„Itt fekszünk, vándor…”

Ha már a 300 révén szóba került a thermopülai csata, elő kell vennem ugyanezt a témát, de könyvben. A tűz kapui az amerikai Steven Pressfield talán legismertebb ókori vonatkozású műve (ő írta Az afgán hadjárat és A háború hullámai című, nálunk is kiadott köteteket is).

„Hallottam már, hogy egy szerelmes természetű ember emlékezetében az évek múlását azok a nők jelzik, kik lángra lobbantottak a szívét. Erre az évre például úgy emlékezik, mint arra az időre, mikor ezt a bizonyos nőt üldözte szerelemtől kótyagosan, arra az évre pedig úgy, hogy az a másik kedvenc akkor engedett végre az ostromnak és adta meg magát.
Egy anya és apa számára az idő múlását gyermekeik születése jelzi. Ez ekkor tette meg az első lépését, amaz akkor ejtette ki az első szót. A szerető szülő életének naptárában ezek az események, ezek kerülnek be az emlékezet könyvébe.
A harcos számára az idő múlását azonban nem ily kedves események jelölik, nem is maguk az évek, hanem a csaták. Megvívott ütközetek, elveszített harcostársak, túlélt halálos próbák. Összecsapások, konfliktusok, melyekrő1 az idő lehánt minden felesleges sallangot, nem hagyva mást, mint a csatateret és annak nevét, mely a harcos memóriájában minden mást elhomályosító emlékké nemesedik, melyet szent vérrel váltott meg, s melyért szeretett bajtársak életükkel fizettek. Mint ahogy a papok viasztáblára írják a történéseket, a harcosnak is megvan a maga naplója. Az ő története acéllal íródik a saját testére, a betűket dárdaheggyel es kardéllel vésik kitörölhetetlenül a harcos húsába.”
51.o.

A szerző egy majdhogynem életrajzi jellegű történetbe ágyazva kívánta bemutatni a perzsa túlerővel küzdő spártaiak hősiességét. Így elérte, hogy műve nem korlátozódik egyetlen csataképre, hanem a korabeli hellén világ társadalmi látleletét is sikerült belehelyezni. S hogy egybesodorhassa a bennfentesek hitelességét a legalább kicsit objektív nézőponttal, főhőséül egy olyan görög fiút választott, aki születésénél fogva nem is spártai, de családja elvesztése után elhatározza, hogy náluk próbál szerencsét. Így lesz fegyverhordozó, aki némileg másképp érzékeli választott népének szigorú hagyományait, ugyanakkor teljes mértékig rálát az ottani katonatársadalomra.

„A fiúhoz hasonlóan az anya is gyönyörű volt a maga cicoma nélküli, spártai egyszerűségében.
Asztakosz és a többi görög város asszonyai és lányai rendszeresen szépítőszereket és arcfestést használtak bájaik fokozására. Tökéletesen tisztában vannak fürtjeik mesterséges árnyalatainak, ajkuk rózsaszín ívelésének a vonzáskörzetükben tartózkodó férfiakra gyakorolt hatásával.
E fortélyok egyike sem tartozott Paraleia – vagy akár Arété – úrnő eszköztárába. Köntösének oldala spártai módon combközépig fel volt hasítva, láthatóvá téve fedetlen lábát. Bármely más városban ezt illetlennek, sőt, talán botrányosnak tartanák, itt Lakedaimóban azonban teljesen hétköznapinak számított. Hiszen ez csak egy láb! Nekünk is van lábunk, ugyanúgy, mint a férfiaknak. Egy spártai férfi számára elképzelhetetlen lett volna, hogy szemét meressze egy ilyen öltözetű nőre. Hiszen azóta, hogy napvilágra nyílt a szemük, meztelenül látták anyjukat, nővéreiket, lányaikat mind a női atlétikai edzéseken, mind a fesztiválokon és női felvonulásokon. […]
A spártai nők szépségben fölülmúlnak minden más hellaszi asszonyt, nem utolsósorban azért, mert nem próbálják mindenáron hangsúlyozni bájaikat. Az ő istennőjük nem Aphrodité, hanem a vadász Artemisz. Csak nézzétek hajuk szépségét – látszik sugallni tartásuk –, melynek csillogása a lámpa fényében nem a szépítész ügyességét dicséri! Az egészség ragyogása az, az erény dicsfénye. Nézzétek szemünket, mely nyíltan állja a férfiak pillantását! Nem sütjük le álságos szerénységünkben, nem rebesgetjük festett pilláinkat, mint a korinthoszi szajhák. Lábunkat nem budoárunk homályában, mirtusszal és gyantával tartjuk formában, hanem a futókörben, a versenyeken, a napon.
Ezek az anyák elsősorban anyák voltak. Feleségek és anyák, akiknek elsődleges hivatása abból állt, hogy fiúkat szüljenek, akik harcosokká, hősökké érve a város védelmezői lesznek. A spártai nőket más városok agyonkímélt úrnői lenézhették és tenyészkancáknak tarthatták ugyan, de ha kancák voltak, akkor versenylovak, olümpiai bajnokok. Az az atlétikus kisugárzás, amelyet a női edzések fegyelme alakított ki bennük, erős fegyverük volt, s ezzel tisztában is voltak.”
123-125.o.

Pressfieldnek erőssége a személyes hangnem, regényalakjai pedig hiteles emberi személyek. Az is egyértelmű azonban, hogy aprólékosan tanulmányozta az ókori Görögországot és részletekbe menően be is mutatja azt. Aki nem ismeri annyira ezt a világot, annak kultúrtörténeti szempontból is sokat nyújthat a könyv. Talán itt-ott szájbarágósnak tűnhet egy-két leírása, ám ennél fontosabb, hogy valóban képes volt megragadni a csaták hangulatát is. Ezek után nem csodálkoztam azon, hogy a Gyilkos megszállásból ismert Nathaniel Fick hadnagy önéletrajzi kötetében többször is felemlegeti ezt a könyvet, sőt, ajánlott olvasmányként javasolja is, mondván, kiválóan megragadja a katonáskodás lényegét.

„Semmi nem tüzeli fel annyira egy harcos bátorságát, mint mikor saját magát és társait a megsemmisülés szélén találja. Mikor csak pillanatok választják el attól, hogy elsöpörjék és letiporják őket, nemcsak saját eredendő kurázsiját szedi össze, hanem erőt merít fegyelmezettségéből. Hála a lélekjelenlét megőrzését szolgáló kiképzésnek, gyakorlatozásnak, parancsolni tud a gondolatainak, nem adja meg magát a kétségbeesésnek, helyette végrehajtja azokat az ismerős cselekvéssorokat, melyekről Diénekész mindig azt mondta: a harcos legnagyobb teljesítménye az lehet, hogy teszi mindennapi dolgát nem mindennapi körülmények között. Mindezt pedig nem egyedül magáért, mint Akhilleusz és a hozzá hasonló magányos hősök tették, hanem egy egység részeként, bajtársakkal körülvéve, akiket még csak nem is ismersz, akikkel nem gyakorlatoztál együtt, s a káosz egy ilyen percében érzed, hogy betöltik a melletted támadt űrt, mind a lándzsás, mind a pajzsos oldalon, előtted és mögötted, s látni, hogy hozzád hasonlóan újra összeszedik magukat és folytatják a küzdelmet, nem őrült megszállottsággal, hanem rendezetten és önfegyelmet gyakorolva. Mikor minden ember tudja, hol a helye és mi a feladata, erőt merítesz társaidból, mint ahogyan ők is erőt merítenek belőled. Mikor ezt érzi a harcos, mintha egy isten keze emelné a magasba. Nem tudja, hol ér véget saját személye, hol kezdődik a mellette álló társáé. Ilyen pillanatokban az egész phalanx olyan szoros, mindent egyszerre átérző egységet alkot, mely nem puszta harci gépezet szintjén működik, hanem azon túllépve, egyetlen élő szervezetként, melynek egy a teste, egy a lelke.”
216-217.o.

Steven Pressfieldről annyit érdemes tudni, hogy 1943-ban látta meg a napvilágot. Apja a flottánál szolgált, ő pedig a diploma után, 1966-ban lépett be a tengerészgyalogsághoz. Sokféle munkát próbált, többek között tanított, de mezőgazdasági munkát is végzett. Már ekkoriban írogatott, de nem lévén elégedett novelláival, ezeket soha nem adta ki. Életét állítólag egy érme mentette meg, melyet ő maga dobott fel - mert amúgy már az öngyilkosságot fontolgatta… Ezek után komolyan belefeküdt az írásba, főleg színműveketen és forgatókönyveken dolgozott. Gandhi hatására írta meg a Bagger Vance legendáját, melyből utóbb nagy sikerű film készült. Csak ezt követően látott neki a világhírt meghozó ókori regények megalkotásához. Nagy szó, hogy nemcsak a civil olvasóközönség, hanem a katonaság is nagyra értékeli műveit:

„Meglepetésemre és örömömre több mint negyven év múltán is sokkal közelebb állok a tengerészgyalogság fiatalembereihez, meg az összes sárzabáló bakához, mint ahogy azt hittem volna, mikor először elhagytam Parris Islandet. Ennek egyik oka épp A tűz kapui. Az ókori spártaiakat bemutató könyvem rongyosra olvasott puhafedeles példányai már az invázió első napjaitól kezdve kézről kézre járnak az Irakban és Afganisztánban szolgáló amerikai csapatok tagjai között. Százával érkeznek az emailek. A tűz kapui a tengerészgyalogság parancsnokának ajánlott olvasmányai között szerepel. Tanítják a West Pointon, Annapolisban és a quanticói tisztiiskolán.
2009-ben blogot indítottam „A törzsekről szól, te hülye” címmel, hogy az afganisztáni viszonyokat jobban megértessem ott szolgáló katonáinkkal és tengerészgyalogosainkkal.
Könyveimben újra és újra visszatér egy Telamon nevű karakter, aki a régi idők zsoldosa. Nem beszél sokat. Nemigen esik baja, nem sebesül meg. És nem öregszik. A katonáskodásra úgy tekint, ahogy én a művészetre: „Egy dolog tanulmányozni a háborút, és más dolog a harcos életét élni.”

Pressfield azonban másféle könyveket is ír: a The War of Art a művész munkájának pszichológiáját mutatja be, s célja, hogy segítsen átlendülni a felmerülő akadályokon. A The Warrior Ethos pedig nemcsak a katonáknak szól, hanem mindazoknak, akik életük során küzdenek – lényegében mindenkinek. Élettörténetének fontos állomása volt, hogy 2003 novemberében Spárta tiszteletbeli polgárává avatták. 

„Az emberiség úgy van megalkotva, hogy olyan, mint egy kelés, rothadó rákfene. Figyeld meg a spártain kívül bármelyik nép egyedeit! Az ember gyönge, kapzsi, gyáva és kéjsóvár, szabad prédája mindenféle züllöttségnek, gonoszságnak. Hazudik, lop, csal, öl, képes pénzt önteni az istenek aranyszobraiból, hogy aztán kurvákra költhesse. Ez az ember. Ilyen a természete, mint azt a költők is tanúsítják.
Szerencsére az istenek előrelátóan teremtettek valamit fajunk eredendő gyarlóságának ellensúlyozására. Ez pedig, fiatal barátom, nem más, mint a háború.
Az erény nem a béke, hanem a háború szüleménye. Nem a béke, hanem a háború tisztítja meg a bűnt. A háború, és a harcra való készülődés hívja elő mindazt, ami az emberben nemes és becsülésre méltó. Ez egyesíti testvéreivel, ez köti össze őket önzetlen szeretetben, a szükség pillanatában kitörölve belőle mindent, ami alantas és becstelen. Ott, a gyilkolás szent taposómalmában még a legalávalóbb ember is felkutathatja és megtalálhatja magában, a züllött felszín alatt, énjének azt a részét, mely fényesen erénnyel ragyog, s mely méltó az istenek megbecsülésére. Ne vesd meg a háborút, fiatal barátom! És ne áltasd magad azzal, hogy az irgalom és az együttérzés magasabb rendű erény, mint a férfias vitézség!”
118-119.o. 

A tűz kapuinak magyar változata két kiadást is megért az Aquilánál, de a kiadó megszűnése után ki tudja, hol lehetnek a vonatkozó jogok. A beszerzés tehát enyhén szólva problematikus lehet, s én is csak egy év után leltem rá egy korrektül beárazott antikvár példányra…

„– Ezer év múltán – jelentette ki Leónidasz –, vagy két-, háromezer év múlva, harminc generáció elteltével ma még meg nem született emberek látogatnak majd el saját céljuktól hajtva országunkba. A múlt iránti kíváncsiság, vagy a rég múlt idők embereinek megismerése utáni szomj hozza majd a tudósokat, vonzza ide az utazókat a tengerentúlról. Megnézik síkságainkat, kutakodnak nemzetünk romjai között. Mit tudnak meg rólunk? Ásóik nem fednek majd fel pompás palotákat, templomokat, csákányaik nyomán nem tűnik majd elő semmilyen örök becsű építészeti vagy művészeti alkotás. Mi marad a spártaiakból? Nem bronzból vagy márványból emelt emlékművek, hanem ez, amit ma itt teszünk.
A szoros bejáratánál megszólaltak az ellenség kürtjei. Tisztán lehetett látni a perzsa előhadat, királyuk harci szekerét és páncélos kíséretét.
– Most reggelizzetek meg rendesen, emberek! A vacsorát már mindannyian a pokolban fogyasztjuk el.”
295-296.o.

A tűz kapui (Gates of Fire)
Írta: Steven Pressfield
Fordította: Csatáry Tünde
Aquila 2007
320 oldal