Tűzszekerek az őrület határán

Április 25-e Ausztrália és Új-Zéland közös nemzeti ünnepe, az úgynevezett ANZAC-nap, az 1915-ös gallipoli partraszállás, illetve az ausztrál és új-zélandi haderők (Australian and New Zealand Army Corps – ANZAC) összes halottjának emlékére. Peter Weir mára klasszikussá vált filmje ezt a szerencsétlen kimenetelű hadműveletet idézi fel, két fiatalember szemén keresztül.

1915 eleje. Az első világháború javában zajlik már Európában. Az ausztrál hátországban az élet azonban zavartalanul megy tovább. Archie Hamilton (Mark Lee), az egyszerű farmerlegény izgatottan olvassa a lapokat: a gallipoli partraszállás híre ide is eljut. Immár az ausztrálok is harcban állnak. Ő pedig nem akar kimaradni ebből. Kalandra vágyik… Frank (Mel Gibson) inkább saját magával törődne, de mivel mostanában olyan nagy divat katonának állni, Archie oldalán ő is jelentkezik. Csak úgy törik magukat, hogy kijussanak a csatatérre. A gallipoli hadszíntér azonban félelmetes, idegen és halálos. Itt kerül sor az ausztrál hadtörténet egyik leghíresebb, ugyanakkor legszomorúbb összecsapására, amely valóban egyenértékű az amerikaiak Alamo erődjének, a lengyelek gdanski erődítményének, vagy a mi Szigetvárunknak a jelentőségével. Ezen a félszigeten több ezer katona várja az áttörést. Pár négyzetkilométernyi helyük van csak, mert akárcsak a nyugati fronton, itt is megmerevedett az arcvonal. Az áttörést pedig csak az összpontosított gyalogsági támadás hozhatja meg. Hőseink itt már nem egyebek, mint egyszerű ágyútöltelék – akármilyen remek futók is civilben…

Bár az első világháborúról is olvastam egy keveset, Gallipoli neve nem sokat mondott nekem, mindaddig, míg nem láttam ezt a művet, először 1992-ben. Egy-egy film ereje elmondhatatlanul nagy lehet: történelemkönyvek száraz szövegénél ezerszer többet elmesélhet, nem is tényanyagként, hanem képekben, hangulatában és szereplői által. Gallipolit onnantól kezdve összekötöttem a film szereplőivel, Frankkel és Archie-val, s próbáltam még többet megtudni erről a csatáról.

Sir Winston Churchill az Admiralitás első lordjaként 1915 elején azt javasolta, hogy az antant foglalja el a Dardanellákat, ezután pedig szállja meg Isztambult, ezzel kettős csapást mérve a központi hatalmakra: egyrészt kiütnék Törökországot, másrészt biztosítanák Oroszország utánpótlását dél felől. A támadást hajóágyúk tüze nyitotta meg 1915 februárjában, ám a védelem komoly veszteséget okozott a brit és francia flottának, mely végső soron elégtelennek bizonyult a feladatra: a brit vezérkar ekkor döntött úgy, hogy szárazföldi alakulatokat is bevet. A törökök eközben megerősítették a tengerszorost fedező alakulataikat és állásaikat. Április 25-én aztán sor került a partraszállásra is, mely egyelőre nem okozott nagy veszteségeket, azonban a gyors előrenyomulás elmaradt, s a katonák néhány száz méter mély hídfőt tudtak csak biztosítani, mielőtt a front megmerevedett volna. A következő nyolc hónapban egymást követték a támadások és ellentámadások, de mindhiába. Több mint 140 ezer brit, ausztrál, új-zélandi és francia katona esett el, míg török oldalon durván 87 ezren veszítették életüket. 1916 januárjában aztán az antant egyszerűen kivonta csapatait, és a hadművelet mindössze egy újabb sikertelen akcióként vonult be az első világháború történetébe. Mindezek után adódhat a kérdés: miért pont erről a csatáról emlékeznek meg odaát? Ahogy L.A. Carlyon történész is rámutat vonatkozó könyvében, Gallipoli sok szempontból teljesen irreleváns volt Ausztrália számára: először is túlságosan messze volt, hogy kihatással legyen az anyaország sorsára (vessük össze ezt például Szingapúr 1942-es elestével); másodszor is még a Brit Birodalom számára sem volt annyira lényeges, mint Miklós cárnak; harmadszor is, bár súlyos veszteségeket szenvedtek itt, nem ez volt a legkomolyabb ausztrál véráldozat a háború során; továbbá akadt azért ausztrál győzelem is ebben a konfliktusban... A közemlékezetben azonban úgy maradt meg ez a csata, mint az ausztrálok és az új-zélandiak önálló haderejének első bevetése, ahol ha veszítettek is, de helytálltak. Így hát van okuk emlékezni rá...

Peter Weir rendező (Holt költők társasága, Zöld kártya, Truman-show) már legalább másfél éve dolgozott - egyre kedvetlenebbül - a forgatókönyvön, amikor elékerült egy visszaemlékezés az egyik ausztrál alakulat gallipoli rohamáról, amely kiemelte az ellenséges állások felé futó fiatal katonát, aki „úgy rohant előre, mintha futóversenyen lenne”, miközben társait lekaszálták a török géppuskák. Ez a részlet inspirálta őt arra, hogy a történetet két sprinter szemével mutassa be. A történetben ezáltal jut fontos szerephez a sport is. Azonban Mel Gibson még azt is hozzáteszi: "Ez nem tisztán háborús film - az csak a háttér. Valójában két ember barátságáról szól." Ezen túl viszont még egy dolgot feszeget a film: a felnőtté válás problémáját. És itt nemcsak a fiatelemberek - különösen Archie - felnőtté válásáról van szó: a gallipoli csata Ausztrália és Új-Zéland számára azért volt jelentős, mert először indultak harcba önálló haderőként, és ezt a nemzet is megérezte akkor... Gibson szerint ez maga volt "a nemzet születése".

Bár mindkét főszereplő azonos jelentőségű a történet szempontjából, manapság inkább Mel Gibson nevével reklámozzák a filmet. Róla annyit, hogy jó érzés egy olyan szerepben látni, ahol még nem azt a „kemény-fickó-vagyok-de-érző-szívű-és-minden-filmemben-elsírom-magam-egyszer” típust adja, hanem viszonylag kezdő színészként egy hitelesen átlagos fiatalembert. Partnere, Mark Lee naiv egyszerűségével és jószívűségével ugyancsak felejthetetlen karakter. A mellékszereplők is megteszik a magukét, és szerencsére a díszletek, a jelmezek, a zene és a többi részlet is a helyén van.  Mindennek viszont megvolt az ára is: több mint 2,5 millió dolláros költségvetésével az alkotás az addigi legdrágább ausztrál produkció volt.

A forgatókönyvről szólván még ki kell emeljem az akkori korszellem és közhangulat megjelenítését is: az első világháború mindennapjainak apró részletei nagyban fokozzák a hitelességet, és ez bizony azt jelenti, hogy a rendező ott sem szépít, ahol a néző talán már elvárná... Apróbb történelmi pontatlanságok viszont akadnak (a céltalan támadást erőltető tiszt a valóságban például ausztrál volt), de ezek jelentősége véleményem szerint elhanyagolható. A film gallipoli jeleneteit persze nem az eredeti helyszínen, a Dardanelláknál forgatták, hanem az ausztrál tengerparton, a valódihoz igencsak hasonlatos környezetben. A rendező viszont a forgatást megelőzően látogatást tett a csatatéren, és meglepődve tapasztalta, hogy az ottani föveny még mindig tele van a csata maradványaival. A filmben is szerepeltetett gyümölcsszószos üveget például az egykori hídfő homokjában találta. A statiszták természetesen az ausztrál hadsereg tagjai voltak.

Érdekesség, hogy az eredeti filmzene nagy része nem került felhasználásra: Peter Weirnek egyszerűen nem tetszett. Helyette máshonnan más ismerős zenei betéteket válogatott, s lényegében ez a két mű tölti be a filmzene szerepét. Az első az Albinoni-féle Adagio, melyet sokszor, sokféle feldolgozásban hallhattunk már (gondoljunk csak Szécsi Pál Ne félj, vagy Sarah Brightman Anytime, Anywhere című dalára). Ez a meglehetősen szomorú zenemű tökéletesen illik a film adott jeleneteihez. A második Jean-Michel Jarre Oxigénjének II. és V. száma. A futást mint sportot bemutató képsorokhoz ez utóbbi remekül passzol – és ilyenből van bőven.

A Gallipoli sajnos méltatlanul felületes DVD-kiadást kapott, és még külföldön sem nagyon lehet ennél extrábbat szerezni (bár Angliában létezik egy ún. díszdobozos változat, ami viszont belül sem nyújt többet). A legszomorúbb, hogy a remekbe sikerült magyar tévés szinkron lemaradt a magyar verzióról (alább viszont megtekinthető). Aki meg magyar feliratra kapcsol, annak meg el kell szenvednie a hozzá nem értő fordító rosszul sikerült mondatait… Extraként kapunk egy kisfilmet, melyben Peter Weir rendező emlékezik meg a forgatásról, összességében lényegretörő és jól sikerült kivitelben. Ezenfelül mindössze egy előzetes lapul ott, amely igen otromba módon olyan jelenetet is megmutat, amelynek bemutatása magát a filmet aknázza alá... 

A gallipoli csatáról mináluk nem jelent meg önálló kötet. Az angol nyelvű szakirodalom ennél csak gazdagabb lehet: többek között Alan Morehead és L.A. Carlyon is szentelt a témának egy-egy átfogó könyvet (mindkettő Gallipoli címen került kiadásra). A képmellékletekben érdekes felfedezni azokat a fotókat, melyek minden bizonnyal ihletői voltak a film egyes jeleneteinek. A kilencvenedik évfordulón kiadásra került még egy török-ausztrál kooprodukciós dokumentumfilm is, amelynek narrátorai többek között Sam Neill és Jeremy Irons voltak. A Sabaton együttes pár évvel később pedig előrukkolt a Cliffs of Gallipoli című dallal, melynek szövege itt olvasható, s valamivel lejjebb meg is hallgatható...

Felejthetetlen és megrázó klasszikus, sportról, barátságról, háborúról.
Értékelés: 10/10

Gallipoli (Gallipoli)
Paramount 1981
Háborús dráma (107 perc)
Rendező: Peter Weir
Szereplők: Mark Lee, Mel Gibson, Bill Hunter
Zene: Jean-Michel Jarre, Tomaso Albinoni, Brian May

Pár hasznos link: 

Videóklip a Motorhead 1916 című számára, a Gallipoli jeleneteiből. Szigorúan csak azoknak, akik már látták a filmet. A dalszöveget itt is mellékeltem.

"Levél Gallipoliból" - egy korabeli levél angolul, számos korabeli fotóval kiegészítve.

Zenés videó a gallipoli csatatérről. (A zene a Memphis Belle c. filmből való.)