KÖNYV: Chris Ryan (SAS) regényei
2010. március 10. írta: Monty H.

KÖNYV: Chris Ryan (SAS) regényei

Egy Magyarországon kevéssé ismert, Angliában viszont rendkívül népszerű írót szeretnék most bemutatni, aki személyes kedvenceim közé tartozik, amióta csak első könyvét elolvastam. Chris Ryan szinte minden kötetében az SAS egy jelenlegi vagy egykori tagja a főhős, és aki már hallott róla, sejti, hogy miért… 

Chris Ryan 1961-ben született, s kamaszkorában lépett be a brit tartalékos haderőhöz, azon belül is, a Különleges Légiszolgálat (SAS) 23. ezredébe. Innen került át később a reguláris 22. SAS-ezredhez, ahol tíz éven át szolgált. Mint annyi más bajtársa, leszerelése után ő is tollat ragadott, hogy tapasztalatait feldolgozza. Ezenkívül kiképzőként és tanácsadóként, illetve katonai és túlélő témájú dokumentum- (pl. Hunting Chris Ryan) és játékfilmek (pl. Ultimate Force – Terrorkommandó) szereplőjeként is feltűnt.

Első könyvét saját élményeinek szentelte: az Észak-Irakban 1991-ben bevetett Bravó Kettő Nulla járőr egyetlen olyan tagja volt, akinek sikerült kijutnia az országból, miután osztagukat kiszúrták és üldözőbe vették. Csaknem 300 kilométert gyalogolt, nagyrészt élelem és víz nélkül. Beszámolójából később filmváltozat is készült. Az ezt követő kötetei már fiktív történeteket és figurákat mutatnak be. Érdemes tudni, hogy más műfajban is alkotott: saját fitnessz-kézikönyvet (Chris Ryan’s SAS Fitness Book) és túlélési útmutatót (Chris Ryan’s Ultimate Survival Guide) is írt, nem beszélve a fiataloknak szánt túlélőkönyveiről.

Hogy miért olyan népszerű Chris Ryan odaát?
Először is azok közé tartozik, akik elsőkézből szereztek tapasztalatokat a harctéren. Ennek köszönhetően kalandregényeinek egyike sem nélkülözi mindazt a rengeteg élményt és tudást, amit a hadseregben szerzett. Mindig jót tesz, ha olyasmiről írunk, amihez értünk: a szakzsargon, a felszerelések bemutatása, az abszolút hitelesnek tűnő leírások és jellemrajzok pedig mind hozzájárulnak a sikerhez. Ryan mellett Tom Clancy, Richard Marcinko, Andy McNab és számos más katonai író a bizonyíték erre. Ezenfelül azt se feledjük el, hogy az SAS-történetek Angliában mindig számot tarthatnak a közönség érdeklődésére, hiszen nem kis büszkeséggel gondolhatnak arra, hogy a világ legelitebb elit alakulata az övék. Ehhez adjuk hozzá a kémregényeket is megszégyenítő fordulatokat (mely a valós katonai műveleteket is gyakran jellemzik), mert ezek nem egyszer tényleg letehetetlenné teszik a könyvet. A tény, hogy több kötete is egyes szám első személyben íródott, pedig csak fokozza a hitelesség érzetét (anélkül, hogy unalmassá válna az állandóan egy szálon futó cselekmény!). Az is érződik, hogy nem próbálja elbagatellizálni az emberölést vagy szuperhősökként feltüntetni az SAS katonáit. Az ő könyveiben a hősök is vérezhetnek, a megölt ellenfelek pedig nem arctalan bábuk.

„Az ellenséges géppuska elhagyatottan állt, mellette egy holttest. Újabb sorozat süvített el a fejem felett, mire sietve a földre vetődtem. A lábamnál  fegyver feküdt: egy FN FAL, feltűzött bajonettel – az argentinok ugyanazt a puskát használták, mint a mi reguláris gyalogságunk. Felkaptam és tüzelni próbáltam. Üresen csettent. – B*ssza meg! – ordítottam.
A fegyverrel a kezemben, kétségbeesetten rohantam az árok vége felé. Szeméttel, fegyverekkel, lőszeresládákkal és holttestekkel volt tele. Újabb lövedék húzott el mellettem, és végre megláttam a magányos argentint, egy halálra rémült fiatal sorkatonát. Úgy remegett, hogy a puskáját is majdnem elejtette. Nem volt lőszerem – kénytelen voltam a bajonettre hagyatkozni.
Az alapkiképzésen ilyen küzdelemre is megtanítanak, de a franc se veszi komolyan. Senki sem tudná elképzelni, hogy modern háborúban arra kényszerülsz majd, hogy hasba szúrj valakit. Végigveszed a mozdulatsort, odarohansz a kitűzött célbábuhoz és összeszurkálod, közben meg azon versenyeztek, ki tud hangosabban ordítani. A végén persze általános röhögésbe fullad az egész.
A való életben egy kissé másképp fest a dolog. Először is a srác nem állt, hogy szépen belevághassam a fegyvert a hasába, ahogy azt gyakorlaton vettük; meggörnyedve guggolt, hátát a lövészárok falának vetve. Csőretöltött FN puskát tartott a kezében, és ha elég időt hagyok neki, hogy magához térjen, egyetlen rövid sorozattal darabokra szaggat, méghozzá közvetlen közelről.
Úgyhogy eléugrottam és a mellébe döftem a pengét. A kölyök sikított és vonaglott. Kirántottam belőle, majd újra belévágtam a fegyvert. Tovább vergődött és ordított. Én meg izzadtam és anyáztam. Előrecsúszott, és a következő döfés a fején találta: a bajonett hegye az állába fúródott, mire visítani kezdett, mint egy malac. De a fegyvere még megvolt. Fogalmam nem volt, mit rontottam el; mostanra halottnak kellene lennie. Ismét kirántottam belőle a rohamkést és újra belevágtam. Ezúttal a vállát találtam el, de éppen csak felsértettem. Közben megtalálta a puskája elsütőbillentyűjét és megeresztett egy sorozatot, ami szépen kilyuggatta a zubbonyom ujját. Teljes erőből beledöftem. Látta, hogy megint próbálkozom, ezért odébb mozdult – a hegy a fülébe állt bele. Recsegő hang kíséretében, de meglepően simán hatolt be a penge. Kirántottam, a sebből pedig azonnal ömleni kezdett a vér. Végigömlött a köpenyén, a lábán, eláztatta a ruháját. A fiú megremegett, aztán egyszerűen összeesett. Fegyverét elejtette, az pedig az árok alján gyűlő tócsába hullott.
Széttépett, vértől vörös arcát bámultam. A többi tiszta eset volt. Még csak a közelében sem voltam azoknak, akiket megöltem. De ez, mint a mészárszék.”

Chris Ryan: Tűzföld (részlet)

Bár biztos vagyok abban, hogy Ryan nem önállóan állítja elő ezeket a bestsellereket, és legalább egy szerkesztő segítségére van, csak dicsérni tudom a munkáit. Minálunk sajnos kevés kötete érte meg a kiadást, pedig nem ártana a rengeteg Clancy- és Follett-könyv mellett néha Ryant is kiadni. Ebben az ajánlóban tehát néhány regényét szeretném a leendő olvasók figyelmébe ajánlani.

Stand by, Stand by (Vigyázz, kész…)
Ryan első fiktív regénye. A főhős, Geordie Sharp alakja könnyedén párhuzamba állítható Ryannel: nemrég tért haza Irakból, ahol túl sokat látott, s teljesen elhidegült szerető feleségétől, nem beszélve az ivászattal kapcsolatos problémáiról. Most Észak-Írországba készül. Mikor felesége egy PIRA-robbantás következtében életét veszti, Sharpnak egy okkal több van már, hogy átkeljen Ulsterbe és részt vegyen az ottani terrorelhárító műveletekben.
Egyre közelebb kerül ahhoz az emberhez, aki miatt neje odaveszett. Azonban az SAS nem kedveli a magányos farkasokat – mikor kisül, hogy egyedül eredt a gonosztevő nyomába, rögtön otthon találja magát, s inkább csak az öböl-háborús sokknak köszönheti, hogy nem teszik rögtön lapátra. Néhány társával Kolumbiába küldik, az ottani kormányerők kiképzésére. Ám a világ túlsó felén is megeshet, hogy váratlanul ismerős arcokkal futunk össze…
Kiváló könyv, bár a később íródottak ismeretében mondom, van még ennél is jobb. A történet nem ér véget az utolsó oldalakon: folytatás a Zero Option című kötetben.
 

Zero Option (Az utolsó lehetőség)
Geordie Sharp sikeresen teljesítette feladatát, ám hazatérve szembesül azzal, hogy kisfiát és élettársát a PIRA elrabolta. Mindez persze összefüggésben áll a kolumbiai küldetésével. Nem tehet mást, várja, hogy kapcsolatba lépjenek vele… Eközben azonban újabb feladatot osztanak rá. Egy különítmény élén be kell hatolnia Szíriába és eltennie láb alól egy dezertőr iraki tisztet, történetesen azt az embert, aki öböl-háborús fogsága idején előszeretettel kínozta őt a börtönben. Hogy a dolog ezzel még ne érhessen véget, a PIRA a túszok életéért egészen különleges váltságdíjat követel: Sharpnak el kell tennie láb alól a brit miniszterelnököt…
 

 

 

Tenth Man Down (A tizedik halott)
Egy SAS-osztag éppen Karmangában – Dél-Afrika egyik nyomor- és háborúsújtotta országában – tevékenykedik: a helyi különleges erők tagjait képzik ki. A helyi felkelők komoly gondokat okoznak, Geordie Sharp, a csoport vezetője pedig hamarosan kénytelen szembenézni a ténnyel, hogy ellenfeleiket egykori SEAL-kommandósokból lett zsoldosok segítik. Valami lehet a háttérben. Mondjuk néhány gyémántbánya…
 

 

 

 

Blackout (Összeomlás)
A világ három nagyvárosában az áramellátás egyik pillanatról a másikra összeomlik. Globális terroristatámadás készül talán? Eközben Josh Harding, veterán SAS-katona, aki mostanáig az al-Kaida vezetői után loholt, az arizonai sivatagban tér magához, nyakán és lábán lőtt sebekkel. Nem emlékszik semmire, de a rendőrség a nyomában van… Segítői viszont akadnak, de a rejtély ezzel még nem oldódik meg: múltját fel kell derítenie, és felkutatni azt az embert, aki a világban uralkodó pánikhullámért felelős.
(A kötetet Magyarországon az Aquila adta ki.)

 

 

 

Land of Fire (Tűzföld)
1982-t írjuk. Javában folyik a Falkland-háború. Mark Black, a brit Különleges Légiszolgálat katonája az életét kockáztatja, hogy foglyul ejtsen egy argentin kémnőt. Követlenül ezután hatfős járőr indul a dél-amerikai szárazföldre, hogy felderítse a Tierra del Fuego-i repülőteret. Lebuknak és menekülniük kell... Húsz évvel később argentin katonai junta jut hatalomra. Feltett szándékuk, hogy visszafoglalják a Falkland-szigeteket Nagy-Britanniától. Black, immár rangidős tiszthelyettesként, visszatér a dél-atlanti partokra. A brit légvédelmet semlegesítették, az ellenséges erők pedig hamarosan partraszállnak. Az SAS-kommandósokat tengeralattjáróról vetik be, a célpont ugyanaz az argentin reptér. Mikor Black szembekerül az egykori kémnővel, döntenie kell: megbízhat-e benne? És marad-e elég idejük arra, hogy kiiktathassák az ellenséges bombázókat, ezzel megakadályozva egy újabb háborút?
Tömény izgalom, az első oldaltól az utolsóig.
 

Greed (Kapzsiság)
Matt Browning, az Ezred egykori katonája nem áll túl fényesen: magánélete romokban és félmillió fonttal tartozik, méghozzá olyan figuráknak, akikkel jobb nem ujjat húzni. A hírszerzés azonban egy nap felkeresi, és kiutat ajánlanak: a feladat egy kis létszámú, hivatalosan nem is létező alakulat élén az Al-Kaida csempészhajójának kifosztása – a hajón talált 30 millió fontos szajré a résztvevőké lesz, utána mindent szépen elfelejtenek, a lényeg a terrorszervezet gyengítése. Ebből Matt is kifizethetné tartozását és új életet kezdhetne. A részben kiszolgált SAS-katonákból álló kis csapat végre is hajtja a küldetést, ám az Al-Kaida bérgyilkosa a nyomukba ered…

 

 

The Ultimate Weapon (A tökéletes fegyver)
2003 eleje. Az amerikaiak és az angolok Irak lerohanására készülnek. Jed Bradley, az Ezred fiatal katonája Szaddam Husszein tömegpusztító fegyverei után kutat Bagdad környékén. Kedvese, Sarah atomtudós, s kutatásai döntő eredményt hoztak a közelmúltban a fúziós eljárások terén – nem is csoda, hogy ismeretlen tettesek elrabolják. Apja, Nick Scott, az SAS kiszolgált katonája nem rajong lánya udvarlójáért, de együtt kell működniük, hogy kiszabadíthassák Sarah-t. A szálak pedig Irakba vezetnek…
 

 

 

 

Strike Back (Válaszcsapás)
John Porter, az Ezred új, de ígéretes tagjaként részt vett egy túszmentő akcióban, még 1989-ben. Akkor – állítólag az ő hibájából – bajtársai odavesztek, s bár a bevetés elérte célját, az ő karrierjének lényegében vége volt. Az ezt követő két évtized jelentős részét az utcán töltötte – csavargóként, szégyenben és gyomorban.
De aztán történik valami: egy jól ismert női riporter, Katie Dartmouth a Hezbollah fogságába esik. Fogvatartói a brit erők iraki kivonását követelik, máskülönben kivégzik túszukat, méghozzá a televízió nyilvánossága előtt. Porter rögtön ráismer arra az emberre, aki a képernyő fenyegetőzik: összetalálkozott vele már első és utolsó bevetésén. Sőt, meg is mentette az életét – ez viszont a bajtársai életébe került.
Bejutni a hadügyminisztériumba és az Ezred egykori tagjaként mentőakcióra jelentkezni persze nem könnyű – de korántsem olyan bonyolult, mint eljutni a túszejtőkig és kegyelmükben bízva tárgyalásokat kezdeményezni a fogoly sorsáról…
Több munkája ismeretében állítom, hogy ez talán a legjobb regénye. A történet aktualitása pedig csak fokozza a hitelességet. (Az azonos című és részben a regény alapján készült akciósorozat hazánkban is szép sikert ért el.)


The Watchman (Az őrszem)
ryan watchman.jpgAlex Temple százados éppen végrehajt egy titkos küldetést Afrika közepén, mikor hirtelen hazahívják. Az elhárítás kéri segítségét egy rendkívül fontos ügyben: valaki kíméletlenül gyilkolja az MI5 azon tagjait, akik az észak-írországi műveletek legfőbb felelőseiként dolgoznak vagy dolgoztak. A gyilkos ráadásul nem akárki: egy brit ügynök, aki évekkel ezelőtt beépül a PIRA emberei közé, de nemrég láthatóan átállt a másik oldalra. Alex feladata lesz a nyomára bukkanni és levadászni.  Mint az hamarosan kiderül, ez igencsak bonyolult egy olyan ember esetében, aki csaknem olyan jól képzett, mint bármelyik Ezred-tag…







The Increment
(A Hozadék)
ryan increment.jpgAz SAS elit orgyilkos osztagának, a Hozadéknak tagjai közé tartozott egykor Matt Browning, akinek túl sok volt a munkával járó brutalitás, ezért kitették a szűrét. A hírszerzés most mégis hozzá fordul: egy gyógyszerek hamisításával foglalkozó alvilági vállalkozásra kell lecsapni Kelet-Európában. Ez azonban még nem minden, mert egy régi katonaismerőse is felbukkan, aki megmagyarázhatatlan okokból mániákus gyilkossá lett…










Firefight
(Tűzharc)
ryan firefight.jpgWill Jackson százados már sok mindent végigcsinált az Ezredben. Élete akkor vesz gyökeres fordulatot, mikor családja odalesz egy robbantásos merényletben. Kilép és egymaga próbál megküzdeni saját szellemeivel. Nem sokáig kell várnia, és visszahívják, hogy egy utolsó küldetést végrehajtson: el kell rabolnia valakit Afganisztánban, akinek révén talán sikerül majd megakadályozni egy újabb terrorista akciót. A küldetés azonban ezzel nem ér véget…









Who Dares Wins
(Aki mer, az nyer)
ryan who dares.jpgSam és Jacob Redman az SAS tagjai, testvérek és profi katonák. Jacob azonban hatalmasat hibázik és kivágják az Ezredből. Eltűnik és évekig senki nem tud róla. Sam hat esztendővel később látja őt viszont egy titkos küldetést célszemélyeinek fotói között… Döntenie kell, kihez lesz hű: kormányához, alakulatához vagy fivéréhez. Az akció mögött persze újabb ördögi terv lappang, s Sam képtelen elhinni, hogy bátyja ennek része.







Osama (Oszáma)
ryan osama.jpgJoe Mansfield SAS-katona is részt vesz az Oszama bin Laden likvidálását célzó akcióban, igaz, csak közvetve - azonban olyasmit lát meg a bevetés során, amit nem szabadna. Afganisztáni bevetésére ez és közeli bajtársának elveszítése tesz pontot. Családjához hazatérve sem lel nyugalmat, ráadásul valaki a nyomában van, és hiába mond mást a pszichológus, Joe biztosra veszi, hogy az életére törnek. Nem is téved...
A történet nem ér véget a kötet végén, folytatása Gyilkolni a Cégért című regényben található.
A kötetet Magyarországon az Ulpius-Ház adta ki.




 

Gyilkolni a cégért (Killing For The Company)
cryan-gyilkolni-a-cegert.jpgAz SAS-től rokkantsága miatt leszerelt Chet biztonsági szakemberként tengeti életét, mikor találkozik egy békeaktivistával, akinek láthatóan fontos információk vannak birtokában a brit miniszterelnökről, akit állítólag épp az Irak lerohanásában való szerepvállalásra akar rávenni egy amerikai tulajdonú cégóriás. Ezzel darázsfészekbe nyúlnak, és menekülniük kell egy ismeretlen bérgyilkosnő elől....
A kötetet Magyarországon az Ulpius-Ház adta ki. 

 

 

  


Hard Target (Nehéz célpont)

cryan-hardtarget.jpgJoe Gardner, az Ezred egykori katonája Afganisztánban veszítette el egyik kezét. Visszavonultan él, ám egy nap régi bajtársa hívja fel, aki csapdába esett a riói favelák kellős közepén és halálos veszélyben van. Joe nem habozik, de hamarosan rádöbben, hogy komoly játszmába csöppent, melyben még az orosz maffia is jelen van. Bajtársa lojalitását tekintve is vannak aggályai, de a helyzet csak rosszabbodik, amint Gibraltártól Szerbiáig az ügy megoldásán dolgozik...

Az utolsó könyv már az Extreme sorozatban jelent meg, mely a szerző szerint gyorsabb, keményebb, sötétebb és halálosabb. Így is van, de ez nemcsak az említett szériára igaz. Ryan utolsó néhány könyve határozottabban komorabb, a hullák és a menet közben elhalálozó főszereplők száma nagyobb, és a végkövetkeztetés az, hogy csak a legjobb bajtársaidban bízhatsz, de bennük se mindig... 

   

Végül saját fordításomban szerepeljen itt a Tűzföld című regény első két fejezete.

Chris Ryan
TŰZFÖLD
(Century 2002)



1.


– Légiriadó! Vörös fokozat!
Május 25-e volt, 15:32, a dél-atlanti térségben. Őszies idő, napos, hideg délután a San Carlos-i öbölben, a Kelet-Falklandnál. Az angol flotta szinte megremegett a szirénaszótól – az én háborúm ekkor durvult el igazán.
Argentínának aznap volt mit ünnepelnie. Az HMS Coventry rakétái még délelőtt leszedtek két A-4 Skyhawk vadászbombázót, egy harmadikat pedig kézifegyverek tüze rongált meg. Ám egy óra múlva a gépek visszatértek, hogy bosszút álljanak: a Broadsword megsérült, a Coventryt pedig három bomba találta el, felborult és tizenkilenc fő oda is veszett.
És a bombázók most ismét visszatértek.
Az újabb üzenet szerint az elöl haladó hajó radarja további támadókat észlelt: a szigetre készültek lecsapni.

Az HMS Invincible Sea King helikoptere percekkel azelőtt tett le a Northland – egy 15000 tonnás tartályhajó – fedélzetére. Négyen voltunk, a Különleges Légiszolgálati Ezred D századától, bátyám, Andy Black őrmester parancsnoksága alatt. Ott volt még Tom – egyik legjobb haverom, megtermett, örökké nyugis Fidzsi-szigeteki tizedes – és Doug Easton, a szakasz bajkeverője, Londonból szalajtott csökönyös vagány, aki épphogy túl volt a válogatáson. Ő meg én sohasem tudtunk igazán összebarátkozni.
A tervek szerint a század pár napon belül egy jelentős akcióban fog részt venni, mi meg épp egy elcsatangolt, ellátmánnyal teli szállítmány után kutakodtunk. Valami portsmouth-i írnok elírta a szállítólevelet és a lézeres célmegjelölőink egy másik hajón kötöttek ki. Húszéves voltam, és ez a hadművelet lesz az én tűzkeresztségem, az első igazi háborúm, így hát azon idegeskedtem, hogyan fogok teljesíteni élesben.
Dízelolaj és repbenzin bűze. A hatalmas rakteret teljesen megtöltötték a testes helikopterek és a Harrier vadászbombázók tartalék hajtóműveit tartalmazó konténerek. Repülős műszakiak – a mi szóhasználatunkban csak „tetvek” – épp azzal foglalatoskodtak, hogy felszereljék a rotorlapátokat egy Chinook helikopterre. Andy előreküldte Tomot és Dougot, mi ketten pedig az alsó fedélzetre mentünk. Szándékosan távol akart tartani Tomtól; mikor megjött a behajózási parancs, Tom és én éppen kocsmáztunk. Valaki más lakásán fejeztük be a hepajt és így lekéstük az Ascensionra tartó légijáratot, így a század nélkül, egy későbbi géppel kellett mennünk. Andy még nem bocsátotta ezt meg. Az ománi hadjárat veteránja volt, lekonyuló bajsza és az előírtnál hosszabb frizurája jelezte, hogy harcedzett vén róka, és az ilyen lehetetlen viselkedést senkitől nem viselte el.
A lépcsőket kerestük, amikor belefutottunk pár szerelőbe.
– Hogy juthatunk le innen? – kérdezte Andy. Az egyik fickó hátrafelé bökött a hüvelykujjával, aztán már rohant is tovább.
– Hülye tetű – mormolta Andy. – Majd összeszarja még magát, ha feltűnnek az argi repcsik.
Nem tehettek róla. Elég szar lehetett egy csapatszállítón hajózni, de mindennek tetejébe, tele voltak üzemanyaggal meg lőszerrel, vagyis szó szerint egy bombán csücsültek.
Ekkoriban kezdett a háború valós formát ölteni. Nemrég láttam egy ellenséges bombázót lezuhanni, meg pár rakétatalálattól füstölgő hajót.
Lebumliztunk a hajó gyomrába. Az alsó fedélzet homályba borult, plusz tele volt terepjárókkal, Land Roverekkel és nyolctonnás teherautókkal, mindegyik erősen leláncolva, rakterük dugig pakolva.
– Órákba telik, míg ezt mind átkutatjuk, bazzeg – szólalt meg Andy. – Kellene egy kis fény. Várj itt, visszamegyek elemlámpákért. És nézz körül alaposan, hátha akad valami repicucc. Ha a tetvek még nem vitték el, hát így jártak.
A mentőmellényem csak akadályozott, ahogy keresztülvergődtem az utászjárművek és a katonai mentőautók zord sorfala között. Odafentről megütötte a fülemet a hangszórókból áradó szirénaszó: valószínűleg újabb légiriadó – az argentinok mindent bedobtak a partraszállás meghiúsítására.
Andy zseblámpákkal tért vissza, úgyhogy munkához is láttunk. Közben a várható bevetésről kérdezgettem. Az a hír járta, hogy a század hamarosan járőrt küld ki az argentin szárazföldre. Ha tényleg így van, akkor a háború ki fog szélesedni. Tudtam, hogy Andyt erősen foglalkoztatja a dolog, mivel négyfős járőrről volt szó, én meg sorrendben a hatodik voltam, vagyis csak tartalék – ami azt jelentette, nem valószínű, hogy engem is beválogatnak, és ettől rendesen bepöccentem.
Kiszúrtam a század négy teherautóját egy rakás BV könnyű lánctalpas jármű között – ezek akár a jégen is elboldogulnak, ha úgy hozza a szükség. Az elsőben voltak a bivakzsákok és a hőszigetelő derékaljak, ahogy a szállítólevélben is állt. Átszámoltam, már amennyire ez lehetséges volt a félhomályban. A második jármű ponyvájának zsinórja kissé ki volt eresztve, én meg felmásztam, hogy szemügyre vegyem a rakteret. Úristen, gondoltam undorral, ahogy körbevilágítottam. A sarkvidéki öltözékeket és tartalék hálózsákokat tartalmazó dobozokat félredobálta valaki, hogy középen egy rejtekhelyet alakítson ki. És a kis mocsok ott alukált benne. Félrecsaptam a hátsó ponyvát, hogy jobban lássam. Akárki is volt az, előásott egy hálózsákot, mellette pedig egy készenlétben tartott elemlámpa, egy katonai kulacs és egy fejadag maradványai feküdtek. Kurva tetvek, gondoltam, jobb ellátást kapnak, mint mi, és mégis a mi kajánkat lopják!
A rakásból kiemeltem egy fényképezőgépet és egy apró diktafont. Mindkettő minőségi darabnak tűnt. Mellettük egy másik elektromos ketyere, amit elsőre nem ismertem fel: egy szürke műanyag doboz, úgy 15 centi hosszú, 7 centi széles, kihúzható antennával, amilyen a tranzisztoros rádiókon van, de nem volt rajta hullámhosszállító, csak egy apró piros gomb, ami világított, jelezve, hogy be van kapcsolva.
Már azon voltam, hogy szóljak Andynek és megmutassam neki, mit találtam, amikor elölről zörgő hangot hallottam. Talán egy patkány? De patkánynak ez túl hangos volt. Ember – és akárki is lakik itt, a hangokból ítélve most is a közelben van.
Oké, most elkaplak. Előrevetődtem, a felhalmozott dobozok felé. A test őrült módjára dulakodott, megpróbált meglépni. A sötétben az ujjaim ráfonódtak egy végtagra – hogy kéz vagy láb volt, nem tudtam megállapítani.
– Gyerünk, indulj szépen kifelé! – mondtam dühösen. 
A sötétből egy lábfej tűnt elő és olyan erővel vágódott a képemnek, hogy a fejem az egyik merevítőrúdhoz kenődött. A lámpa kirepült a kezemből, és olyan hangot hallottam, mintha az állkapcsom eltört volna. A fejem csak úgy kóválygott, a számban pedig vér ízét éreztem. Most már nagyon pipa voltam.
Na jó, ha így akarod, ám legyen, gondoltam. Mind a 75 kilómat beleadva megeresztettem egy ütést. Az öklöm valami keményet talált. Sóhaj, nyöszörgés, és az ellenállás már meg is szűnt. Így már jobb.
Megragadtam ellenfelemet a lábánál és a raktér végéhez cibáltam, hogy alaposan megnézhessem. A tag a szárazföldiek egyenruháját viselte. Azt hittem, műszakist vagy matrózt találok – persze lehet, hogy a ruhát is lopta. Nagyon vékonyka volt, inkább látszott fiúnak, mint férfinak.
– Te meg ki a f*sz vagy? – tudakoltam. 
A kis rohadék dühösen kitört és megpróbált beletérdelni az ágyékomba, de nem jött össze neki. Azt gondoltam, valami steward lehet, a legénység tagja – biztos halálra rémült a bombázástól és itt lent bújt el, miközben a fedélzeten lett volna a helye. Kígyó módjára pördült meg, a kezem alatt átbukott, hogy elérje a ponyvát. Nem ért készületlenül. Utánavetettem magamat, visszarántottam, fölékerültem és lenyomtam. Nem adta fel, tovább küszködött. Elég régen nem bunyóztam magafajta kölykökkel, ezért valahogy úgy éreztem, nincs rendjén a dolog. Aggódtam, hogy talán csontját törtem, vagy ilyesmi. Végső soron szimplán a testsúlyommal tartottam leszögezve. Elölről összefogtam a két kezét, hogy ne mozoghasson, de továbbra is vicsorgott és tekergett alattam, akár egy vadmacska.
– Ki vele, hogy hívnak?
Válaszképpen az arcomba köpött. Lekentem neki egy párat, hogy lássa, mi a módi, mire összeszorította a száját. A csuklói olyan vékonyak voltak, hogy egy kézzel képes voltam átfogni, míg átkutattam a zubbonyát, valami igazolványféle után kutatva.
Éppen végigtapogattam, amikor rájöttem, hogy valami nem stimmel – és most nem abban az értelemben, ahogy eddig gondoltam. Amellett, hogy a zubbony több számmal nagyobb volt a kelleténél, magasnyakú pulóvert, alatta pedig pólót hordott. Ügyet sem vetve a vicsorgására, ezeket most a nyakáig húztam fel: a ruha alatt vékony bordák, egy világos színű melltartó és két felnőtt nőre valló kebel.
A srác lány volt.
Elengedtem a kezét és felültem. A lámpa a közelben hevert, most felkapcsoltam. Igen, ez határozottan egy lány. Sötét haja maszatos arcára tapadt; kócos és sápadt volt. De sem a zilált kinézet, sem a kosz nem tudta elrejteni finom arcvonásait és tüzes tekintetét. Nálam kissé fiatalabb volt; úgy tippeltem, tizenhét-tizennyolc éves.
Vöröslő folt látszott az arcán, ott, ahol az ütésem érte. Odanyúltam. A szemeiből csak úgy sütött a gyűlölet. A homályból kivágódott egy kéz, ujjai karmokként szántották volna végig a képemet, de idejében félreütöttem.
– Nem akartalak megütni! – Nem is akartam; előbb még azt hittem, hogy fiú. – Mit csinálsz idelent?
– Bastardo!
Egy lány. El sem tudtam képzelni, hogy jutott be ide – hacsak nem valamelyik tengerész barátnője, akit még Portsmouth-ban csempészett fel. Hallottunk egy pár pletykát, hogy szolgál néhány ilyen a Canberrán, de ott nemigen fordultunk elő, úgyhogy nem tudtuk kideríteni. Vagy talán újságíró, aki azért rejtőzött el a fedélzeten, hogy exkluzív riportot készíthessen a hadjáratról…?
Aztán végre eljutott az agyamig, hogy spanyolul beszél. Ránéztem a rejtekhelyére, a cuccokra, amit nála találtam – a fényképezőgépre, a diktafonra, a jeladóra.
És végre leesett. Jézusom, a ribanc egy kém! Itt rejtőzik és célra irányítja a bombázókat!
Ekkor megint nekem esett.
Kiordítottam Andynek. Hiába voltunk ketten, nem adta fel; úgy rúgott és ütött, mint egy pehelysúlyú bokszoló. Fájtak a fogaim rendesen, Andy szemét pedig majdnem kiszúrta, de végül megkötöztük a kocsiban talált hevederekkel és Andy elrohant a hajó műveleti tisztjéért, míg én őriztem a foglyot.
Azután eldurvult a helyzet. A kapitány és a műveleti tiszt vetett egy pillantást a lányra, aki még mindig köpködött és vicsorgott, meg a cuccára, aztán közölték velünk, hogy semmiképp ne beszéljünk senkinek erről az incidensről. Elmondtam nekik, hogy néz ki a plató hátulja, meg hogy volt nála egy irányjeladó, mire a tiszturak próbálták kitalálni, mégis hogy jutott fel a szigorúan ellenőrzött hajójukra egy ellenséges ügynök. Senki nem tudta, hogy került ide, vagy hogy hol, még Portsmouth-ban vagy már Ascension szigetén, ahol a hajó útközben kikötött. Nem csoda, hogy ilyen sok hajót elvittek a légitámadások.
Addigra lehívtak pár matrózt és utasították őket, hogy vetkőztessék le a foglyot. A fiúk vigyorogva munkához láttak. A lány küzdött, rugdosott, de nem ment vele semmire. Szempillantás alatt a falhoz bilincselték és minden ruhadarabját letépték róla. Még itt lent is fagypont körüli volt a hőmérséklet, de a mennyezeti lámpák fényében barnás bőre mégis izzadtságtól fénylett.
Szánalmasan fiatalnak és csontsoványnak tűnt. Már nem éreztem dühöt, csak szánalmat és undort. Azon töprengtem, mit fognak vele csinálni. Háború volt, és háborúban a kémeket le szokták lőni. Ismertem az eljárást. Magam is megtapasztaltam, a szökési és bujkálási gyakorlaton, az SAS egyik szokványos továbbképzésén, a walesi Brecon Beacons-ben, még a háború előtt. Hamarosan végigmennek rajta: testüreg-vizsgálat, fizikai és szóbeli fenyítések, fenyegetés, szembekötés, a fej falbaverése, dizorientáció előidézése. Akár előre megmondhattam volna nekik, hogy csak az idejüket vesztegetik: soha nem fog beszélni – de ennek nem lett volna semmi értelme.
Két tengerész mellette maradt, nehogy öngyilkosságot próbáljon elkövetni. Bár csak az ég tudja, hogy tehette volna meg, azok után, ahogy összekötözték.
Hányingerem volt, ahogy felfelé indultunk, miközben a kapitány azt szajkózta, hogy senkinek egy szót se erről az egészről, szigorúan bizalmas az ügy. El kellett felejtenünk a lányt meg az irányjeladót – ez a dolog meg sem történt. De nem tudtam kiverni a fejemből, ahogy ott áll terpeszben, a falhoz bilincselve.
Tom és Doug a fedélzeten várakoztak. A műveletis szólt, hogy szedjük össze a cuccunkat, mielőtt az Ezred helikoptere értünk jönne.
Ekkor szabadult el a pokol.


2.

A támadó gépek az argentin flotta A-4 Skyhawkjai voltak, a Tierra del Fuego-i, vagyis a tűzföldi bázisukról. Mindegyik két darab 500 fontos szabadesésű bombával volt felszerelve, célpontjaik pedig az egy csoportban horgonyzó szállítóhajók voltak, a San Carlos-i hídfőben.
Rázós feladat volt. Hajóinkat radarirányítású légvédelmi ágyúk és a legkorszerűbb rakéták  védték – például a halálos Sea Dartok, amiket az öböl kijáratánál úszó rombolókról eregettek fel.  A Sea Dart van vagy négy és fél méter hosszú, és fél tonnát nyom. Kilövés után a hajtómű három másodpercen belül a hangsebesség kétszeresére gyorsítja fel, és hatvan kilométeren belül simán lemos bármilyen gépet az égről. Eleddig három támadót szedtek le vele, és a pilóták nagyon is jól tudták, mivel állnak szemben.
De a Sea Dartnak volt egy gyengesége: tervezői eredendően az orosz flotta elleni harcra szánták, méghozzá nyílttengeri összecsapásban. Ám alacsonyan repülő célpontok ellen, ráadásul a szárazföld zavaró horizontjával a háttérben kevésbé volt hatékony. És az argentinok aznap kiválóan kihasználták ezt: a szárazföld felől berepülve, majdnem tengerszinten érkeztek. Elkapták a Coventryt, a hajó pedig felborult és tizenkilenc ember meghalt.
Hatalmas rés ásítozott a San Carlos-i hídfő légvédelmi rendszerében. Az egyetlen megmaradt őrhajó a Broadsword fregatt volt, de ez is megsérült egy korábbi támadás során. Sea Wolf típusú rakétáit tengeralattjárókról kilőtt rakéták elhárítására tervezték, és olyan frissek voltak, hogy még tesztelés alatt álltak. Igen pontosnak számítottak, de hatótávolságuk alig négy kilométer volt – más szóval, nem jutott volna idő egy második lövésre.

Ahogy elölről felderengtek a dombok és a töredezett partvonal, a vezérgép száz méter alá süllyedt és a szárazföld felé fordult. A pilóta ide-oda rángatta a gépet, ahogy átcikázott a völgyeken. Műszerei jelezni fogják, ha a radar tapogatózó sugarai rátalálnak, melyek nem tudják majd megkülönböztetni a vasmadárról és a domborzatról visszaverődő hullámokat. 
A négygépes kötelék 800 kilométeres óránkénti sebességgel száguldva, két csoportra oszlott, hogy megossza a tüzéreink figyelmét. A vezérgép láthatólag egyenesen a szállítóhajók csoportja felé vette az irányt.
A hangszórók életre keltek:
– Légiriadó! Vörös fokozat!
A civil tengerészek eszeveszetten rohantak a felső fedélzet felé. Látták, hogy változott tűzgolyóvá és süllyedt el a Coventry, és nem akartak odalent tartózkodni, amikor ezt a műsort az ő hajójukkal is eljátsszák.
Tapasztalatból tudtam, hogy a jelzéstől számítva cirka másfél percünk van, mielőtt elkezdek potyogni a bombák. Délnyugat felé nézve sötét foltot láttam elszakadni a szárazföldtől, amely süvítő hang kíséretében közeledett. A következő pillanatban a második világháborúból maradt, 20 millis Oerlikon ikergépágyúk tüzet nyitottak. Minden irányból, hajóról és szárazföldről egyaránt, ágyúk tüzeltek, a levegő pedig füstpamacsokkal telt meg, a gépek mégis sértetlenül repültek tovább. Kiszúrtam egy rakéta füstcsóváját az egyik dombtetőn: valaki egy Blowpipe-pal próbálkozott, de keresztben áthúzó célpont ellen ez nem sokat ér; nem is – a rakéta ártalmatlanul csapódott egy domboldalba.
Még hét kilométer. Az elöl haladó gépek olyan alacsonyan zúgtak el, hogy a hajtóművek sugara a magasba csapta mögöttük az öböl vizét. A tüzelés már fülsiketítő volt. Eszméletlen volt a zaj: a csatahajók négy és feles ágyúinak dörgő basszusához most csatlakozott a gépágyúk kopogása és a gyalogsági géppuskák éles kelepelése. De mintha egyetlen fegyver tüze sem érte volna el a repülőket: a lövedékek előttük vagy a vízfelületen robbantak. A Northland fedélzetén állva számomra hihetetlennek tűnt, hogy létezik vadászgép, amely képes ilyen sűrű légvédelmi tűzön sértetlenül átjutni.
A megcélzott hajók eszeveszetten próbáltak távolabb kerülni egymástól. De a Northland éppen mozdulatlan volt. Mint a kacsa a céllövöldében. Már négyszáz méterre sem volt, amikor a vezérgép kioldotta a bombáit. Láttam, ahogy felénk zuhannak, miközben a sugárhajtómű elzúgott felettünk, a két fekete pont pedig egyre növekedett, én meg arra gondoltam, bassza meg, egyenesen ránk hullnak. Mi voltunk a célpont. Doug hasra vágta magát. Gyűlölte a légitámadást, és a hajókért se rajongott igazán. Itt fogunk kipurcanni, gondoltam, mégsem tudtam levenni a szemem a látványról
Az első bomba a hajó baloldalától úgy húszméternyire csapódott a vízbe, hatalmas csobbanás kíséretében.
– Elhibáztad, a kurva anyádat! – ordítottam. Tudtam, hogy ezek késleltetett bombák: a végükön apró pörgettyű, mely a ledobás utána adott számú fordulatot végez, míg működésbe nem hozza az élesítő mechanizmust, amely előrenyomódik és rácsapódik a detonátorra. Ilyen alacsonyan repülve, a pilótáknak pontosan a megfelelő pillanatban kell kioldaniuk, máskülönben a szeretetcsomag nem robban fel.
Ez volt az utolsó összefüggő gondolatom, mielőtt az egész világ rám szakadt volna.
Valójában a bomba olyan sebességgel zuhant, hogy észre sem vehettem, amint visszapattan a vízfelszínről, akár egy kacsázó kavics, és belecsapódik a hajó oldalába, átütve azt. Felfelé haladtában áthatolt a géptermen, megölt három embert és a fedélzeten bukkant elő, anélkül, hogy felrobbant volna.
A becsapódásra nem emlékszem, mivel egy tizedmásodperccel később a második bomba egyenesen a hajó közepébe fúródott, és az élesítő mechanizmus ezúttal kiválóan működött. A bomba a fő raktérben robbant, ereje felszakította körülöttünk a fedélzetet és mindenkit levert a lábáról.
Fényes villanásra emlékszem csak, aztán néhány másodpercre nyilván elvesztettem az eszméletemet. Mikor végre magamhoz tértem, a hasamon feküdtem. Ruházatom feketéllett és füstölgő roncsdarabok vettek körül. A fedélzet romokban hevert, lángolt minden. Odalent a raktérben csak úgy pattogott az égő lőszer, a hangot csak az üzemanyagtartályok súlyosan dörgő robbanásai szakították meg.
Felálltam és már tudtam, a hajónak annyi. Mintha egy domboldalon álltam volna, ahogy a fedélzet megdőlt. Valaki megragadott – Andy volt az. A frizurája szépen megpörkölődött, mire eltöprengtem, az enyém vajon ugyanúgy néz-e ki. Valamit ordított nekem, de nem hallottam, mit, részben a hatalmas zaj miatt, részben, mert a robbanás átmenetileg megsiketített. Egy túlélőruhát nyomott a kezembe és a hajó korlátja felé intett. Ideje elhagyni a hajót. A túlélőruha egy rend egyszer használatos öltözéket jelent, amit a rendes ruházatodra húzol fel, mielőtt vízbe ugranál. Szorosan lezárható, hogy szárazon és életben tartson, míg ki nem mentenek a vízből – feltéve, hogy a segítség gyorsan megérkezik. Enélkül az átlaghalandónak ötvenszázalékos esélye van, hogy képes lesz ötven métert úsznia, mielőtt a hipotermia végezne vele.
Már azon voltam, hogy felhúzzam a magamét, mikor kiszúrtam azt a két matrózt, akiket a lány őrzésével bíztak meg. Felfelé küszködtek a lépcsőn. A lányt azonban nem láttam sehol. A bomba nyilván széttrancsírozta az alsó szintet, ők meg elhúzták a csíkot – nem volt kedvük az életüket kockáztatni egy kém kedvéért.
Nem tudom, miért álltam meg – talán azért, mert én találtam rá és így kezdődött az egész. Körülnéztem, de Andyt nem láttam sehol. Feltehetőleg úgy vélte, tudok vigyázni magamra. Nem úgy tűnt, hogy a hajó azonnal el fog süllyedni, sőt, még a tűz sem érte el az orrot. Úgy láttam, jó esélyem van megtalálni és kihozni.
Könnyebben ment, mint reméltem. A létrán lejutottam a raktárszintre. Fenenagy füst terjengett, de a lángok még nem értek el idáig. Egy fickó suhant el mellettem, vállán málhazsák; biztosan visszarohant még a kabinjába. Még két létrán másztam le. A vészfények égtek, de kisebb volt a füst. Az összes vészcsengő szólt. Tompán hallatszott a tüzelés hangja, de az aknagránátok becsapódását vagy a benzintartályok robbanását tisztán hallottam – ez pedig csak még jobban siettetett. A fedélzet dőlésszöge nem változott, ezért úgy számoltam, egy ideig még nem fogok megfulladni.
Mikor elértem a tathoz, ugyanott találtam, a falhoz láncolva. Levettem a fejéről a csuklyát, kiszabadítottam a csuklóját, ő meg egyszerűen teljes testével nekem dőlt. Ruhái halomba dobálva hevertek a fedélzeten. Öltöztetni kezdtem, mivel nem lett volna sok értelme megmenteni, csak azért, hogy abban a szent minutumban halálra fagyjon, hogy a vízbe ereszkedünk. Valahogy ő is felfogta, és pár perc múlva többé-kevésbé készen voltunk. Ráadtam a túlélőruhát – legalább ennyivel kevesebbet kell cipelnem –, majd a feljárók felé iramodtunk.
A füst mostanra nagyobb lett, a hőmérséklet pedig egyre nőtt. A fedélzet is egyre meredekebben emelkedett előttünk. A létrán magam előtt toltam a lányt. Vagy ilyen gyorsan visszatért az ereje, vagy be volt gyulladva, mert úgy mászott felfelé, akár egy mókus. Gondolom, hathetes itt tartózkodás után elég jól ismerte már a járást.
A következő létra felénél már elég durva volt a helyzet. A lángok már az átjárókban is terjedtek. A létra rögzítése több helyen is leszakadt, és baljóslatúan imbolygott, ahogy felfelé másztunk. A lángok miatt a lány is lelassult. Egy kézzel kellet másznom, a másikkal őt nyomtam feljebb. Újabb robbanás rázta meg a rakteret; újabb adag lőszer repült a levegőbe. Törmelék zúdult ránk odafentről, a válaszfalak pedig gőzölögtek. Próbáltam rövid lélegzeteket venni, hogy kirekesszem a füstöt a tüdőmből. A létra mintha a végtelenbe nyúlt volna, a fokok pedig már izzottak a forróságtól.
Valahogy felértünk végre a tetejére, de a külső fedélzetre vezető ajtót zárva találtuk; szépen elreteszelték. Valami vadbarom bezárta, úgyhogy itt dögölhetünk meg.
A lány már alig állt a lábán, a füst kezdte teljesen kiütni. A falnak támasztottam és nekifeszültem a felső kilincsnek. Meg se moccant. A hőség, vagy a hajó dőlése folytán megvetemedhetett a keret. Körülnéztem, de mögöttem már lángok tomboltak a folyosón. Nem volt más út. Újra ráakaszkodtam a kilincsre és most mintha kicsit meg is mozdult volna. Még néhány erőszakos rántás, és végre engedett. Most jött az alsó kilincs. Ez nehezebben ment. Az istennek se akart megmoccanni. A sötét füst felfelé kúszott, már levegőt is alig kaptam. Kétségbeesésemben az öklömmel kezdtem verni az acélajtót.
- Bassza meg, engedjetek már ki! – ennyi erővel indiántáncot is járhattam volna, azt ugyanekkora eséllyel hallották volna meg.
Mindkét kézzel megragadtam a felső kilincset, kilendültem a lépcső fölé és mindkét lábbal a beszorult kilincsbe rúgtam. A gerincem is belesajdult, de éreztem, hogy a kilincs megmozdult. Újra nekiveselkedtem, közben imádkoztam, hogy le ne essek az izzó raktérbe. Újabb rúgás – a kilincs fémes kattanással kinyílt.
Odakint a fedélzeten se volt sokkal jobb a helyzet, de legalább könnyebben lélegezhettem. A hajó megdőlt és középtájt durván égett. Másodlagos robbanások rázták meg a hajótestet, ahogy a belső üzemanyagtartályok lángra kaptak. Még néhány perc és elmerül. Pár fegyelmezett matróz oltással próbálkozott, de a többség a mentőcsónakokat eresztette le vagy lefelé ugrált a vízbe. Gyorsan le akartak jutni, mielőtt felrobban a hajó. A csónakok legtöbbje túl volt már zsúfolva és többen a tengerben kötöttek ki. Egy közeli fregatt is leengedte néhány csónakját, hogy segítsen a mentésben, és helikopterek is közeledtek a fedélzeten maradtak felszedésére.
A lányt magam előtt toltam végig. Már hallottam, hogy egyesek lefelé kiáltoznak a raktérbe. Ő meg csak állt ott, a kimerültségtől alig állt a lábán, a pusztulás képeit bámulva. Szeme diadalittasan csillogott. Valami megtört bennem. Lehetnének az én bajtársaim is odalent. Megragadtam a grabancát és a szétroncsolt fedélzet széléhez húztam, hogy lássa a lent tomboló tűzvihart. – Te következel! – ordítottam.
Valaki a vállamra csapott. Andy volt az, arcát a füst festette feketére. – Mi a fenét csinálsz, Mark? – kiáltott rám. – Gyere már, egy csónak vár ránk!
Az adrenalin teljesen elvette az eszemet. Ha a csaj tényleg kém, élve sokkal értékesebb.
Visszafordultam volna, mikor a hajó megrázkódott, nekünk pedig meg kellett kapaszkodnunk. Láng és füst tört elő a fedélzetből. Mintha még a hajam is lángra kapott volna tőle. Andy felsegített és elvonszolt onnét.
Fulladozva néztem körül. – Hol a lány?
De a lány addigra eltűnt.


Fordította: Havasi Máté

A bejegyzés trackback címe:

https://monty.blog.hu/api/trackback/id/tr201785880

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása