána az eredeti hangsávot is bekapcsolni.

Igazi klasszikus.
Értékelés: 10/10

Casablanca (Casablanca)
Warner Bros. 1942
Dráma (102 perc)
Rendező: Michael Curtiz
Főszereplők: Humphrey Bogart, Ingrid Bergman, Claude Rains
Zene: Max Steiner