KÖNYV: Heltai Jenő bohémregényei
2010. szeptember 03. írta: Monty H.

KÖNYV: Heltai Jenő bohémregényei

Az utolsó bohém, Jaguár és a többiek

Szomorú, de sajnálatos tény, hogy Heltai Jenőt manapság kevesen ismerik, s akik mégis, azok is általában csak egy-egy művét. Pedig a huszadik századi magyar irodalom egyik legsokoldalúbb alkotójáról van szó. Addig is tehát, amíg egy önálló életrajzi bejegyzést nem szentelek neki, röviden hadd foglaljam össze a legfontosabb tudnivalókat.

Heltai Jenő (1871-1957) kamaszkorában kezdett verselni, s merész – sokak által erkölcstelennek tartott – művei már ekkoriban megjelentek a lapokban. Később aztán számos műfajban kipróbálta magát: újságíróként neki köszönhették a krokit és a glosszát, de novellái és regényei is figyelemre méltók, hogy színpadi műveiről (pl. A néma levente) ne is beszéljünk. Mindemellett több száz külföldi színdarabot fordított le franciából, németből és olaszból. (Fordítói munkásságának elismeréseként még a francia Becsületrendet is megkapta.) Erről a sokoldalúságról Czibor János így fogalmazott:

„Heltai semmivel sem kisebbrendű drámaíró, mint a szellemes és csillogó exportőrök – Molnár Ferenc, Lengyel Menyhért és legjobb társaik –, de több náluk, mert költő; költő akkor is, amikor prózát ír. De sajátos helyet jelöl ki a számára a költők között, hogy biztonságosan csevegő újságíró és novellista. A novellistának viszont bravúros hátteret ad, hogy gyakorlott drámaíró.”

Hogy mennyi címet viselt még élete során… Volt a Színpadi Szerzők Egyesületének elnöke, a PEN Club elnöke és alelnöke, számos színház igazgatója, és így tovább. Nevét külföldön is jól ismerték, több művét kiadták más nyelveken.

Heltai munkásságát tehát több oldalról is megközelíthetnénk, de egyelőre maradok a számomra igen kedves bohémregényeinél, amelyekből egy rég letűnt kor világa bontakozik ki előttünk: a századfordulós székesfőváros, ahol költők, újságírók, drámaírók, és még ki tudja hányféle szerzet próbál boldogulni a maga módján. A szerző egykor maga is közéjük tartozott, aki pedig ismeri Heltai életrajzát, lépten-nyomon felfedezheti regényalakjaiban az ő figuráját. Bár tagadta, hogy bármelyikük is azonos lenne ővele, a hasonlóság egyszerűen megkerülhetetlen, még ha csak részleges is. Mák István vagy gróf Mindenyssa Zdenkó (közismertebb nevén Jaguár) élettörténetében ott lapulnak azok a párhuzamok, amik utalhatnának számtalan kortársára, de ugyanúgy Heltaira is. Ez utóbbihoz elég Mák Pista párizsi nyomorgására, vagy Jaguár katonai előéletére, esetleg hűvös zárkózottságára gondolnunk.

Három bohémregényét szokták emlegetni, melyeket később Tollforgatók cím alatt gyűjteményes kötetben is kiadtak.

Az első az 1897-es keltezésű Hét sovány esztendő, melynek cselekménye a későbbiekhez képest még nem annyira egységes. Az egyes fejezetek inkább novellaszerű, jól elkülöníthető eseményeket mutatnak be, s bár ezek végső soron itt is egy bizonyos irányba – a várható boldogulás felé – mutatnak, a történetet a számos mellékszál következtében inkább a szereplőgárda tartja össze: az a bohém asztaltársaság, mely egy emberként rajong egy színinövendékért, Ticáért, aki egy jómódú uzsorás babája, míg haza nem érkezik egy rég nem látott barát, Smici, a festő. Ő rögtön kap az alkalmon, és megkísérli elcsábítani a nőt…

Az utolsó bohém 1911-ben került kiadásra. A párizsi nyomorgásból hazatérő Mák István beleszeret egy harmadrangú színésznőcskébe, Sárvári Panniba, aki gróf Barázdás kedvese, s nem mellesleg Mák barátjának, a drámaíró Csontos Szigfridnek reménytelen szerelme. De hogyan tudna egy pénztelen alanyi költő kiütni a nyeregből egy előkelő, gazdag nemest?

Véleményem szerint talán ez a legjellemzőbb bohémregény mind közül. Mák István és Csontos Szigfrid két megelevenedett bohém. Éppen a barátságukkal járó viszontagságok és a bohém életszemlélet adja meg a regény hangulatát, középpontban a könnyelmű művészlélekkel, aki képtelen gazdálkodni és tervezni, de nem aggódik, ha egyik napról a másikra kell élnie.

A Jaguár az utolsó, amely még képes a boldog békeidők gondtalan bohémságát visszaadni: megjelentetésének éve 1914. Ez a bohémregény már nem tisztán a szerelemről szól, hanem paródiája a krimi műfajának is. A Krajcáros Igazság című napilap hiteles története – benne mindazzal a mesterkedéssel, próbálkozással, ami egy újság fenntartásához kell. Mert hát a szenzációk nem jönnek csak úgy futószalagon – azokat valahogy elő kell állítani, ugyebár, és akkor az újság talán holnap is megjelenhet…

Heltai itt egyes szám első személyben ír, s Az utolsó bohémben megismert Mák Pista és Csontos Szigfrid kollégája lesz. És hát itt van Jaguár, egy titokzatos, szűkszavú újságíró, volt huszárfőhadnagy, állítólagos gróf. Ha Mák Pista és Csontos Szigfrid a két klasszikus „vesztes bohém”, akkor bizony Jaguár a klasszikus „győztes bohém”, aki már jóval révbe érése előtt is csodálatra méltó figura.

„Tulajdonképpen ki ez az ember? Mely kalandok, mely hányattatások után sodródott bele az újságírásba? Talán nem is gróf... talán nem is főhadnagy...
Senki sem tudott róla semmit. Sohasem beszélt, és magáról a legkevesebbet. Véletlenül derült ki róla egy és más. Egyszer egy Rottenbiller utcai kávéházban összetűztünk némely állatorvos-növendékekkel, akiket akkoriban lótechnikusoknak neveztünk. Jaguár egymaga ötöt intézett el. Erre Csontos Szigfrid azzal gyanúsította meg, hogy ő az az X. gróf, aki két évvel ezelőtt álarcosan birkózott a városligeti cirkuszban és mindenkit dobott. Jaguár nem tiltakozott ez ellen a gyanúsítás ellen, de nem is vallott. Akkortájt történt, hogy Budapesten átutazott az első kínai diplomata, a nagy hírű Li Hung-csang.
- Interjút kellene csinálni vele - mondta Mák István -, de ki az ördög tud kínaiul?
- Én tudok - mondta Jaguár szerényen.
Elment, és meginterjúvolta a kínait. Az interjút az egész világ sajtója átvette.
Így derült ki lassacskán, hogy gyönyörűen hegedül, üres óráiban fest, nagyszerű koktélokat kever, kártyát tüntet el, gondolatot olvas. Megtudtuk azt is, hogy Milánóban tenorista volt, New Yorkban pedig akrobata. Egyszóval nem tudtunk róla semmit, csak azt, hogy az isten is újságírónak teremtette.”

(Jaguár, II. fejezet)

Mindaz a rengeteg titok és ármány, ami a színfalak mögött zajlik, kiegészül persze a szerelmi szállal, amely innen sem hiányozhat. Mert, ahogy Hegyi Katalin is rámutat, a bohémregények végén egy bohém mindig kilép ebből a világból azzal, hogy megnősül és a társadalom elfogadott tagja lesz.

A bohémregényekről szólván nem feledkezhetünk el két másik műről sem, amelyeket később Kiskirályok címen együtt is kiadtak: a Family Hotel, illetve a VII. Emánuel és kora tulajdonképpen egyenes ági leszármazottja ennek a vonalnak. A főhős megint Mák István – ezúttal egyes szám első személyben –, aki éppen Párizsban dolgozik, és nemzetközi bonyodalmakba keveredik, miközben – személyi titkárként, futárként és titkos ügynökként – mindent elkövet, hogy újdonsült barátja, a (valójában soha nem létezett) Cirillország trónjára pályázó gróf Berezina, a későbbi VII. Emánuel révbe érjen. Mindezt a tőle megszokott lovagias, kissé együgyű becsületességgel.

A Kiskirályok ciklus egyszerre bohémregény és úgynevezett politikai persziflázsregény. Miközben az ó-cirillek és az új-cirillek egymást marják a trón miatt, mulatságos, bár állítólag igencsak hiteles képet kaphatunk a világháború előtti balkáni viszonyokról, a régimódi Európa utolsó éveiről. Heltai megfogalmazásában:

„Az 1900. év hatalmas világkiállításának tündöklő Párizsa, és vele együtt az elbizakodott gőgös Európa elfogyasztotta már a béke mindennapi kenyerét, morzsáin tengődött csak. Senki sem gondolt arra, hogy elfogynak valamikor – hamarosan – ezek a morzsák is, és a gyarmatokat gyűjtögető, diplomáciai trükkökkel ügyeskedő, fülfuvalkodott, kövér Európa pillanatok múlva vért izzad, koplalni és sorvadni kezd. […] De a bizonytalanság és a nyugtalanság mindenfelé csírázott már. A trónok alig-alig recsegtek még, de a közvélemény előlegezte összeomlásukat.”

A dolgok léptéke immár teljesen más. Mák Pistától ezúttal egy balkáni ország jövője függ. A regényben előkerülő szereplők – többségükben a cirill belpolitika alakítói – pedig nem a megszokott értelemben bohémok. Többségük egyszerűen könnyelmű és erkölcstelen. Ebben a környezetben a klasszikus bohémok közé mindössze a főszereplő és a királyi címet rövid időre elnyerő VII. Emánuel sorolható. Egyedül ők képesek leküzdeni a kicsinyesség és az önzés útvesztőit a történet végére.

Heltai emberszeretete meghatározó eleme ezeknek a regényeknek. Mindenki, aki áldozata a külvilág gonoszságának – a nincstelen költő, a más pénzére rászoruló, botcsinálta művésznő, vagy a rikkancs – kiérdemli a szerző elnéző szeretetét. Az atmoszféra is inkább bús, mint tragikus, benne az újrakezdés állandó reményével, és persze Heltai finom és jellegzetes humorával. Időnként abszurd képekkel dolgozik, másszor egyszerűen a nyelvi játékokhoz nyúl, megtoldva mindezt az akkori főváros ma már ódonnak nevezhető sajátosságaival.

„Abban a percben, amikor a költő ajánlatát elfogadta, [Csontos Szigfrid] már készen is volt az első felvonás vázlatával. És már csöngetett is a főpincérnek:
- Endre, egy zeneszerzőt!
- Habbal vagy hab nélkül? – kérdezte a főpincér.
- Habbal.
Ebben az időben a zeneszerzők tömegesen ólálkodtak a Chicago kávéházban prédára lesve, librettókra, amelyekre lecsapjanak. Kitartón, türelmesen ültek külön asztalok mellett, a legelső intésre várva, mint az éjjeli kávéházakban a rossz nők, akiknek elég egy szemhunyorítás. A természettudósok két fajtájukat különböztették meg, habbal vagy hab nélkül, ahogy a főpincér a kérdést felvetette. Habbal – akik mindjárt előre pénzt adtak a bizonytalan távol ködében lebegő librettóért, és hab nélkül, akik maguk is adósok maradtak a feketekávéval. Ezek még a lírai költőknél is szegényebbek voltak.
- Már zeneszerzőt? – kérdezte Mák István egy kis aggodalommal mialatt a főpincér eltávozott.
- Ez a legfontosabb – nyugtatta meg a drámaíró –, ha ez megvan, akár meg se írjuk az operettet…
A zeneszerző habbal csakhamar megjelent. Szép, kövér, ábrándos fiatalember volt, egy műtrágyagyár igazgatójának a fia, akit tehetségkörökben Pucsinak hívtak. E becéző név eredete Puccinira vezetendő vissza, akihez a becézettnek semmi köze sem volt, sem a műtrágya, sem a zene szempontjából. Pucsi hírből ismerte az urakat, elsősorban a drámaírót, akinek - mint tudjuk - tavaly egy operettje szép sikerrel bukott meg a Kültelki Színházban. Kissé meg volt illetődve, amikor bemutatkozott, nagy szerencse volt neki, hogy ilyen, egyszer már megbukott író szóba áll vele.
- Üljön le, Pucsi - mondta Csontos Szigfrid jóindulattal -, és mondja meg őszintén, van pénze?
- Nincs - felelte Pucsi szomorúan, de habozás nélkül.
- Álljon fel, Pucsi - mondta Csontos Szigfrid ugyanolyan jóindulattal -, mert ha nem kapok pénzt, akkor inkább jó muzsikát csináltatok az operettemhez . . .
Az operettjéhez! Már az operettjéről beszélt. Pucsinak elszorulta szíve. Íme, most milyen nagyszerű alkalom kínálkozik, és az apja éppen most nincs itthon!
- A jövő héten lesz - mondta pirulva és zavarodottan -, akkor megjön az apám, és kérhetek tőle. Ha addig kegyeskednének várni...
Csontos Szigfrid bánatosan, de határozottan tiltakozott:
- Nem lehet, Pucsi, fájdalom, nem lehet...
Újra csöngetett a főpincérnek, és ridegen mondta:
- Vigye ezt vissza, és hozzon egy másikat... több habbal!
Pucsi azonban nem nyugodott bele olyan könnyen ebbe a visszautasításba.
- Mégis... mennyiről van szó? - kérdezte félénken.
- Ezer koronáról- felelte a drámaíró, miután beszédes pillantást váltott Mák Istvánnal. - Ezer szerény koronáról, de kap is érte egy olyan librettót tőlem és nagyságos Mák István úrtól, hogy sírni fog örömében. Akarja a fővadorzó belépőjét hallani?
És választ sem várva, már szavalni, sőt énekelni kezdte:

Az erdőben
Nincsen korzó,
Ott tanyáz a
Szép vadorzó stb., stb.

Pucsi áhítattal hallgatta ezeket az örökszép sorokat, míg Mák István megdermedve nézett a drámaíróra. Honnan veszi ez a fővadorzót és a belépőt? Éppen tiltakozni akart ez ellen a marhaság ellen, amikor Pucsi újra megszólalt. Hangjából elfojtott sírás csuklott ki:
- És ezt ön oda akarja adni másnak?
- Mit csináljak, Pucsi, ha magának nincs pénze?
- Meg fogom szerezni a pénzt - mondta Pucsi elszántan.
- Mikor?
- Holnap.
- Késő.
- Ma. Egy óra múlva.
- Helyes.
Pucsi köszönés nélkül rohant el, és a drámaíró büszkén nézett a költőre :
- No, mit szólsz hozzám?
A költő megvakarta a fejét:
- Hiszen ügyes, ügyes... de én azt hittem, hogy dolgozni fogunk...
- Persze, hogy dolgozni fogunk, sőt máris dolgoztunk. Öt perc alatt ezer koronát kerestünk...
Nem egészen egy óra múlva visszajött Pucsi. Vonásai ugyan kissé dúltak voltak, de az ezer koronát elhozta.
- Remélem, nem bűnös úton szerezte? - kérdezte a drámaíró, miközben könnyed gráciával hozzálátott a pénz megolvasásához és testvéri módon való megfelezéséhez.
- Isten ments - nevetett Pucsi. - Mindössze sikkasztottam...
- Az más - bólintott a drámaíró. - Már attól féltem, hogy váltót hamisított...
Mind a hárman nevettek. A drámaíró meg a költő egy pillanatig sem hitte, hogy Pucsi csakugyan sikkasztott. Pedig Pucsi szegény tényleg sikkasztott. Nem hiába volt főpénztáros az apja műtrágyagyárában. Bűnét csak az enyhíti, hogy nem először sikkasztott. Apja mindig megbocsátotta neki ezeket a kisebb elkezeléseket.
- Zenész ember - szokta mondani -, vérében van a lopás.”

(Az utolsó bohém, IX. fejezet)

Heltai persze saját életbölcsességeit is beleépítette a történeteibe, akár munkáról, akár barátságról, akár nőkről legyen szó.

„Vannak nők, akiknél mindenki boldogul, csak az nem, aki igazán szereti őket. Ezek az okos asszonyok, akik a sima és kényelmes kalandokat szeretik, irtóznak a mélyebb érzésektől, a bonyodalmaktól és félnek a legkisebb szenvedéstől is. Ezeket az asszonyokat szokták azzal vádolni, hogy önzők, nincs szívük, pedig ezek a legbecsületesebbek, nem kérnek többet, mint amennyit ők adnak, és ha ők maguk nem akarnak szenvedni, legalább a férfit is megkímélik a nagy csalódások fájdalmaitól.”

(Az utolsó bohém, IV. fejezet)

Még az irodalmárok is elismerik – bár az olvasó számára is elég egyértelmű –, hogy Rejtő Jenő, aki személyesen ismerte Heltait, minden bizonnyal merített tőle – le merném fogadni, hogy Vaszary Gáborról is elmondható ugyanez –, azonban Rejtőnél az emberszeretet nem érhető úgy tetten, mint Heltainál, sokkal inkább az irónia.

A bohémregények sorát A 111-es zárja le, melyet azért kell külön tárgyalnunk, mert szinte minden szempontból eltér a fentiektől. A vesztes világháború és a tanácsköztársaság nyomasztó élményeinek súlya alatt Heltai más irányba fordult és mindez itt is érzékelhető: az újrakezdésre szinte semmi remény, hőse saját múltja alá temetett, pesszimista férfi, aki valaha ugyanolyan bohém lehetett, mint Mák Pista és társai, mostanra azonban olyan mélyre süllyedt, hogy képtelen újra felemelkedni, bohémságának emlékei pedig köszönőviszonyban sincsenek a korábbi regények hangulatával.

Az egyes szám első személyben mesélő főszereplő, akinek nevét nem is tudjuk meg, tönkrement nemes, aki teljes vagyonát, illetve örökségét elverte, elkártyázta már. Egy szállodai szobában tengeti élete – terve szerint – utolsó napjait. Kezébe kerülnek azonban egykori szerelmének könyvei, melyet elküldet az antikváriushoz – s ekkor lép a színre a titokzatos Mr. Selfridge, a mesterbűvész, akiről kiderül, hogy ugyanúgy szerette azt a bizonyos lengyel lányt, Olgát, aki karjai között halt meg évekkel korábban. Így kezdődik ez a különös barátság, melyet kíváncsiság, segíteni akarás, sőt, féltékenység kísér. Olga húga, aki Mr. Selfridge „pártfogoltja”, és szinte hasonmása nővérének, ugyanis hamarosan megérkezik…

A fausti párhuzam letagadhatatlan egy olyan szereplő, mint Mr. Selfridge ismeretében: a sokat tapasztalt, láthatóan mindent és mindenkit kívülről-belülről ismerő bűvész azon van, hogy visszarántsa valahogy a szakadék széléről ezt a tönkrement fiatalembert, és ennek érdekében még krimibe illő machinációktól sem retten vissza. A bohémregény megnevezés ezért is tűnhet kissé pontatlannak, ez inkább modern lélektani regény, mely ugyanakkor bűnügyi történet is lehetne, s megvan benne a Wells- vagy Conan Doyle-féle misztikum is. A bohókás-szomorkás hangulat már nem illik ide, helyette eluralkodik a melankólia. És mégis, a kötet utolsó mondatában – a végkifejlet ellenére – megint csak felbukkan a heltais újrakezdés reménye: „És én még élek!”


Heltai regényeit eleddig kétszer próbálták filmre vinni. A 111-esben, melyet 1937-ben filmesítettek meg, Jávor Pál és Törzs Jenő alakította a két főhőst. A forgatókönyvírókon (köztük magán Heltain) láthatóan kifogott az eredeti regény, melyet filmre vinni – ez elsőre egyértelmű – nagyon bonyolult. Mindazt a rengeteg belső monológ, mely a történet meghatározója, filmen nem sikerült megjelentíeni. A Jaguár 1967-es filmváltozatát - a főszerepben Mensáros Lászlóval - sajnos nem tudtam még beszerezni. Megkockáztatom, ebből még ma is lehetne igazán kellemes krimi-vígjátékot rittyenteni, például Csányi Sándorral, aki eszményi Jaguár lehetne.

Az általam is nagyra becsült Zórád Ernő Heltai több művéből is készített képregényt. Ennek is köszönhetem, hogy egyáltalán tudomást szereztem róluk, bő húsz évvel ezelőtt. A Family Hotel, illetve a VII. Emánuel színes füzetben is megjelent, de a Jaguár, illetve A 111-es csak a Füles hasábjain került közlésre, fekete-fehérben. A mellékelt rajzok és festmények természetesen ezekből a művekből származnak.

Heltai bohémregényei legkönnyebben az antikváriumokból szerezhetők be (nem egyszer patinásan régi kiadásokban). Azoknak pedig, akik szeretnék még jobban megismerni a szerző életét, ajánlom Hegedűs Géza idevágó kötetét, mely az Arcok és vallomások című sorozatban jelent meg, még 1971-ben, a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában.

A bejegyzés trackback címe:

https://monty.blog.hu/api/trackback/id/tr672241264

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Radnóti Wass Albert szomszédságában 2010.09.07. 09:22:24

Radnóti-szobrot avattak pár napja Szegeden a Radnóti Miklós Gimnázium előtt. A szobor realista, kissé negédes, biztonságra játszik. Az alkotó, Gyurcsek Ferenc szerint (felkonferáláskor pavlovi reflexek borzolják az avatásra gyűlt tömeg nagyot halló fel...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Barman's Choice · http://scotchwhiskyblog.wordpress.com 2010.09.03. 04:55:07

Nagyon jó,hiánypótló írás!!
Köszönet érte.
Gratulálok!

symor 2010.09.03. 13:41:54

Nemrég született egy a régiekhez hasonlóan klasszis kötet, dús és élvezetes magyarsággal megírva, illetve leírva múlt századi helyszíneit és bohém hőse kalandjait:

Kerékgyártó István tollából a Trüffel Milán.

konyvar.hu/kerekgyarto-istvan/truffel-milan-avagy-egy-kalandor-elete/

A linken megrendelhetően megtaláljátok több kereskedőtől is, a legkedvezőbb áron.

Kihagyhatatlan regény, ha a bohémélet nagysága és a korabeli szélhámoslét furfangjai iránt érdeklődünk.

Monty H. 2022.12.01. 09:28:39

@symor: Hát, kedves Symor kolléga, most visszanézve ide, rácsodálkoztam kommented tartalmára... Ugyanis tavaly elolvastam Trüffel Milán kalandjait, és egyetértek veled, bár tény, hogy jóval velősebb, megrágásra érdemes annak tartalma. A benne prezentált történelmi-kulturális háttér egészen lenyűgöző, a kor bemutatása kimondottan részletes. Már oda is adtam másnak, hogy olvassa el, neki is tetszik!
süti beállítások módosítása