A város és kultúrája

Fura késztetést éreztem, amikor kezembe vettem ezt a könyvet. Talán Heltai Jenő bohémfiguráinak világa elevenedett fel bennem, de valahogy nem tudtam visszatenni a polcra, inkább a kosaramba süllyesztettem, megvásároltam, és nem is bántam meg. Néhány nap alatt a végére is értem, és nyugodtan állíthatom, hogy az év számomra egyik legélvezetesebb olvasmányán vagyok túl.

"E könyv nem várostörténet, hanem történelmi arckép egy városról, bizonyos időszakban. Kép, amely nemcsak a város lakosságát ábrázolja, vívmányaikkal és gondjaikkal egyetemben, hanem atmoszféráját is tükrözni kívánja."

A szerző nevét nyilván nem kell bemutatni a történelmi érdeklődésű olvasóknak: Lukacs az Egyesült Államokba emigrált magyar történész már számos könyvet írt a huszadik század eseményeiről. Jelen kötetet eredendően külföldieknek szánta, ám szerencsére magyarul is kiadásra került, először csaknem negyed évszázada. Hét fejezetben bontja ki "a város és kultúrája" témát, kitérve többek között a lakosságra, a városképre, a politikai változásokra vagy az 1900-as nemzedéket ért benyomásokra és irányzatokra. A dátumot pedig azért választotta, mert ez volt a város fejlődésének csúcspontja és fordulópontja, méghozzá több szempontból is. Alkalmanként kitér ugyan az előzményekre és a későbbi évtizedekre is, hogy összefüggéseiben is láttassa a folyamatokat és következményeket, de alapvetően ragaszkodik a századforduló éveihez és nemzedékéhez.

A témabontás mindenképpen logikus és jól követhető olvasmányt eredményez, melynek forrásjegyzéke is arról tanúskodik, hogy Lukacs alapos és mélyreható munkát végzett az anyaggyűjtés során. Stílusa végig közérthető és élvezetes, itt-ott szinte költői, megtámogatva többek között a korszak irodalmi műveiből származó idézetekkel és korabeli anekdotákkal, továbbá egy bő képmelléklettel, illetve egy arcképcsarnokkal is. A szerző tudatosan igyekezte elkerülni a nosztalgikus megközelítés csapdáját — igenis szóba kerül itt a boldog békeidők korának árnyoldala is, például a társadalmi problémák, esetleg a politikai élet egyes résztvevőit jellemző rövidlátás. Mindez együtt teszi a könyvet ilyen érzékletes munkává, amelyet csak ajánlani tudok azoknak, akik szeretnének székesfővárosunk múltjáról többet is megtudni. Ezzel a művel nem tudnak mellényúlni.

"»...tavasszal ibolyaszaga van a városnak — írta Budapestről Krúdy Gyula —, mint a pesti Korzó hölgyeinek; őszidőben Buda adja meg a város tónusát, lehulló vadgesztenyék kopognak a bástyasétányon, a méla csöndben áthallatszik a túlsó partról a kioszkbeli katonabanda muzsikája, az ősz és Buda egy anyától születtek.« Budapest az évszakok és színeik élesebben különböznek egymástól, mint Bécsben. A különbség bizonyosan még élesebb volt 1900-ban, az autóskorszak kezdete előtt, amikor a levegő még nem volt telítve kipufogógázzal és dízelmotorok füstjével. Az ibolyaszín volt Krúdy szerint a tavasz színe Budapesten. Divat volt már március elején az első ibolyákból kötött piciny csokrocskákkal kedveskedni a hölgyeknek. A város déli és nyugati peremét szegélyező zöldségkereskedésekben nőtt virágokat parasztasszonyok árulták a Duna-korzón és az utcákon. A márciust jelezte az áradó folyó zaja és mindenütt érezhető szaga is. A Duna Budapestnél gyorsabb folyású, a vízállása is magasabb, mint Bécsnél. Akkoriban még gyakran elöntötte az alsó rakpartot; ilyenkor félelmetessé vált a harsogva kavargó víztömeg. Április végére gyöngyházszínű pára lebegett a folyókanyar, a hidak, a rakpartok, a Várhegy lankái fölött. Ez a fényhatás végigkísérte a hosszú nyári reggeleket, addig, míg érett világosságával meg nem érkezett a szeptember.
Esténként visszahúzódtak az árnyak, és új, sötétzöld atmoszféra ígéreteket rejtő kupolája borult a városra. Nem a nyugat-európai tavasz savós zöldje volt ez. A május és június Magyarországon, de még Budapesten is, majdnem mediterrán jellegű. [...] A kávéházak elé és a vendéglők kerthelységeibe kirakták az asztalokat és a székeket. Ilyenkor virágzott Budapest éjszakai élete. Sajátos szokásai és ízei voltak ennek az alkonytól hajnalig zajló életnek, és igencsak sokan vettek részt benne. Budapest egyik-másik főútvonala este zsúfoltabb volt, mint reggel. Pedig nem ezeken összpontosult az éjszakai élet, mint a Montmartre-on vagy a Piccadillyn. A friss, pormentes levegő, főként májusi záporok után, a magyar vidéki tájak szagát idézte a városban. [...] Budapest szíve mélyén vidéki maradt, érezvén, hogy a magyar vidék Árkádiája nincs messze tőle. Májusra az ibolya már elvirágzott, de helyébe jött az akác, az orgona és a barack keveréke. Az utóbbiból amúgy is Budapest közigazgatási határán belül termett a legjobb széles Magyarországon. Szerelmi ígéretek szállongtak a levegőben, földszagúak, szinte kézzelfoghatóak és földöntúliak is egyszerre. Átjárták a szíveket, és nem csupán a fiatalokét. A kíváncsi tekintet titokban kileshette a nők hajlékony, rugalmas mozdulatait, hiszen a könnyű nyári ruhák nem sokat takartak, de nem csak az okozta: vágyak, remények okozták ezt.
A nyár forró volt, forróbb, mint Bécsben. A rekkenő hőséget olykor zivatarok törték meg, de fülledt, párás meleg szinte sohasem volt. A száraz, poros utcák fölött, fenn a magasban gyülekező sötét viharfelhők a megváltás ígéretét hordozták. A reményt, hogy visszatérnek a hosszú, kellemes nyári esték, mert este csaknem mindig lehűlt a levegő. Budapesten nem nagy a különbség a májusi vagy az augusztusi éjszakák között, kivéve persze a növényzetet. A fák a legmelegebb napokon is zöldelltek, ritkán fonnyadoztak. [...] Kevesen panaszkodtak a budapesti nyárra, legfeljebb azok elégedetlenkedtek, akik ürügyet kerestek, hogy azután fennen hirdethessék, melyik divatos üdülőhelyre utaznak vakációzni A piacokon bőségben volt gyümölcs, zöldség, hal; szinte kicsordult még a járdára is. A fiatalság késő éjszakáig, hajnalig fenn maradt. [...]
Az ősz többnyire rövid évszak Budapesten. De így is előre nem sejthető, váratlan szépségeket tartogat, kiszámíthatatlan, mint a gyorsan érő asszonyok — és mint a magyar férfiak rosszkedve. [...]
Budapesten nem az április, hanem a március a legveszedelmesebb hónap, és november a legszomorúbb. Egy évszázaddal ezelőtt ebben az egyetlen hónapban kúszott be a homályos ködpára a magyar síkságok fölé boruló levegő hatalmas harangja alá. Köd kavargott a Duna-hidak széles pillérei körül, és felhővé sűrűsödött a budai hegyek fölött. Mindenszentek napján ezrek vonultak a budapesti temetők felé. E napon mindenkinek a kezében virág volt, mert Magyarországon talán komolyabb ez az ünnep, mint másutt — a magyar lélek már csak ilyen. Temetni tudunk — ha ezt a tömör magyar mondatot le akarnánk fordítani angolra, legalább tíz szóra lenne szükség, és még akkor is csak többé-kevésbé pontosan adnánk vissza. [...]
És egy reggel — talán már november harmadik hetében, de bizonyosan még december közepe előtt — megérkezett a régi várt két újdonság egyike. Budapest fölött kitisztult az ég, és a kristálytiszta hidegben a téli nap sápadt arany visszfénye szikrázott. Vagy szürke volt az égbolt, de belőle nagy, sűrű pelyhekben hullott a hó Budapestre. Puha, mennyei libatoll, akár a pehely a hálószobák paplanjaiban. [...] Budapesten a tél — a behavazott vidékkel ellentétben — korántsem a hosszú pihenés és alvás évadja volt, inkább újabb, ígéretes és izgalmas évszak. [...]
A tél a véget nem érő vacsorák évadja volt, a sültekkel, kolbásszal, sonkával, szárnyassal, vaddal roskadásig megrakott asztaloké. A hozzávalót vidékről küldték a családoknak. A belvárosi üzletekben ilyenkor megsűrűsödött a nedves szőrme, a bőr, a krémes sütemények és a parfümök illata. A karácsonyvárás ideje volt, a táncos összejöveteleké és a báloké. [...] Az évszakok és a vágyak határozottan elkülönültek egymástól, határozottabban, mint mostanában."

Budapest, 1900
(Budapest 1900)
Írta: John Lukacs
Fordította: Mészáros Klára
Európa 2014
308 oldal