FILM: A dicsőség zászlaja - Levelek Ivo Dzsimáról
2010. március 02. írta: Monty H.

FILM: A dicsőség zászlaja - Levelek Ivo Dzsimáról

Egy fotó, két zászló és egy pár levél...

65 éve, 1945 februárjában és márciusában zajlott az Ivo Dzsima-i csata, mely a második világháború utolsó szakaszának egyik leghíresebb összecsapása volt. Clint Eastwood úgy gondolta, érdemes lenne két oldalról bemutatni ugyanazt az ütközetet. Az összecsapás így kerülhetett vászonra japán és amerikai szemszögből. Az elfogulatlanságról tanúságot tevő ötlet mindenképpen tiszteletre méltó...

1945 elején már csak idő kérdése volt, mikor jutnak el az amerikai erők a japán szárazföldig. A szigetről szigetre folytatódó küzdelemben a japán hadsereg lassan felőrlődött. Az amerikai gazdasági fölény ellen kevés volt az elszántság… Ivo Dzsima volt az első, kifejezetten japán sziget, amelyet támadás alá vett az amerikai flotta. Az itt állomásozó erők az utolsó emberig tartó védekezésre rendezkedtek be. Véres csatának ígérkezett, és sajnos nem is lett másképp.

Az amerikai oldalt bemutató film, A dicsőség zászlaja a háború egyik leghíresebb fotója nyomán tárja elénk a csatát. Valóban, amikor Joe Rosenthal elkészítette az a bizonyos fényképet, melyen néhány tengerészgyalogos kitűzi a lobogót a Szuribacsi-hegyen, megszületett az amerikai háborús részvétel egyik legerőteljesebb képe, melyből később szobor is készült a tengerészgyalogság tiszteletére, amely Washingtonban látható a mai napig. Az viszont, amit a filmben (vagy legalábbis az előzetesben) úgy aposztrofálnak, hogy „a fotó, amely mindent megváltoztatott” ismét csak a szokásos nézőcsalogató szlogenek közé tartozik (ugyanakkor az is igaz, hogy egyes plakátokon az „egyetlen fotó is véget vethet a háborúnak” olvasható): bár számos erőteljes fotográfia készült a modern történelemben, véleményem szerint egyetlen kép önmagában nem tudta volna megváltoztatni egy konfliktus kimenetelét. (A film elején említett vietnami háborús fotó jelentősége, melyen a saigoni rendőrfőnök kivégez egy vietkong foglyot, például szintén félremagyarázott: bár komolyan fokozta a háborúellenes hangulatot, nem ez változtatta meg az általános hozzáállást.) Akárhogy is nézzük, 1945 elején a világháború már lényegében eldőlt, vagyis nem volt mit megváltoztatni, legfeljebb siettetni.

A forgatókönyv az azonos című könyvből íródott, melyet James Bradley, az egyik zászlóállító fia vetett papírra. A film azon tengerészgyalogosokat követi, akik ott voltak a híres fénykép elkészültekor, és akiket ennek köszönhetően kivontak a frontról. Számukra Ivo Dzsima pokoli élmény, éppen ezért van közöttük, aki nehezen áll át az otthon esedékes showműsorra, melynek keretében újabb hadikötvények vásárlására kell csábítaniuk a népet – mindezt azért, hogy legyen elég pénz a háború győzedelmes befejezéséhez, mivel az ország a csőd szélén áll, csak ezt még nem tudja szinte senki…

Tehát egy futár, egy indián származású lövész és egy tengerész felcser hazatér, hogy részt vegyen a propaganda-hadjáratban. A háború kísértetei őket is üldözik: a film ide-oda ugráló történetvezetése ezt a sokkoló emlékekkel teli élethelyzetet támasztja alá. Az amerikai stílusú reklámkampány azonban egy idő után egyre kellemetlenebbé válik egyesek számára: hősökként ünneplik őket, holott egyszerű túlélők, akik rákerültek egy fotóra. Mindeközben bajtársaik tovább folytatják a csendes-óceáni hadjáratot. Ugyanakkor – ahogy rámutat egy igen ellenszenves szereplő – nélkülözhetetlen szerepet látnak el, mert ha a hadikötvények eladása nem lendül fel, az amerikai hadigépezet pár lépéssel a cél és a győzelem előtt egyszerűen leáll… És akkor mire volt jó a halott bajtársak áldozata?

A csatajelenetek a realisztikus háborús filmeket idézik: kiválóan fényképezett és vágott képsorokkal van dolgunk. Különösen emlékezetes a partraszállás bemutatása. Ez azonban még kevés a teljes sikerhez, hiszen a mai háborús művekről ez általában amúgy is elmondható. Még a párbeszédek minősége, a színészi játék és a látványvilág is a helyén van. A filmzene már nem mindenütt működik megfelelően, az igazi gond mégis inkább a forgatókönyv: a már említett, eleinte kifejezetten hatásosnak tűnő idősíkváltások összességében szétvágják a filmet. A végén előkerülő, apa-fiú kapcsolatot, illetve a háborús hősiesség lényegét boncolgató rész pedig már kifejezetten kínos és elnyújtott. Így az elsőre nem olyan hosszúnak tűnő 126 perces játékidőnek csak durván az első másfél órája talál célba, utána többnyire csak egy hollywoodi ömlengés következik arról, milyen hálásnak kell lennünk a hősöknek. Ezzel az üzenettel értelemszerűen semmi bajom nem lenne, de a megvalósítás sajnos nem méltó ehhez… Az viszont becsülendő, hogy kendőzetlenül tárják elénk a propagandagépezet tapintatlanul hatékony munkáját, amelyben nincs helye érzelmeknek, csak eredményeknek. Ennek megfelelően „eldobható hősökként” kezelik a résztvevőket is, és ez a részlet különösen mellbevágó, mi több, gyomorforgató az indián származású Ira Hayes esetében, aki hiába amerikai hős, bőrszíne továbbra is szemet szúr sok honfitársának. (Érdekesség, hogy róla már 1961-ben készült film, The Outsider címmel, a főszerepben Tony Curtiss-szel.)

A színészek között van szerencsénk felfedezni Barry Peppert (Jackson közlegény a Ryan közlegény megmentéséből), Adam Beach-et (A fegyverek szavában szinte ugyanezt az egyenruhát viselte), Jesse Bradfordot, Ryan Philippe-et (Gosford Park, Kegyetlen játékok, 54), Robert Patricket (a Terminator 2 higanyembere) és Neal McDonough-t (Az elit alakulat Buck Comptonja).

A másik oldalt a Levelek Ivo Dzsimáról című film mutatja be, túlnyomórészt két japán katona, egy egyszerű közlegény és Kuribajasi tábornok, a sziget védelméért felelős japán parancsnok szemszögéből.

Clint Eastwood eredetileg csak A dicsőség zászlaját akarta filmre vinni, ám az előkészítő munka során számos japán anyag is a kezébe került, köztük Kuribajasi tábornok levelei. Felmerült benne a kérdés, hogy miféle emberek harcoltak a másik oldalon – ez a kérdés ihlette a filmet. A producer, Steven Spielberg látott fantáziát az ötletben, de a forgatókönyvírók nem merték ezt is elvállalni, mivel a japán mentalitás bemutatása túlságosan komoly feladat lett volna számukra. Felkérték ezért az amerikai-japán Irisz Jamasitát, aki amerikai előéletére tekintettel angolul, de japán hozzáállással írta meg a forgatókönyvet, melyet később aztán japánra is lefordítottak a szereplők számára. Ez a tény, vagyis hogy eredeti nyelven készült a film, nagyban fokozza a hitelességet. (Az amerikai rendező és a vágó számára mindez persze igen különleges élményt jelentett.) Az eredeti helyszínt végül nem kapták meg, mivel a japán kormány nem adott engedélyt az ottani forgatásra, így a stáb Izlandon vette fel a szigeten játszódó jeleneteket.

A címben is említett levelek központi jelentőségűek a történetben. Mindkét főszereplő számos levelet ír haza a családnak, melyben őszintén bevallják érzéseiket és a tényt, hogy valószínűleg sohasem hagyják el a szigetet. Ezen levelek mellett azonban külön kiemelendő az a jelenet, amelyben egy angolul jól beszélő japán tiszt felolvassa embereinek egy sebesült amerikai fogoly otthonról kapott levelét: amit az amerikai édesanya fiának írt, ugyanaz, amit egy japán édesanya írt volna ezeknek a katonáknak. Ez a film egyik erőssége: párjánál sokkal erőteljesebben mutatja meg, hogy a közkatonák mindkét oldalon ugyanúgy szenvedtek. Ebből a szempontból a kettő közül a Levelek az „univerzálisabb” háborús film. S mivel a japán részvételről amúgy is kevesebb alkotás készült, úgy érzem, hosszú távon mindenképpen ez fog maradandóbbnak bizonyulni.



A japán színészek között csak Ken Watanabe (Az utolsó szamuráj, Batman: Kezdődik) neve cseng ismerősen. Kevés amerikai szereplő akad, közülük a már idősödő Mark Mosest (A szakasz, Született július negyedikén) szúrtam ki. A zenét mind a két filmhez Kyle Eastwood és Michael Stevens írta. Mindkettőben domináns az emlékezésre utaló finomabb dallamok jelenléte (már-már megengedhetetlenül gyakori ismétlésekkel), ám számomra mégis a Levelek filmzenéje működik jobban. Ami a színkezelést illeti, mindkét műben tompították ezeket, de a japán változatban sokkal erőteljesebben (szinte teljesen száműzték őket), ezzel is fojtogatóbbá téve az élményt. A közös téma lévén természetesen egy-két közös képsor is akad, elsősorban a csatajelenetek közben. 

A két film DVD-n nemcsak külön, hanem díszdobozban összecsomagolva is megjelent nálunk. A dicsőség zászlaja magyar, angol és cseh hangsávval, illetve ugyanilyen nyelvű feliratokkal rendelkezik. Az extra lemezen a rendező bevezetője, kisfilmek, előzetes és korabeli filmes anyagok sorakoznak – példamutató összeállításban. A Levelek Ivo Dzsimáról nem tartalmaz szinkront, csak magyar, angol, cseh és román feliratot. Extraként egy előzetes és egy werkfilm szolgál. 


Becsülendő szándék, felemás megvalósítás.
Értékelés: 7/10

A dicsőség zászlaja (Flags of Our Fathers)
Warner Bros. 2006
Háborús dráma (126 perc)
Rendező: Clint Eastwood
Szereplők: Ryan Phillippe, Jesse Bradford, Adam Beach, John Benjamin Hickey
Thomas McCarthy
Zene: Kyle Eastwood és Michael Stevens


Méltó és emlékezetes.
Értékelés: 9/10

Levelek Ivo Dzsimáról (Letters from Iwo Jima)
Warner Bros. 2006
Háborús dráma (135 perc)
Rendező: Clint Eastwood
Szereplők: Ken Watanabe, Kazunari Ninomya, Ryo Kase
Zene: Kyle Eastwood és Michael Stevens

 

A bejegyzés trackback címe:

https://monty.blog.hu/api/trackback/id/tr411304756

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

stoppos76 2010.03.04. 14:13:12

Nekem is pont az volt az érzésem, amikor megnéztem a filmeket.

Kezdtem a dicsőség zászlajával és másfél óra után elkezdtem nagyon szenvedni. Olyannyira, hogy a leveleket nem is néztem meg vagy másfél hónapig. Aztán végül rászántam magam és nagyon nem bántam meg. Sokkal jobban sikerült.

De ha már japán háborús film:
Zerosen moyu

Elég régen láttam, de akkor nagyon tetszett.
süti beállítások módosítása