Jó széllel francia partra

Egyszerű piros kötet, láthatóan viseltes külsővel. Porvédő borítója már akkor is hiányzott, amikor tizenegy évvel ezelőtt egy pesti antikvárium polcán rátaláltam és kemény 800 forintért hazavittem. De 1944-es dátum díszeleg benne és jó eséllyel egyike a partraszállásról kiadott legelső beszámolóknak.

Charles Wertenbaker (1901-1955) a Time-kiadványok munkatársa volt a háború idején, és részben Robert Capa oldalán tartott a Nyugat-Európába behatoló amerikai haderővel. Az Invasion! riport jellegű munka, melyben egy-egy fejezetet szentelt a normandia csata és az azt megelőző előkészületek különböző eseményeinek és szereplőinek. Mint ilyen tehát egyáltalán nem átfogó hadműveleti leírás, hanem egy újságíró személyes benyomásainak gyűjteménye. Impressziói közt akad nem túl érdekes, de mindenképpen hiteles csataleírás éppúgy, mint részletekbe menő bemutatása a szövetséges vezérkar fontosabb tagjainak. Különösen érdekesnek tartom a felszabadított franciák reakcióit bemutató fejezetet, melyet sok vonatkozó munkában inkább elfelejtettek megemlíteni.

"A Calvados megyét megszálló németek nem kegyetlenkedtek a lakossággal, sőt, kifejezetten tisztességesen viselkedtek. Túl hangosan ettek és ittak, de amúgy abszolút korrektek voltak. A partvidéken szép sikerrel fraternizáltak a helyiekkel; legalább két francia feleségből vagy szeretőből lett orvlövész, miután hadseregeink megérkeztek - bár a legtöbb női orvlövész német volt. A kényszermunkára rendeltek egy része francia volt, de sokkal több a német, olasz és orosz. Bayeux német parancsnoka megoldotta, hogy ne kelljen annyi fiatalembert elküldeni a munkaszolgálatos zászlóaljakba, és az emberek ezért hálásak voltak. A jószágokra vonatkozó hadiadó havi egy tehén volt csordánként, ami nem számított súlyosnak. [...]
Mikor az amerikaiak és a britek bevonultak, az emberek nem köszöntötték őket kitörő örömmel. Eleinte, mikor a bombák és lövedékek hullottak városaikra, falvaikra és mezőikre, összedöntve házaikat, elpusztítva jószágaikat, számos embert megölve és megsebesítve, és mikor hazájuk csatatérré lett, azon töprengtek, mi fog ebből kisülni. Féltek, hogy az inváziós erőket visszaverik, ami újra halált és pusztítást hoz, no meg a németek visszatérését.
Leálltam velük beszélgetni St. Laurent mellett az invázió második napján. Megtorpantak, mikor franciául szóltam hozzájuk és apró meghajlással fogtak kezet velem, de arcukon nem láttam igazi örömöt, csak rémületet. Úgy viselkedtek velünk, ahogy a németekkel tették volna; nem tudták, mire számíthatnak, udvariasan viselkedtek, majd amilyen gyorsan lehet, elillantak. [...]
Az első napokban számos franciát letartóztattunk, akik valószínűleg orvlövészeket bújtattak. Kénytelenek voltunk így tenni, mivel szinte minden egyes ablakból tüzeltek ránk. Némelyek franciák, mások franciának öltözött, franciául beszélő németek voltak. Az ártatlanokat később hazaengedték, de azokban a napokban minden francia, akár ártatlan, akár bűnös, nagyon félt az érkezésünktől.
Akkor még a francia gyerekek is náci karlendítéssel üdvözöltek. Csak ezt ismerték. Katonáink később megtanították nekik a kétujjas V-jelzést...
Egyelőre a félelem uralkodott közöttük. Féltek, hogy ez mindössze egy újabb nagyarányú rajtaütés, vagy hogy visszaszorítanak minket a tengerbe, ezért nem mertek harsányan üdvözölni. Később, amikor látták, milyen mennyiségű hadianyag és haderő halad át rajtuk, és az égbolt csíkos szárnyú repülőgépektől hemzsegett, úgy érezték, a szövetségesek maradnak és kíváncsiak voltak ránk.
Az ezt követő fogadtatás, ahogy az útszélről integettek és borral kínálták a szomjas katonákat a városokban, hitelesebbnek érződött, mert puhatolózó és visszafogott volt. Nem csoportosultak és nem szórtak virágokat; nem ünnepeltek és nem keveredtek a katonák dolgába. Ha valaki szomjasnak tűnt, megkínálták egy itallal; ha beszélgetni akart és tudott franciául, barátságosan beszélgettek vele. Félénk kíváncsisággal tették egyértelművé, hogy örülnek érkezésünknek és remélik, tisztelettel bánunk velük."

A fekete-fehér képmelléklet a kolléga és bajtárs, Robert Capa fotóiból készült, aki az elbeszélés során többször is előkerül. (A kötetet egyébként a Capával kapcsolatos albumokban és kiállításokon is többször láthattuk.) A nyughatatlan fényképész Omaha Beach-i élményeiről is szól egy pár bekezdés:

"Legjobb tudomásom szerint az egyetlen másik újságíró, aki eltöltött némi időt a parton a D-nap első, zűrzavaros óráiban, a magyar fényképész, Robert Capa volt. Az ő története némileg más hangulatú:
»Ott voltam ezen a takaros hajón a 16. gyalogezreddel,« meséli Capa, aki még magyarul beszélve is állandóan keveri az igeidőket, »és tényleg takaros kis hajó az. A kaja jó és az éjszaka nagy részében pókereztünk. Nem sokkal hat óra előtt beszálltunk a rohamcsónakunkba és elindultunk a part felé. A tenger viharos volt és a fiúk egy része illendően papírzacskókba rókázgatott, így aztán láthattam, hogy micsoda civilizált invázióban veszünk részt. Megvártuk az első támadóhullámot, és láttam, ahogy az ő naszádjaik visszafelé tartanak. Az egyik fekete kormányos magasba lendítette hüvelykujját, és úgy tűnt, minden oké. Halljuk aztán, hogy valami durran a csónakunk mellett, de oda se figyelt senki. Kiszálltunk és elkezdtünk kifelé gázolni. Aztán láttam, ahogy páran elesnek és a holttestük mellett kellett továbbhaladnom, amit illendő módon tettem, miközben azt mondogattam, hogy, hát öregem, ez nem lesz így jó. [...]
Nagyon kellemetlen volt ott és mivel más dolgom nem akadt, elkezdtem fotózni. Úgy másfél órán át fényképeztem, aztán elfogyott a filmem. Megláttam egy rohamcsónakot, amiből egy rakás felcser szállt le és közben többen is elestek. Egyik hely olyan, mint a másik, hát odagázoltam és a vízben vártam, hogy kiszálljanak. Aztán a fedélzetre kapaszkodtam és tekercset cseréltem. Enyhe rázkódást éreztem, aztán hirtelen tollak borítottak be. Mi ez? Valaki épp most gyilkol csirkéket? Aztán észrevettem, hogy a fedélzetet szétlőtték és a tollak a felrobbant tengerészek kabátjának béléséből jönnek. A kapitány zokogott, mert a helyettese maradványai borították és csúnyán nézett ki. Aztán picit összekeveredtek a dolgok, azt hiszem, teljesen kimerültem. Egy kisebb rohamcsónak érkezett a sebesültekért, velük mentem vissza...«"

Szubjektív jellege és megírásának dátuma miatt nyilvánvalóan nem ez a legátfogóbb és legrészletesebb kötet a témában, viszont a többi vonatkozó munka mellett érdekes színfolt lehet az érdeklődők számára. Magyar változat természetesen nem készült belőle...  

Ha érdekelnek a D-nappal kapcsolatos egyéb posztjaim – könyvekről, filmekről, makettekről, videójátékokról és képregényekről –, akkor 
IDE KATTINTS.

Invasion!
Írta: Charles Christian Wertenbaker
D. Appleton-Century Co. 1944
168 oldal