A francia filmtörténet egyik legismertebb arca – s az egyik legtehetségesebb színésze, aki sok más kollégájához hasonlóan fiatalon, de igen tevékeny pályafutás után távozott ebből a világból… Épp ma lenne kilencvenéves Gérard Philipe.
1922-ben született Cannes-ban. Ügyvédként és szállodaigazgatóként dolgozó apja szigorú, míg édesanyja gyöngéd és gondoskodó, akivel egész életében szoros kapcsolatot ápolt. Gérard már gyerekként melegszívű, jó kiállású, sport- és kalandszerető volt – az irodalom, pláne az előadóművészet viszont ekkor még nem izgatta. Az eredetileg jogásznak készülő fiút Marc Allégret rendező indította el a színház felé vezető úton: húszéves korában lépett először színpadra, ahol azonnal felfigyeltek tehetségére. 
1943-tól a párizsi színészkonzervatóriumban tanult és közben több darabban is kipróbálta magát, többek között a Szodoma és Gomorra angyalaként, s nagy hatással volt a közönségre. A beszámolók szerint már ekkor őstehetségkényt könyvelték el. Még az Egy nagyon egyszerű nagylány című darabban is remekelt, pedig abban csak az előadás legvégén szólalhatott meg… A Camus-féle Caligulában magának a szerzőnek az elismerését is kivívta, holott életkora és egészségi állapota folytán sokan óvták ettől a szereptől. Kollégái szerint könnyed, pajkos személyiség volt, aki remek társaság volt munkaidőn kívül is. Ő azonban folyamatosan jobbra törekedett és nem akarta, hogy a sikerei elkábítsák, ezért elszántan tovább tanult. Már filmszerepeket is kapott, de ezidőtájt még fontosabb volt számára a színpad, ekkori filmes alakításai pedig nem váltak később sem ismertté. 
Első filmes főszerepét az 1946-os Dosztojevszkij-feldolgozásban, A félkegyelműben kapta: Miskin herceg alakítására komolyan felkészült, többek között orosz származású emberekkel beszélgetett, hogy ráérezzen a mentalitásukra. Ekkor azonban már megmutatkozott rajta az elmúlt évek aktivitását megbosszuló kimerültség. Nicole Fourcade – későbbi felesége – társaságában elutazott hát a Pireneusokba pihenni. Ekkor kérték fel A test ördöge főszerepére: az eredeti regény komoly botrányt keltett 1923-ban, s az 1947-ben mozikba kerülő filmváltozatra is ez a sors várt, mivel a közönség egy része kemény kirohanásokat intézett az erkölcsi mondanivaló ellen (a történet egy fiatalember és férjezett asszony kalandjáról szólt, miközben a férj a fronton harcol – ezt a franciák jelentős hányada érthetően nehezen kezelte).
1950-ben Gérard – kétévi gondolkodás után – elvállalta a Cid főszerepét, Jean Vilar rendezésében, aki ekkoriban próbált újra életet lehelni a francia színházi világba. A premiert Philipe játékának hála soha nem felejtették el a nézők… Ő maga sem, mivel az egyik próba során óvatlanul leugrott a díszletről és úgy megütötte magát, hogy az első előadást fájdalomcsillapító hatása alatt kellett végigcsinálnia.
Vilar direktorként elérte, hogy a közönség újra komolyan vegye a színházat, s megkapta a TNP (Országos Népszínház) igazgatói posztját, melynek Gérard oszlopos, de továbbra is szerény tagjaként dolgozott, haláláig összesen 10 színdarabban, több mint 600 alkalommal, többek között a Nem játszunk a szerelemmelben és A homburgi hercegben, illetve emellett színpadi rendezőként is kipróbálhatta magát.
Gérard kezdettől fogva igyekezett titokban tartani magánéletét. Kedvesével 1951 novemberében házasodtak össze. Nicole innentől kezdve az Anne Nicole Navaux nevet viselte. Két gyermekük született: Marie 1954-ben és Olivier 1956-ban.
Színházi tevékenysége mellett természetesen filmszínészként is tevékenykedett az ötvenes években. Talán leghíresebb, legikonikusabb alakítása volt 1951-ben a Tulipános Fanfan, mely minálunk Királylány a feleségem címen került bemutatásra. Az addig csak dalokban és képregényekben látható, mindig vidám, kalandvágyó ifjonc így lett hús-vér figura, s nyugodtan állíthatjuk, Gérard Philipe-nél alkalmasabb színész nem létezett erre a szerepre.
Az ördög szépsége egy Faust-feldolgozás volt René Clair rendezésében. Bár a direktornak egy időben nem imponált Philipe személyisége, a film elkészült és nagy siker lett. Később, Az éjszakai szépeiben ismét együtt dolgoztak, ezúttal egy könnyed vígjátékot alkotva. A Stendhal-féle Vörös és fekete Julien Soreljét Gérard csak félve vállalta el, mivel A pármai kolostor után tartott attól, hogy adaptációként a regény nem válik majd be – szerencsére alaptalanul, mivel a feldolgozás egyértelműen pozitív fogadtatásban részesült.
Filmjeiben sokféle karaktert alakított, snájdig katonatiszttől szorgalmas bányamérnökön át csetlő-botló kisemberig, s ha egy-egy ilyen alkotása nem is mindig aratott átütő sikert, az ő tehetségét mindig elismerték. Számos direktor kereste meg, köztük Luis Bunuel, René Clair és Roger Vadim. Hollywoodból is érkeztek felkérések hozzá, de igényessége nem hagyta cserben, s ezekre nemet mondott.
1956-ban filmrendezőként debütált: a Till Eulenspiegelt Joris Ivens-nel együtt rendezte, miközben a főszerepet is ő játszotta, sőt producerként és forgatókönyvíróként is jelen volt. A flamand nép ifjú szabadságharcosáról szóló történet megfilmesítése igen költséges vállalkozásnak bizonyult, ráadásul meg is bukott. Gérard nagyon csalódott volt, ráadásul vagyonának nagy része rá is ment… Következő három filmje – a Montparnasse 19, a Tisztes úriház és A játékos – vegyes kritikákat kapott, nem úgy, mint a Veszedelmes viszonyok, melyben kiválóan megbirkózott a hideg szívű Valmont szerepével.
Társadalmi szerepet is vállalt, a békemozgalom tagjaként vagy a Francia Színészek Szakszervezetének elnökeként. Politikai irányultságát tekintve rendíthetetlenül baloldali volt. A nyugati világ mellett ezért ellátogat(hat)ott a keleti blokk egyes országaiba is, többek között a Szovjetunióba és Kínába. Egy ízben Magyarországon is átutazott, s ekkor pattant ki valakinek a fejéből az ötlet, hogy össze kéne hozni őt „a magyar Gérard Philipe”-pel, akit Zenthe Ferencnek hívtak… Így esett, hogy legalább futólag találkozhatott egymással az akkori francia és magyar színművészet egy-egy jelentős csillaga, s erről az alkalomról szerencsére fotó is készült, mely alább tekinthető meg.
Utolsó filmje az El Paóra átterjed a láz, Bunuel rendezésében, melyet Mexikóban forgattak. A színész és a direktor már rég együtt akartak dolgozni, s most végre lehetőség adódott erre. Gérard ekkor azonban már nem volt egészen jól, hazatérése után fáradságra panaszkodott… Az orvosi vizsgálat megállapította, hogy jóindulatú daganat alakult ki a máján. A műtét után felesége megtudta, hogy férje májrákban szenved és legfeljebb néhány hónapja van hátra – Gérard azonban soha nem értesült erről, és további terveket szőtt, elsősorban azt, hogy - Laurence Olivier előadásának hatása alatt - eljátssza végre Hamletet. Erre azonban nem kerülhetett már sor: 1959. november 25-én, lakásán, kezében könyvvel hunyt el. Szülőfalujában, Ramatuelle-ben temették el.
Már két évvel halála után bélyeget adtak ki emlékére – ilyen megtiszteltetésben csak egyetlen másik francia színész, Raimu részesült. Nevét ma számos francia intézmény, sőt, egy fesztivál is őrzi. Sírjához sokan zarándokolnak ki. Filmjeit azonban nem is olyan könnyű beszerezni, mivel még Franciaországban is csak az utóbbi években kezdték meg ezen alkotások kiadását DVD-n.
Magyarul sajnos elenyészően kevés kiadvány jelent meg róla – tudtommal mindössze egyetlen életrajzi jellegű album, még a hatvanas években, Monique Chapelle tollából (Gérard Philipe; Kozmosz Kiadó, fordította Wessely László). Idegen nyelven sem nagy a kínálat, de franciául a jelek szerint azért kapható néhány kötet. Jómagam Chapelle művét, illetve az internetes forrásokat használtam fel, köztük egy igényes magyar rajongói honlapot.
