Észak-Korea árvái

A hidegháború kapcsán néha eltűnődöm, hogy a világ szerencsésebbik felén lakó emberek vajon hányszor gondoltak a vasfüggöny mögött rekedt milliókra, akik nem indulhattak csak úgy neki a határnak, hogy eltöltsenek egy hétvégét a hegyekben, sőt, ahhoz is írásos engedély kellett, hogy a határ közelében élő rokonaikat meglátogathassák, vagy akiknek az előmenetele leginkább a pártfunkcik kénye-kedvétől függött, akiknek minden szót meg kellett gondolniuk, ha nem akarták, hogy éjjel értük jöjjön a fekete autó, és így tovább. Mindez azért aktuális, mert sajnos a mai napig létezik olyan rendszer a Földön, amely elképzelhetetlenül emlékeztet arra a korszakra, amelyről sokan úgy vélnék, már rég a múlté.

Korea kapcsán persze időről időre felröppen a hír, hogy határincidens, határközeli hadgyakorlat, nukleáris kísérlet vagy éppen lebukott ügynökök miatt megint nő a feszültség a két országrész közt. Nagyjából ez minden, ami eljut az átlaghalandóhoz a témában, és nem véletlenül, hiszen Észak betegesen óvja belügyeit a világ elől. Ennek ellenére tudható, hogy mi folyik ott, részben az olyan embereknek hála, akik ilyen vagy olyan módon képesek voltak elmenekülni onnan…

Szin Donghjok egyike ezeknek, s az első volt azok közül, akik eleve kényszermunkatáborban születtek és nőttek fel. Ő szökéséig nem is látott semmit a szögesdróton túli világból. A túlélést minden más elé helyező környezetben nemhogy barátai nem voltak, de saját családtagjai iránt sem táplált érzelmeket. Ha javítani akart valamicskét helyzetén, például picivel több élelemre vágyott, kénytelen volt besúgóként tevékenykedni, ahogy a rabok többsége. Akkor nyílt csak fel a szeme, amikor hónapokig egy zárkában élt egy olyan öregemberrel, aki suttogva mesélt neki arról, mi is a valós helyzet Észak-Koreában és azon kívül…

Innen persze még hosszú út vezetett odáig, hogy megszökhessen és ne kelljen többé amiatt aggódnia, hogy mit fog enni és hogy kerülheti el őrei vagy rabtársai brutalitását. A viszonylagos biztonság, amit Dél-Korea vagy az Egyesült Államok nyújthatott azonban még mindig kevés volt ahhoz, hogy igazán boldog lehessen, hiszen 23 éven át élt rabságban. Lelki gyógyulása, vagy épp újjászületése a mai napig tart… „Nem tudtam, mi az együttérzés vagy a szomorúság. Születésünktől fogva úgy neveltek, hogy ne legyünk képesek normális emberi érzelmekre. Én csak most tanulom az érzelmeket. Már tudok sírni. Azt hiszem, most válok emberré” – meséli.

Szin elbeszélését nem saját szavaiból ismerhetjük meg: a könyvet Blaine Harden újságíró szerkesztette elsősorban a fiúval folytatott beszélgetései alapján, de szóhoz jutnak benne más disszidensek is. A főhős nyilván képtelen lett volna olyan kontextusba helyezni saját élményeit, mely magyarázatot nyújthat az olvasóban felmerülő kérdésekre, úgymint hogy jutott idáig Észak-Korea, miért nem tesz a nemzetközi közösség valamit az ügyben vagy miért nem érdeke Kínának és Dél-Koreának az újraegyesítés, és így tovább. Mellesleg Szin megírta saját beszámolóját és ki is adatta Délen, ám a 3000 példányból alig 500 fogyott el. Az ottaniak állítólag enyhe unalommal fogadták a sokadik menekült történetét. Harden könyve ezzel szemben nagy sikert aratott, tizenkilenc nyelvre fordították le, és komoly sajtóvisszhangja volt.

Itt, Magyarországon is nagy érdeklődésre tarthat számot a kötet, hiszen szüleink, nagyszüleink saját bőrükön tapasztalhatták a kommunizmus kegyetlenségét, így a kényszermunkatáborok világa számunkra nem olyan elvont, hogy közömbösen legyinthessünk rá. Az igazán megrázó Szin történetében talán nem is az, hogy mindez megtörtént vele is, hanem az, hogy ebben a pillanatban is valóság azok számára, akik Észak-Koreában látták meg a napvilágot és nem voltak annyira szerencsések, hogy a kis létszámú hatalmi elit soraiból kerüljenek ki…

Ha érdekel egy másik észak-koreai beszámoló, olvasd el a Kim Hjonhi elbeszéléséről szóló kritikát is. A kémnő egyike volt azoknak az ügynököknek, akik a nyugati világ felforgatásának feladatával járták be a világot...

Menekülés a 14-es táborból (Escape From Camp 14)
Írta: Blaine Harden
Fordította: Nagy Marcell és Rádai Andrea
HVG Könyvek 2013
236 oldal