A bennünk dúló háború

Időről időre felbukkannak a semmiből olyan új nevek a háborús-háborúellenes irodalom színterén, akik nem hoznak gyökeresen eltérő szemléletmódot ebbe a témába, sőt, tulajdonképpen a hadakozás univerzális élményéről sem tudnak új dolgokat mondani, műveik mégis célba találnak. Az elsőkönyves, 2004-2005-ben szolgált Kevin Powers ilyen, ő az iraki háborús traumán keresztül láttatja az ifjú harcosok átalakulását és élményeit.

A több irodalmi díjat is elnyert regény sokban emlékeztet más klasszikusokra, elsősorban Babcsenko remekművére, Tim O’Brien első vietnami visszaemlékezésére vagy épp a Született július negyedikénre. Egyszerű, de hangulatébresztő nyelvezet, mely néhol szinte költői magasságokba csap át, ahogy egy-egy benyomást kibont; nem kronológikus sorrendű emlékképek, melyek csak a kötet legvégén állnak össze egy többé-kevésbé egységes eseménysorrá; a háborúban látottak feldolgozása, az útkeresés és a tanácstalanság minden nyűge… A tulajdonképpeni iraki történtek pedig látszólag háttérbe szorulnak mindezek mögött, hiszen mindössze Al Tafar ostromából, illetve a támaszpontot ért aknatámadásról olvasunk egy-két bevillanást. Mégis, az ottani élmények nehezednek rá érthető módon az egész történetre.

Powers elsősorban hangulataival hatott rám, s ennek időnként a csapongó nyelvezet adott érdekes mellékízt. Könyvét mindenképp az érdemesebb visszaemlékezésregények közé sorolnám, bár úgy vélem, akad ennél jobb is, legalábbi angolul. A magyar piacon viszont üde színfolt, hiszen tudtommal ez az első nálunk is megjelent iraki memoár.

„Úgy érzem, valami emészt belülről, és senkinek sem mondhatom el, mi van, mert mindeki állandóan csak hálálkodik nekem, amitől már én kezdem hálátlannak, vagy minek érezni magam. Mintha ki lehetne olvasni a viselkedésemből, hogy nem érdemlem meg senki háláját, és valójában mindannyiuknak utálnia kellene azért, amit tettem, de mindenki szeret érte, és ez megőrjit.
Na igen.
Vagy ki kellett volna böknöm, hogy meg akarok halni, nem abban az értelemben, hogy le akarnám vetni magam ott arról a hídról, hanem inkább örökre el akarnék aludni, mert azt nem lehet jóvátenni, hogy nőket gyilkoltam, de még csak azt sem, hogy néztem, amint mások gyilkolnak nőket, vagy, ami azt illeti, férfiakat gyilkoltam, hátba lőttem őket, többször lőttem beléjük, mint ahányszor szükséges lett volna ahhoz, hogy végezzek velük – mintha néha az ember mindent megpróbált volna megölni, ami a szeme elé került, mert olyan érzés fogta el, mintha sav szivárogna le a lelkébe, aztán meg már nincs többé lelke, és egész életében arra tanítják, hogy amit csinál, azt nem teheti jóvá, egész életemben erre tanítanak, de aztán még az anyám is úgy örül, és büszke, mert ügyesen céloztam és azok az emberek ott összerogytak és már soha többé nem keltek fel, igen, persze, lehet, hogy meg akarták volna ölni az embert, na mondd, akkor te mitévő lennél?, de valójában nem számít, mert végeredményben azt az egy jó dolgot nem vitte véghez, amit megtehetett volna, az az egyvalaki halt meg, akiről megígérte, hogy életben fog maradni, és az ember a halálnak többféle módozatát látta, mint amire szeretne visszaemlékezni, és az egész valahogy kibaszottul lepusztította az ember szellemét, mint valami mélyreható cucc, amiről még csak nem is sejted, hogy ott van, míg végül már csak az állatok szomorítottak el, a robbanószerrel és ócska töltényekkel kitömött kutyák maradványai és a kibaszott belek, és hogy minden bűzlött, mint a fém meg az égett szemét, és az ember járkál összevissza, és beleivódik a szag, és azt mondja, hogyan lehet fém, ami itt ég?, és honnan jön ez a kibaszott szemét, aminek olykor még otthon is megcsapja a szaga, és aztán szertefoszlik, amit már épp észrevettél volna, ott sincs, most valahogy az ellentétébe fordul, mintha a szellemed leért volna az egésznek a legfenekére, de mégis még mélyebb lyukat ásnának, mert mindenki kibaszottul örül, hogy láthat téged, a gyilkost, a bűntársat, de legalább valami tök minimális szinten mindenképp kurvára felelőst, és mindenki hátba kar veregetni, és az embert elfogja az érzés, hogy az egész nyavalyás országot porrá akarná égetni…”

A magyar kiadást dicséri az egyszerű, de kreatív borító, mely Földi Andrea munkája. Tudván, hogy milyen blőd címlapok készülnek olykor-olykor, igazi felüdülés volt ránézni, már csak azért is, mert teljesen véletlenül, egy kirakat előtt elhaladva szúrtam ki. A fordítás kapcsán sajnos most sem mehetek el szó nélkül az itt-ott szinte nevetségesen félrefordított szavak mellett: a „Bravo Company” (mint „B század”) például „Bravó cégként” szerepel, míg pár sorral utána az „HQ Company” („törzsszázad”) valószínűleg figyelmetlenségből nem is lett lefordítva. Azért is fájó mindez, mert a szöveg nagyobb része amúgy hitelesen került magyarításra…

Sivatagi madarak (Yellow Birds)
Írta: Kevin Powers
Fordította: Berta Ádám
Athenaeum 2013
224 oldal