Egy nyughatatlan fényképész a háború viharában…
Robert Capát nyilván nem kell bemutatnom senkinek, bár képeit (köztük a halálos találatot kapó spanyol milicisáét, vagy az Omaha Beach-en partragázoló amerikai katonákét) valószínűleg többen ismerik, mint igazi nevét. A harmincas-negyvenes évek egyik világhírű fotósa Friedmann Endre néven látta meg a napvilágot Budapesten, 1913-ban. Baloldali tevékenysége miatt kénytelen volt elhagyni az országot, s onnantól fogva Nyugat-Európában tanult és dolgozott. Fotográfus lett belőle. Vonzotta a veszély, nem csoda, hogy öt háborúról is tudósított: ott volt a spanyol polgárháborúban, Kína japán inváziójánál, a második világháborúban, az első arab-izraeli háborúban, és az indokínai háborúban, ahol is életét veszítette. A háborús fényképészek nagyjai közt tartják számon, de többek között az ő nevéhez fűződik a Magnum fotóügynökség megalapítása is. Emléke előtt évről-évre a Capa-díjjal tisztelegnek, melyet a legjobb, "különleges bátorságot igénylő, külföldön" (értsd: háborúban, válságövezetekben, stb.) készített fotó készítőjének ítélnek oda.
Capa a második világháború második felét Európában, illetve Észak-Afrikában töltötte, tudósítóként, könyve ezekről az évekről szól. A kötet azonban nem szó szerint vett visszaemlékezés, vagyis nem a történtek pontos leírása. Capa úgy nyilatkozott: „Ennek a könyvnek minden eseménye és szereplője a képzelet szülötte, de van valami közük az igazsághoz is.” Mégis, végigolvasva olyan érzésünk lehet, ez akár pont így is megtörténhetett volna… Aki így tud mesélni, nem számít, mennyi az igazság a szavaiban, akkor is lenyűgöz. Nem lehet nem szeretni ezt a nyughatatlan lelket, aki valóban rejtői figurákat idéző könnyedséggel megy az események elébe, túlél szinte mindent, hogy aztán barátaival — köztük Steinbeckkel és Hemingway-jel — vagy egy hölgy társaságában eltűnjön egy kávéház, esetleg egy hotelszoba mélyén, miközben magyar származása miatt állandóan magyarázkodhat, bizonygatván, hogy kinek az oldalán áll valójában.
A kötet persze nem lenne teljes a Capa-életmű legalább egy parányi szelete nélkül: ezért hát több mint száz fénykép színesíti a maga fekete-fehér valójában az olvasmányt.
Kedvcsinálónak álljon itt egy részlet, mely az 1943-as szicíliai invázióról szól:
„Összeszoroztam ezt-azt, és kiszámítottam, hogy bármelyik percben megkezdődhet a ki tudja hova irányuló nagy invázió, sokkal hamarabb tehát, mint gondoltam. Eszerint alaposan elkéstem. Lemaradok a hadműveletről, nem lesz szenzációs anyagom, nem tudok új melót szerezni. A kirúgatásom híre éppen itt, Algírban fog utolérni. Hiába volt a nagy hűhó, nem jutottam vele semmire. London helyett innen fognak hazaebrudalni.
Ott lézengtem a PR-részlegen, és kétségbeesetten vártam a csodát, ami történni szokott velem. Ezúttal a férfivécén következett be. Ott találkoztam ugyanis egy kollégámmal, egy háborús fotóriporterrel, aki rendkívül rossz állapotban volt. […] Elmesélte, hogy hónapokig tartó kiképzést kapott egy különleges feladat elvégzésére: ejtőernyővel kéne leugrania az első bevetésére induló légideszant-hadosztállyal. Arra kapott megbízást, hogy tudósítson a támadásról, de olyan beteg lett, hogy az utolsó pillanatban visszaküldték.
Egyébként elég filozofikusan szemlélte az ügyet. Az ejtőernyős ugrásért meg amúgy sem rajongott különösebben. Megragadtam az alkalmat, hogy egy hasmarssal két pasason is segíthessek — megkérdeztem, hogy nem helyettesíthetném-e. A kolléga üzenetet küldött a légideszantosok parancsnokságára, onnan meg egy repülőgépet küldtek értem, és elszállítottak Kairouan szomszédságába, a tunéziai sivatag kellős közepére, egy hatalmas, rögtönzött repülőtérre, ahol csapatszállító gépek százai sorakoztak felszállásra készen.
Betereltek a PR-sátorba, ahol nem más, mint az én londoni barátom, Chris Scott kapitány fogadott, akit Londonból épp a 9. csapatszállító alakulat PR-részlegéhez vezényeltek át. Előadtam neki a históriámat, teljes egészében.
— Egyszóval, te még mindig ellenséges idegen vagy, Capa? […]
Átkísért Ridgway vezérőrnagyhoz, a 82. ejtőernyős-hadosztály parancsnokához, és bemutatott neki. A vezérőrnagy roppant barátságos volt.
— Ha maga hajlandó együtt ugrani a katonáimmal és fotózni őket harc közben, fütyülök rá, hogy maga magyar vagy kínai vagy bármi más. Ugrott már valaha ejtőernyővel?
— Nem, uram.
— Nos, hát nem éppen természetes dolog, de azért nincs benne semmi különös.
Miután visszamentünk a PR-sátorba, Chris elmagyarázta a titkos haditervet. A 82. ejtőernyős-hadosztályt a 9. csapatszállító alakulat hat órával a főcsapás, vagyis a tengerről történő partraszállás kezdete előtt viszi át a szárazföld fölé. A terv szerint mi éjfél után egykor ugrunk le, a rohamcsónakok pedig virradatkor érnek partot.
Chris elgondolása az volt, hogy én majd a vezérgépen repülök, és menet közben, az ugrásnál felvételeket készítek az ejtőernyősökről. Én persze nem ugorhatok, hanem szépen visszatérek Kairouanba az üres csapatszállító géppel. Az első kiugró ejtőernyősről készített fotóm az első olyan amerikai katonát ábrázolja majd, aki Szicília földjére lép. […]
Tizennyolc ejtőernyős utazott a gépen. Mivel én nem ugrottam, a gép elejében üldögéltem, hogy ne legyek a katonák útjában az ugrás idején. […] A mellettem ülő fiú, aki eddig egy árva szót sem szólt, most hozzám fordult.
— Igaz, hogy te civil vagy? — kérdezte.
— Igen — feleltem.
A srác ismét magába merült, de úgy negyedóra múlva megint megszólalt.
— Azt akarod mondani, hogy ha nem lett volna kedved, nem kellett volna velünk tartanod?
— Így igaz — mondtam. […]
— Ha akartad volna, ahelyett, hogy velünk jössz, ma éjjel hazarepülhettél volna az Államokba?
— Lehetséges — bólintottam.
A fiú nem köntörfalazott tovább.
— És mennyi dohányt kapsz ezért?
— Havi ezret — hazudtam. […]
A gép elejében kigyulladt egy zöld lámpa. Ez jelezte, hogy fel kell készülni az ugrásra. A srácok felpattantak, és eligazgatták ejtőernyőjük bekötőzsinórjait. Én is előkészítettem a fényképezőgépemet. Aztán kigyulladt a piros fény — az ugrás jele. A szomszédom volt az utolsó a sorban. Mielőtt kiugrott, visszafordult, és odakiáltott nekem.
— Én semmi pénzért nem vállalnám a melódat, haver! Túl veszélyes!
Azzal ugrott és a repülőgép elnéptelenedett.
Egyedül maradtam az ajtónyílásban verdeső, tizennyolc szakadt bekötőzsinórral. Sosem voltam még magányosabb. Sokért nem adtam volna, ha együtt lebeghetek alá a többiekkel a lenti sötétségbe. […]
Fél nyolckor befutottunk Tuniszba. A cenzorok minden akadékoskodás nélkül engedélyezték a képeim továbbítását. Éppen akkor léptünk be a sajtótábor kantinjába, amikor a hangszórók közvetíteni kezdték a szicíliai invázió megindításának hivatalos bejelentését. A sajtó kopófalkái felpattantak a hírre, én meg csendesen elejtettem, hogy épp az imént jöttem meg a helyszínről. Egy szempillantás alatt a figyelem középpontjába kerültem, mint közvetlen hírforrás. Könyörögve kérték a részleteket, én pedig élvezettel számoltam be a repülőút minden egyes percéről. […]
Mialatt az interjú készült, Chris kisurrant a kantinsátorból. Éppen két friss tojást szándékoztam megrohamozni, amikor visszajött, és magához intett az ajtóból. A tojások észveszejtően illatoztak, de Chris egy sárga papírslejfnit lobogtatott felém.
— Hát ez van — mondta odakinn, és a markomba nyomta a slejfnit. Elolvastam.
A SZERKESZTŐSÉG ÉRTESÍTÉSE SZERINT ROBERT CAPA MÁR NEM MUNKATÁRSA A COLLIER’SNEK STOP A PR RÉSZLEG PARANCSA ÉRTELMÉBEN AZ ELSŐ LEHETSÉGES ALKALOMMAL VISSZA KELL SZÁLLÍTANI ALGÍRBA
Ott álltam megfürödve. Hiába készítettem el a szenzációs képeket, nem megyek velük semmire A fotós társulás, amely miatt kirúgtak a Collier’stől, óriási handabandával fel fogja használni őket – a nevem feltüntetése nélkül, persze – és egy büdös vasat sem fizet majd értük.
— Le vannak ejtve. Megyek, megeszem a rántottámat — legyintettem.
— Várj egy kicsit! — állított meg Chris. — Még most is hajlandó volnál leugrani? Ma este megint bevetésre megyünk, újabb ejtőernyősöket szállítunk át Szicíliába, az erősítést. Ha velük tartasz, hetekig bottal üthetik a nyomodat, nekem pedig holnap reggelig nem les tudomásom arról, hogy bármiféle üzenetet kaptam volna. […]
Chris minden nehézség nélkül becsempészett a katonák közé, és kérésére nyomban kiadtak nekem egy ejtőernyőt is. Éjfélkor felszálltunk. Huszonnégy órán belül immár másodszor repültem Szicília felé. Ezúttal én is a deszantosok között kuporogtam. […]
Közvetlenül a zöld jelzőlámpa kigyulladása előtt ráztak fel. Amikor rám került a sor, bal lábbal kiléptem a sötétségbe. Még elég kábult voltam, s ezért ahelyett, hogy szép szabályosan számoltam volna, azt recitáltam magamban: „Kirúgott fotóriporter ugrik.” Végül egy rántást éreztem a vállamon, és kinyílt az ernyőm. „Kirúgott fotóriporter lebeg”, biztattam magam boldogan. Nem egészen egy perccel később egy fakoronában landoltam, egy sűrű erdő közepén.
Az éjszaka hátralevő részében ott himbálóztam a fán, és a vállamon éreztem, hogy… hm… a farom mily nehéz. A vezérőrnagynak igaza volt, az ejtőernyős ugrás tényleg nem kifejezetten természetes dolog. A környéken elég szaporán dörögtek a fegyverek. Nem mertem segítségért kiabálni, hiszen magyaros kiejtésem jóvoltából kiváló céltábla lettem volna mindkét harcoló fél számára.
Reggel rám bukkant három deszantos, és kinyiszáltak az ágak közül. Melegen búcsút vettem a fától. Kapcsolatunk szoros volt és meghitt, de kissé túl sokáig tartott.
Négyfős alakulatunk nem kívánt mindenáron összecsapni az ellenséggel, ezért szerfölött óvatosan, hosszú mérlegelések után nyomult csak előre egyik fától a másikig. Minél ritkásabb lett az erdő, annál hosszasabban fontolgattuk a nyomulást. Az utolsó fa mögül egy kicsiny szicíliai parasztházat pillantottunk meg. […] Mivel nekem nem volt géppisztolyom, és én töltöttem be az alakulat nyelvtudósának szerepét, azt a feladat osztották rám, hogy kopogjak be a házba.
Az ajtót egy hosszú hálóinget viselő, öreg szicíliai paraszt nyitotta ki. Úgy meredt rám, mintha az égből pottyantam eléje. […] Az én kicsit déliesen sötét bárázatom alighanem mindegy egyébnél nagyobb hatást tett rá, mert hirtelen elkurjantotta magát: — Siciliano! Siciliano! — és magához ölelt. Seregem leeresztette fegyverét, és sebesen benyomultunk a házba. Egy árva szót sem tudtam olaszul, így hát tört spanyolsággal próbáltam elmagyarázni az öregnek, hogy csak az egyik ükapám volt szicíliai. […]
Hamarosan tisztáztuk is, hogy az amerikaiak szeretik a szicíliaiakat, és a szicíliaiak szeretik az amerikaiakat, továbbá, hogy az amerikaiak nem szeretik a németeket, a szicíliaiak pedig kifejezetten utálják a németeket. A kölcsönös udvariaskodások után rátértem a lényegre: Hol vagyunk jelenleg, és merre vannak a németek?”
(Fordította: Sárközy Elga)
Kissé elmosódva — Emlékeim a háborúból
(Slightly Out of Focus)
Írta: Robert Capa
Park Könyvkiadó 2006
Fordította: Sárközy Elga
272 oldal
