Peleliu és Okinava

Hat év után nemrég újranéztem A hős alakulatot (még mindig: de hülye cím!), és mondhatom, sokkal jobban megfogott, mint annak idején. Arra indított, hogy kicsit utánanézzek az ezzel kapcsolatos visszaemlékezéseknek és végül beszereztem az egyiket, melyet magyarul is kiadtak. Hamarosan kiderült, hogy az angol eredetivel jobban jártam volna, de erről később.

Eugene Sledge azon elszánt önkéntesek sorait erősítette, akik nem éppen kiváló fizikai állapotuk ellenére is hadba vonultak. A tengerészgyalogság tisztképzőjét választotta, ám hamar ráunt a tantermi foglalkozásokra és sok más bajtársához hasonlóan átkérte magát egyszerű újoncnak. Mire megérkezett a Csendes-óceánra, már két éve folytak a hadműveletek, s neki kettő is kijutott a nagyobb hadjáratokból: előbb Peleliun, majd Okinaván harcolt egy aknavetős raj tagjaként, egészen a háború végéig, majd pár hónapig Kínában állomásozott a megszálló erők tagjaként. Élményeinek összefoglalóját eredetileg családjának szánta, ám 1981-ben könyv alakban is kiadatta a szélesebb közönség számára. A kötet nagy sikert aratott és máig a legismertebb tengerészgyalogos beszámolók közé tartozik, nem csoda, hogy a már említett sorozat forgatókönyvíróihoz is utat talált.

Azok számára, akik most olvasnak először háborús visszaemlékezést, valószínűleg megrázó élményt jelent majd az a fajta közvetlenség, ami szerencsére az HBO-szériát is jellemezte. (Dicséret is illeti a készítőket, mert képesek voltak életszagúan visszaadni a csatatér könyörtelen valóságát.) Sledge részletekbe menően ír nemcsak a fizikai körülményekről és a küzdelem embert próbáló heteiről, hanem saját lelki átalakulásáról is: a tűzkeresztségen átesett katona életének krónikája ez, mely hatásosan dönti össze a háborúval kapcsolatos hősies tévhiteket. Azoknak viszont, akik már régen elmerültek a témában, nem hiszem, hogy túl sok újdonsággal szolgálhat. (Jómagam csak néhány részt találtam igazán érdekesnek.) Ráadásul érezhető a szerkesztői munka hiánya: a szerző néhol ismétlésekbe bocsátkozik, és bár szíve joga az általa meghatározott részletességgel taglalni egyes történéseket, úgy éreztem, jót tett volna az olvasmánynak, ha itt-ott húznak belőle. A kevesebb itt is több és ütősebb lett volna.

Ami a hazai kiadást illeti, sajnos újfent dúskálunk a magyarul természetellenesen hangzó tükörfordított kifejezésekben. A robbantást jelző felkiáltás, a "Fire in the hole", itt "Tűz a lyukban", a főparancsnokság, vagyis a "high command" "magas hadvezetőség" lett, de a "Mit készülsz megtenni?" (értsd: "Mire készülsz?") is ide tartozik. Ott vannak aztán a stiláris problémák. A "kaki kerül a ventillátorba" ("the shit hits the fan") esetében nem az a bajom, hogy ez is anglicizmus, hanem, hogy lényegében minden releváns esetben ezt a mondatot olvashatjuk, pedig van erre elég szinonima magyarban is, és fordítóként venném a bátorságot, hogy éljek velük. A párbeszédek itt-ott túlcizelláltak és nehézkesek ("Csakis abba a Kvantung-hadsereg színe-javába tartozhatnak, amiről olyan sokat hallottunk."), egyes esetekben pedig ódivatúak ("Hallga csak!"). A szóismétlések ezek után már apróságnak tűnhetnek...

A témába vágó könyvek közé tartozik még Hugh Ambrose gigantikus összefoglalója, mely nem meglepő módon A hős alakulat címmel jelent meg nálunk 2010-ben. Az óceán hangjai négy évvel később jött ki magyarul, és több tengerészgyalogos visszaemlékezéseiből táplálkozik.

Pokol a Csendes-óceánon
(With The Old Breed. At Peleliu and Okinawa)
Írta: E.B. Sledge
Fordította: dr. Molnár György
Gabo 2010
432 oldal