Amikor elszabadult a pokol…

Körülbelül egy évvel ezelőtt olvastam a BBC History című magazinban Max Hastings legújabb kötetéről, mely elsősorban a kisember nézőpontjából próbálja bemutatni a világtörténelem legpusztítóbb konfliktusának mindennapjait. S bár a magyar könyvkiadás jelen helyzete nem ad okot a bizakodásra, biztosra vettem, hogy ez a könyv még abban az évben nálunk is megjelenik majd. Nem sokkal karácsony előtt aztán nagy örömömre piacra is dobta a Gabo Kiadó…

Az egyik legelismertebb brit történész tehát olyan átfogó művet alkotott, mely a háborús eseménysor bemutatásával párhuzamosan vizsgálja az átlagemberek élményeit, de közben a köztudatba sajnos beleivódott tévhitek kiirtásának nehéz feladatát is zászlajára tűzte. Hastings persze kénytelen volt nagy vonalakban a történéseket is végigvezetni, de nem ezt akarta kihangsúlyozni, hanem az emberi élményeket. Ezzel együtt éreztem, hogy itt-ott kénytelen alaposabban is belefolyni az eseményekbe, mivel kevésbé köztudott tényeket is érintenie kell. Az ismertebbekbe azonban nem megy bele, részben, mert ezekről külön könyvet is írt már... Emiatt néha kissé szemelvényesnek érződhet a szöveg, ami egyesekben – főleg a témában kevésbé jártasakról van szó – valószínűleg hiányérzetet kelt majd (ilyen például a sztálingrádi vagy a normandiai csata).

Másfelől viszont a szerző valóban tud újat mondani, részben azért, mert a konfliktust elszenvedő egyes nemzetek hangját nemigen hallhattuk még. Így kitér az indiaiak, a kínaiak vagy a jugoszlávok helyzetére és motivációira is. Emellett olyan kevéssé ismert részletek is taglalásra kerülnek, mint például a szövetséges katonák fosztogatásai Normandiában, az indiai éhínséggel kapcsolatos rideg brit hozzáállás vagy a harcot megtagadó kanadai franciák közömbössége. Nagyon érdekesek azok az idézetek is, amelyek képesek megvilágítani a ma már talán nehezen értelmezhető érzelmeket is: ilyen a németek 1940-es párizsi díszszemléjét végignéző amerikai turistalány beszámolója, aki akkor még nyilvánvalóan más szemmel nézte a későbbi ellenség bevonulását a francia fővárosba.

Egyes kritikusok elfogultsággal vádolják a szerzőt, de személy szerint nem tudok igazat adni nekik: Hastings kellően objektív, adott esetben igenis odamondogat, akármelyik oldalról legyen is szó. Ugyanakkor találkoztam olyan megjegyzéssel is, amely ellentétben állt az általam olvasottakkal (például, hogy 1944-ben a német honi légtérben tevékenykedő vadászállomány technikai hátrányban volt a szövetséges légierővel szemben). Stílusa végig olvasmányos, és a beszúrt idézeteknek hála a személyes hangvétel sem hiányzik.

Néhány érdekes adatot kiemelnék még:

• A franciák nagy része eleinte kifejezetten elutasította az ellenállás lehetőségét. Egy francia hölgy emlékei szerint a rettegés volt számukra a fő mozgatórugó, az, hogy ki fogja őket kevésbé bántani. Fegyveres erőik többször is összecsaptak a szövetségesekkel vagy megtagadták a hozzájuk csatlakozást. Csak 1943 után kezdett megváltozni a helyzet, amikor fordult a kocka és a lakosság egyre inkább magán érezte a német intézkedések (például a munkaszolgálat) súlyát.
• 1942-ben 50 brit zászlóalj állomásozott Indiában a belső rend fenntartására - ez több annál, mint ahány brit alakulat akkoriban a japánok ellen harcolt a Távol-Keleten. Hastings szerint az itteni elnyomó intézkedések méretükben ugyan nem, de jellegükben erősen hasonlítottak a tengelyhatalmakéira a megszállt országokban.
• A francia területek ellen intézett szövetséges légitámadások során 70.000 francia veszítette életét "járulékos veszteségként". Ez háromszor annyi, mint ahány brit lakos elpusztult a Luftwaffe bombáitól az angliai csata idején. A brit bombázóparancsnokság vezetője, Arthur Harris, csak annyit mondott Churchill vonatkozó aggodalmára: "Fütyültem volna arra, hogy megölök egy franciát. Nekik maguknak kellett volna megvívniuk a saját háborújukat."
• Az európai partizánháború jelentőségét a szerző szerint romantikus színben tüntetik fel és erősen túlbecsülik, holott stratégiai jelentősége nemigen volt. A lakosság – saját biztonsága érdekében – elenyésző hányada támogatta valaha is az ellenállási mozgalmakat.
• 1944-45-ben az olasz hátországban legalább 30.000-re becsülték a brit és durván 15.000-re az amerikai dezertőrök számát. A rendkívül nehézkesen előrenyomuló szövetséges haderő tagjai sokszor a zendülés határán tettek csak eleget kötelességüknek.
• Az oroszok áldozatvállalása aránytalanul nagyobb volt a nyugati szövetségeseknél. A hadi veszteségek 95%-át viselték ők (ez viszont részben annak is köszönhető, hogy a Vörös Hadseregben sosem értékelték nagyra az emberi életet), és körülbelül 4,5 millió német katonát öltek meg, míg a nyugati haderők nagyjából félmilliót.
• Az amerikai haderőknél a behívottakra vetített halálozási arány mindössze öt ezrelék volt. Míg a fronton 17.000 amerikai veszítette el valamely végtagját, odahaza a gyárakban 100.000 munkás járt így, üzemi baleset miatt. Ez viszont párhuzamba is állítható azzal a véleménnyel, hogy az Egyesült Államok ipari kapacitásával sokkal inkább hozzájárult a szövetséges győzelemhez, mint haderejével.

A bő ezer oldalból durván nyolc és fél száz a szöveg, és még 48 oldal képmellékletet is kapunk. Testes olvasmány, annyi szent.

Fegyverben a világ – Elszabadult a pokol (All Hell Let Loose. The World at War 1939-1945)
Írta: Max Hastings
Fordította: Komló Zoltán
Gabo Kiadó 2012
1008 oldal