2010. jún 18.

KÖNYV & KÉPREGÉNY & FILM: Névtelen vár (Jókai Mór)

írta: Monty H.
KÖNYV & KÉPREGÉNY & FILM: Névtelen vár (Jókai Mór)

Úgy huszonöt évvel ezelőtt történt, hogy hosszas kérlelés után megkaptam végre a Névtelen vár című képregényt, mely az azóta sajnos elhunyt Zórád Ernő keze munkáját dicsérte. Ennek nyomán vettem később kézbe az eredeti Jókai-regényt és néztem meg a filmváltozatot is. Hogy miért fontos ez? Azért, mert jó példa arra, hogy rácáfoljak a nálunk egykor oly divatos, ugyanakkor teljességgel hibás nézetekre, melyek szerint a képregény ártalmas műfaj, s hosszú távon elveszi a gyerek kedvét az olvasástól. Ha végiggondolom, hány irodalmi művet vettem a kezembe, csak azért, mert valaha olvastam annak képregényváltozatát, akkor még jobban elítélem azokat, akik tudományos megalapozottság nélkül pálcát törtek egy olyan képes (de sajnos eredendően kapitalista, és ezt nem tudták megbocsátani) műfaj felett, mely nemcsak hogy segíti a gyereket az olvasás elsajátításában, de megfelelő formában az oktatást is elősegít(het)i. A rövid kitérő után hadd térjek most rá a regényre.

Jókai 1877-ben jelentette meg a Névtelen várat, először folytatásokban. A történet alapját néhány korabeli feljegyzés adta, melyek a francia trónörökösnő – Marie Antoinette kislánya –  bújtatásáról szóltak, akit a történet szerint két hűséges alattvaló menekít ki a forradalom vérzivatarából. Egyikük, Vavel, francia emigráns gróf egy olyan országban keres menedéket, „ahol jó rend van, de nincs rendőrség”, ráadásul „lőtávolon kívül” esik – Magyarországon, egész pontosan egy Fertő-tó melletti kastélyban. A rejtegetett ifjú hölgy, Marie, lassan nővé cseperedik, de Vavel nem jár társaságba, nemigen érintkezik a külvilággal, titkát mindenáron meg akarja őrizni. Így is a nyomára bukkan a francia állam egyik ügynöke, egy művelt és igen csábos szőke hölgy, aki a szomszédos kastélyban száll meg…

„A hölgy betakarta arcát a fátyollal, s egész karjával belekapaszkodott Vavel karjába. S az ilyen karonfogásnak igen sok fokozata van: attól a tartózkodó csüggéstől kezdve, mikor a hölgy csak az ujjai hegyével érinti kísérője karját, mintha minden percben el akarna tőle maradni, egész addig a kígyószerű átfonásig, ami azt jelezi, hogy kész vele a világ végéig is elmenni. […]
Csodálatos érzés volt az, mikor Vavel e hölgyet maga mellett látta ülni, akivel egy órára a legszorosabb, a legveszedelmesebb lánccal van egybefűzve. Csak egy órára. Ez idő alatt annyira övé e hölgy, mint az élő embernek a saját lelke. S egy óra múlva annyira nem lesz az övé, mint a holt embernek az eltűnt lelke. Érzi, hogy rá nézve ez a nő egy egész új világ: az égi üdv feltárt rejtélye; – aztán megint álom lesz minden, s az üdv megint rejtéllyé válik.”
(215.o.)

Romantikus regény lévén a szerelem dominál, akárcsak a cselszövés és az ármány, sőt a titkok és a misztikum.  A történet aprólékosan kidolgozott: minden történésnek és karakternek szerepe van, Sátán Laci váratlan megjelenésétől Mátyás mesterig. Emellett nagyon hitelesen bemutatja az akkori magyar vidék életét, különös tekintettel a Fertő-tó környékére, melynek részletezése egy-két helyen sajátos tanulmányra emlékeztet.

A kötet azonban legalább annyira történelmi jellegű, mint amennyire romantikus. Fontos szerepet kap benne Napóleon 1809-es magyarországi betörése, mely során az utolsó magyar nemesi felkelés is komoly szerephez jutott. A szerző, ha már szóba kerül a téma, részletesen bemutatja, hogyan szállt szembe a sebtében összeszedett és gyatrán felszerelt, de harci szellemben nem szűkölködő magyar had – köztük saját édesapja – Európa legfélelmetesebb erejével. Elmondása szerint mindezt azért tartotta fontosnak, mert a történelemkönyvekben ezt a hősies, kudarcokban és sikereken egyaránt gazdag eseménysort mindig is olyan sajnálkozással emlegették, hogy okvetlenül emléket akart állítani a részt vevő hősöknek. Ez sikerült is.

„A veszprémi ezred ugyanazon az utcán vonult végig, amelyen egy hónappal elébb a csatamezőre indult. Zászlója össze volt már tépve: ellenség dulakodott érte. Hiányzott közüle ötvenhat férfi: halott és sebesült. Soknak a feje volt bekötve, a karja felkötve, arcon, homlokon félig behegedt sebek. Úgy vonultak végig a kapukban álló ismerősök, jó barátok, apa, anya, feleség, gyermekek láttára.
Az volt a szomorú pompa!
Hát még azoknak a sírása, akik nem találták a végigvonuló hadsorban azokat, akiket egy hónap előtt búcsúcsókjaikkal bocsátottak útnak!
Egy őrmester, Baráth István, egyike az inszurrekció legjobb vitézeinek, mikor a saját háza előtt végiglovagolt, nem állhatta meg, hogy meg ne álljon egy szóra.
Öreg apósa, felesége, két kisfia álltak kinn a kapuban. Lehet-e rossz néven venni egy hősnek, ha megállítja olyan helyen a lovát, s egy biztató szót adni nem sajnál szerelmeseinek?
– Ne fussatok el az ellenség elől; az a védtelen embereket nem bántja. Isten megoltalmaz.
A feleség a kisebbik fiát felnyújtá hozzá, s az átölelte a nyakát, a nagyobbik a kengyelvasába kapaszkodott. Úgy könyörögtek neki: „Ne hagyj itt bennünket, apám! Maradj velünk itthon! Ki védelmez minket, ha te elhagysz!”
Az öreg após elkeseredetten szólt hozzá:
– Ha már a rendes hadsereg sem képes megállni a nagy hatalom előtt, mit erősködtök ti tovább? Szállj le, maradj itt! Nem tartozol a törvény szerint csatába menni: családapa vagy!
A feleség sírva szólt:
– Úgyis veszve van már minden.
Erre Baráth István azt felelte:
– A haza elébb való, mint a gyermekek és a feleség! S a haza nincs elveszve soha!
S azzal megcsókolta kisfiait, visszaadta őket anyjuk karjaiba, s sarkantyúba kapva lovát, elhagyott helyére visszavágtatott.
S Baráth Istvánnak ez a mondása nagy hamar elterjedt az egész ezredben; onnan megint a többi felkelőseregre.
„A haza elébb való, mint a gyermek és a feleség! S a haza nincs elveszve soha!”
S az többet ért száz cifra proklamációnál.
[...]
Még egy találkozása volt a visszavonulás alatt a veszprémi őrnagyi szakasznak az ellenséggel, ami egyike a legszebb jeleneteknek. Egy francia lovasosztály sebes rohamban vágtatott az utóhad után, akkor a veszprémi lovasság szembefordult, és mozdulatlanul állt, mint a fal: úgy várta a közeledő ellent. Az vágtatva jött rá egész húsz lépésnyire. A veszprémi had csak állt, kardját a csípőjéhez nyomva. Erre a francia főtiszt is „megálljt!” parancsolt a maga lovasságának, s aztán néztek egymás szeme közé néhány percig. Akkor a francia tiszt szalutált a kardjával: „Bravó, kamerád!”, visszafordította a csapatját, s aztán mentek csendesen ki jobbra, ki balra.
[...]
Tömérdek fényes adat van összegyűjtve a jellemző vonásaiból az inszurgens hadnak. Egyike azoknak e visszavonulás alkalmával történt Bereczky Márton urammal.
Bereczky Márton uram tekintélyes nemesúr volt, bíróviselt ember egy olyan községben, ahol csupa nemesség lakik: annálfogva választott őrmester a maga szakaszában. A csatározásnál észreveszi, hogy két legénye elmaradt az ellenség között: a Gerecs Miska, meg a Kis Jancsi, akiket pedig különösen a lelkére kötöttek az anyjaik, hogy gondot viseljen rájuk mint keresztapjuk.
– Tyhű, aki lelke van! – kiált fel Bereczky Márton uram. – De biz a két keresztfiamat ott nem hagyom, mert megöl a két komámasszony otthon!
Azzal nekivágott az ellenségnek, szétcsapott közötte. Nem sokat kérdezősködött, hogy mi a váltság, fizetett készpénzzel: kivágta a két keresztfiát a fogságból. Akkor azok mondták neki, hogy de még a Varga István is ott van ám a József huszároktól. Hát azt se lehetett otthagyni: azért is „érte ment”. De azonban a három megszabadított vitézt nem vihette el a maga egy lován. Tehát még egyszer visszament a franciák közé, s olyan szépen tudott velük bánni, hogy visszaadták a három elfogott lovat is, s így hozta vissza Bereczky Márton a két keresztfiát, meg a huszár bajtárst lóháton, ép bőrrel. Azok a  német tisztek majd megették, úgy összevissza csókolták ott a front előtt Bereczky Mártont, aki azt nagyon természetesnek találta, hogy ha az ember nemcsak őrmester, hanem keresztapa is, hát azért extra kell megszolgálni. Elő is léptették rögtön alhadnagynak.”
(432-434.o)

Azoknak, akiknek kedvet csináltam a kötethez, innen tölthetik le, a Magyar Elektronikus Könyvtár jóvoltából, papíralapú formában pedig természetesen az antikváriumokból szerezhető be a legkönnyebben.

Zórád Ernő ebből az alapanyagból készített képregényt, mely a nyolcvanas évek közepén jelent meg, nagyon szép kivitelben, mi több, kellően nagy formátumban ahhoz, hogy egy-egy képkocka részleteit is élvezhessük. Zórád ezekben az önálló képregényeiben (például a Könyves király vagy a Pompeji utolsó napjai) gyakran tett közzé egészoldalas festményeket is, melyek a történet egy-egy drámai pillanatát örökítették meg. Így gazdagította tovább a már önmagában is lenyűgöző, sőt, művészi értéket képviselő képtörténetet.

Jókai-kötetből képregényt készíteni persze nem kis munka. Zórádnak is fel kellett áldoznia jó pár részletet, és ez leginkább a könyv első ötven oldalának ismeretében fájó, mely az alaptörténetet ismerteti. Így sajnos el kell ismernem, hogy a regény elolvasása híján a cselekmény nem mindenütt érthető (Cambray feltűnése például majdhogynem értelmezhetetlen). Ennek ellenére mindenkinek ajánlom, mert – merem állítani – az egyik legigényesebb és leghangulatosabb magyar képregény. Sajnálatos, hogy azóta nem adták ki újra, ám másodkézből (például a Vateráról) általában beszerezhető. (A mellékelt festmények természetesen innen származnak.)

És hát a filmváltozatról is illik szólnom, mely Zsurzs Éva rendezésében készült el 1981-ben. A szereposztás összességében jól eltalált, bár Szabó Sándor (de Fervlans márki szerepében) véleményem szerint túlságosan idős volt erre a szerepre. Viszont Koncz Gábor, Inke László, Juhász Jácint és Tordai Teri, vagy éppen Gálvölgyi János és Zenthe Ferenc abszolút a helyükön vannak.

A film ugyanazokkal a hátrányokkal küzd, mint a képregényváltozat: az alaptörténetet ugyanúgy „meg kellett vágni”, így a főhősök kilétéről csak felületesen, a történet későbbi részeiben tudhatunk meg ezt-azt. Sajnos a jellemábrázolás mélysége a regényhez képest sehol sincs. A legkomolyabb gond mégis az, hogy a forgatókönyv csúnyán megkavarta a jelenetek sorrendjét, és nem is logikus módon. Azon pedig nem lehet csodálkozni, hogy kispórolták többek között a nagyobb csatajeleneteket, és ezzel újabb pofont adtak az eredeti könyvnek, rövidre vágva az utolsó pár fejezetet. A grandiózus történet így sajnos csorbát szenvedett, a záró képsor pedig véleményem szerint túlságosan is csöpögős lett a pityergő mocsári manóval....

Összefoglalva tehát a film hozza a hetvenes-nyolcvanas években készült magyar irodalmi tévéfilmek színvonalát – de nyomába sem ér az eredetinek. Így tehát furcsa, de ha választanom kellene, kedvcsinálónak inkább a képregényt ajánlanám, mint a filmet (mely DVD-n elérhető). Én pedig nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ezt a történetet akár nemzetközi koprodukcióban újfent fel lehetne dolgozni (Katalin szerepében mondjuk Diane Krügerrel), de ezúttal nem ennyire csonkított változatban…


Névtelen vár
Írta: Jókai Mór
Akadémiai Kiadó 1965
540 oldal

Névtelen vár (képregény)
Jókai Mór regénye alapján írta és rajzolta: Zórád Ernő
Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó (1985?)
48 oldal


A filmváltozat helyett ajánlom a könyvet vagy a képregényt.
Értékelés: 6/10

Névtelen vár
Magyar Televízió 1981
Romantikus-történelmi játékfilm (116 perc)
Rendező: Zsurzs Éva
Szereplők: Koncz Gábor, Tordai Teri, Pap Vera, Szabó Sándor
Zene: Hidas Frigyes

Szólj hozzá

irodalom magyar film romantikus film történelmi film napóleoni háborúk zórád ernő