A pokol napjai

„Akkor Isten kén- és tűzesőt bocsáta le az égből Szodomára és Gomorrára. Villám és tüzes szél zúdult le a földre, az istentelenekre.”

1945. február 13-án megismétlődött a Bibliából ismerős jelenet – csak épp nem Isten, hanem Churchill és Harris légimarsall parancsára, a várost pedig Drezdának hívták, és az ott élők sem voltak istentelenek, mindössze rosszkor, rossz helyen tartózkodtak, és így váltak egy kíméletlen erődemonstráció áldozataivá.

A háború már a vége felé közeledett. Keletről a Vörös Hadsereg tört Berlin felé. Eközben Jaltában Roosevelt, Churchill és Sztálin adott egymásnak találkozót. Mindenki számára egyértelmű volt, hogy a jövővel kapcsolatos kérdésekre a választ az erősebbik fogja megadni, Churchill pedig aggódott Sztálin igényei miatt. Bizonyítani akarta, hogy nem törpül el amerikai és szovjet kollégája mellett, és ehhez az angol légifölényt akarta kihasználni. Utasítása szerint az Elbától keletre fekvő német nagyvárosok egyikét pusztító erejű légitámadással kell sújtani, méghozzá időben ahhoz, hogy a jaltai tárgyalóasztalnál ki lehessen használni ennek propagandaértékét. Az időjárás azonban közbeszólt: mire a meteorológusok kedvező időt jósoltak, a konferencia már véget ért. Ennek tudatában Churchill mégis parancsot adott az akcióra. Február 13-án aztán megkezdődött a pokoli színjáték…

Drezda nevét a műveltebbek kulturális jelentősége miatt ismerték – nemhiába nevezték régebben „az Elba Firenzéjének”. A német háborús erőfeszítésekhez annyi köze volt, hogy vasútvonal húzódott át rajta, illetve több katonai kórházzal is rendelkezett. A szövetséges pilóták a bevetés előtti eligazításon ehhez képest olyan hivatalos indoklást kaptak, mely szerint Drezda jelentős utánpótlási bázis és gyülekezőhely – ezen igencsak elcsodálkoztak, mivel azt megelőzően mindössze három légitámadás érte a várost.

Az angol légierő két éjszakai, az amerikai pedig egy nappali hullámban támadott. A pilóták nem kaptak konkrét célpontokat, a csapást a városközpontra kellett mérniük. Az első menetben gyújtóbombákat dobtak le, ezután pedig repeszbombákat, hogy az oltást végző lakosoknak is maximális veszteségeket okozzanak. A feladatot gyilkos hatékonysággal végezték el: az épületek durván egyharmada megsemmisült, és közel fele megrongálódott. Ennek többek között az az oka, hogy nagyon sok faépület állt még, és a gyújtóbombák ellen nem volt esélyük. A kultúrtörténeti szempontból is jelentős épületek kétharmada elpusztult vagy súlyos károkat szenvedett. 35 ezer ember veszett oda, nagyrészt civilek. Közülük többet az amerikai kísérővadászok géppuskáztak le a nappali hullám során.

Maga a film egy német orvoscsalád és egy angol pilóta szemével mutatja be az akkori eseményeket. A lány, Anna nővér egy drezdai kórházban, és épp eljegyzésére készül. Leendő férje orvos, akárcsak apja, aki titokban Svájcba akarja átjuttatni a családot. A brit pilóta Lancasterét a német légvédelem kényszeríti földre, ő pedig menedéket keres a városban, mikor találkozik Annával. A köztük szövődő szerelem aztán tovább bonyolítja a helyzetet… Eközben a brit Bombázó Parancsnokságon elrendelik Drezda bombázását.

A meglehetősen hosszú, majdnem háromórás alkotáson rögtön látszik, hogy tévéfilmnek készült. Ez nem negatívum, de a viszonylag lassú kibontakozás valószínűleg ennek tulajdonítható. A színészek többé-kevésbé átlagos teljesítmény nyújtanak, velük alapvetően semmi gond, ám a forgatókönyv már több kívánnivalót hagy maga után – talán ez a film leggyengébb láncszeme, amely mindenképp megért volna még némi csiszolgatást, mivel ebben a formában nem elég hiteles és nem elég drámai. Nem egészen egyértelmű például, mivégre habarodik bele egy német ápolónő egy idegen „kémbe”, pár nappal eljegyzése előtt… Az sem igazán logikus, hogy a lelőtt angol pilóta egy nagyváros kellős közepén keressen menedéket, ahol mindenképp szigorúbb ellenőrzés várható, mint vidéken. (Ha lőtt sebével rögtön egy orvost keresne odabent, persze már nem kötözködnék, de itt nem ezt látjuk.) Így tehát meg kell állapítanom, hogy a történet helyett a látvány viszi el a vállán a filmet, amiért nagy kár.

A jelenetek egy részét Drezdában vették fel (a statiszták között számos olyan lakos szerepelt, aki maga is átélte a bombázást), de természetesen számítógépes utómunkára is szükség volt, hogy az épületeket 1945-ös formájukban varázsolják a képre. A tűzjelenetek felvételéhez egy külön városrészletet húztak fel a díszletesek, ahol tűzoltók felügyelete mellett rögzítették a lángoló épületek között játszódó részeket. A repülőgépeket szintén számítógépes grafika segítségével hozták létre, illetve a belső felvételekhez megépítették egy bombázó törzsét. Ezenfelül archív filmrészleteket is felhasználtak, bár itt lehettek volna gondosabbak is (gondolok itt a nappali légicsata-felvételekre, amik bajosan passzolnak az éjszakai bombázókhoz).

A magyar kiadás tokján a „duplalemezes extra változat” feliratból csak a duplalemezes szó vehető komolyan, mivel extraként mindössze egy 27 perces werkfilm szolgál. A német hangon kívül magyar szinkron és magyar felirat került a lemezekre. A magyar szinkron sajnos megint csak gyenge minőségű, ajánlom inkább az eredeti német hangsávot.

Egy méltatlanul elhanyagolt tragédia kissé vérszegény feldolgozásban.
Értékelés: 7/10

Drezda – A pokol napjai (Dresden)
Beta Film 2007
Háborús dráma (177 perc)
Rendező: Roland Suso Richter
Szereplők: John Light, Felicitas Woll
Zene: Harald Kloser