Akik nem adták fel...
Bő húsz éve, amikor először kezdtem komolyabban beleásni magam a második világháború történetébe, került a kezembe az a középiskolásoknak szánt — és természetesen kommunista ideológiától korántsem mentes — történelmi olvasókönyv, melyben a sztálingrádi csata mellett kitértek a breszti citadella ostromára is. A rendkívül heroikus csataleírás — amely könnyedén párhuzamba állítható Szigetvár vagy a gdanski Westerplatte, esetleg az Alamo legendás történetével — élénken élt tovább az emlékezetemben, és cseppet sem csodálkoztam azon, hogy épp ebből a témából készített filmet valaki, inkább csak az, hogy ilyen sokára.
Amikor Hitler 1941. június 22-én — éppen 70 esztendeje — megindította a Barbarossa-hadműveletet a Szovjetunió ellen, az akkori határon található breszti erőd is célpontjai között szerepelt. A 19. században épült védmű — akárcsak Breszt városa — a huszadik század első felében többször is gazdát cserélt a németek, a lengyelek és az oroszok között. A német tüzérségi és légitámadás teljesen váratlanul csapott le a környékre az offenzíva hajnalán. A város hamarosan elesett, az erőd legénysége azonban kitartott, bár lőszerük egyre fogyott, élelmük, gyógyszerük és vizük pedig eleve alig volt. Erősítésre azonban hiába is vártak: az ellenség előrenyomulása olyan gyors volt, hogy esélyük sem lehetett arra, hogy segítséget kapjanak bárhonnan is…
Ez a belorusz film alig néhány hónapja került bemutatásra, és természetesen a védők szemével mutatja be az ostrom napjait. A történet június 21-én, alig fél nappal a német offenzíva megindulása előtt veszi kezdetét, bepillantást engedve a békebeli laktanyák viszonylag nyugalmas életébe. Az egyik főszereplő Szása Akimov, a tizenéves kiskatona, a katonazenekar trombitása, akinek emlékeiből tulajdonképpen felépül a cselekmény, de a történet előrehaladtával fontos szerep jut a legfontosabb tűzfészkek parancsnokainak is, Fomin ezredkomisszárnak, Gavrilov őrnagynak és Kizsevatov hadnagynak.
A korabeli arcok megjelenítése hihetetlenül jól sikerült, részben a színészi játék minőségének hála (számomra különösen emlékezetes a Fomint alakító Pavel Derevjanko játéka). Mindenkin érződik, hogy sebezhető ember és nem több, vagyis a heroizálás csak annyit enged, amennyit a történet összefoglalásával már magunk is megállapíthatunk — annyit, hogy végsőkig kitartó katonák emléke tiszteletre méltó. Itt ugyanis valóban a kisemberek háborúja áll a középpontban, akik egyszerű gyalogok voltak a nagyhatalmi játékok sakktábláján. Ezért sincs értelme a film kapcsán azon vitatkozni, hogy az oroszok hogyan szálltak be például (a Bresztet is magába foglaló) lengyel részek megszállásába 1939-ben és milyen aljas dolgokat műveltek a megszállt területeken.
Maga a téma persze olyan, hogy már a kommunista időkben is leforgathatták volna ugyanezt a filmet lényegében ugyanezzel a forgatókönyvvel. Pár propagandaízű jelenet ezért elő is fordul, bár a német katonák filmbeli kegyetlenkedéseinek bizonyára volt alapja — és nem azért, mert német katonákról van szó, hanem mert atrocitásokat sajnos mindegyik fél elkövetett (bár az orosz civilek élő pajzsként való használatára állítólag itt és ekkor tényleg nem került sor).
A kelet-európai filmkészítők egyébként láthatóan tanulnak a hollywoodi alkotások legjobbjaitól: a csataképek megrázóan halálszagúak, jól koreografáltak, kiválóan fényképezettek és remekül vágottak, de jó látni, hogy a békésebb, intimebb snittek is telibe találnak (köztük a szívszaggató zárókép). A díszleteket és a kellékeket sem érheti panasz, és a sminkesek is elsőrangú munkát végeztek. A filmzene nem kiugróan jó, de a célnak megfelelő.
Ajánlom tehát a filmet minden érdeklődőnek. Negatívumai ellenére is az egyik legemlékezetesebb háborús alkotás, ami az utóbbi években készült, és remélem, hogy minél szélesebb körben válik ismertté a közeljövőben.
Méltó emlékezés.
Értékelés: 9/10
A breszti erőd (Bresztkaja kreposzt)
Belarusfilm 2010
Háborús dráma (138 perc)
Rendező: Alexander Kott
Szereplők: Andrej Merzlikiny, Pavel Derevjanko, Veronika Nikonova
Zene: Jurij Kraszavin