FILM & KÖNYV: Katonák voltunk
2011. november 14. írta: Monty H.

FILM & KÖNYV: Katonák voltunk

Isten hozott a Halál völgyében

2002 nyarán két háborús film is a mozikba került. Az egyik a felemás szájízű dráma, A fegyverek szava volt, a másik a Mel Gibson főszereplésével készült Katonák voltunk, mely a vietnami konfliktus első jelentős ütközetét elevenítette föl, a csatában részt vett amerikai parancsnok, Hal Moore és egy frontfotós, Joe Galloway We Were Soldiers Once… And Young című könyve alapján.

A rendező-producert, Randal Wallace-t (A rettenthetetlen) a film elkészítésére a kötet előszavában szereplő mondat inspirálta a leginkább, melyben Moore ezt írta: „Tudtuk, milyen volt Vietnam, hogy mi hogy néztünk ki, mit tettünk, hogyan beszéltünk és szaglottunk. De Amerikában senki más nem tudta. Hollywood is elszúrta minden egyes alkalommal. Politikai töltetükkel csak saját késüket fenegették halott testvéreink csontjain.” Wallace saját szavaival érve az első akart lenni, akinek sikerül hitelesen felidézni ezt a konfliktust. (Nem akarom kigúnyolni Wallace törekvéseit, illetve Moore érzéseit, mert nyilván sokféle vélemény kering erről a konfliktusról, de úgy vélem, Oliver Stone vagy Stanley Kubrick vonatkozó filmjeiben kár lenne politikai tartalmat keresni – a személyes véleményüket azonban tiszteletben lehet tartani, pláne Stone esetében, aki maga is vietnami veterán.) Moore ezért is lett a film főtanácsadója.

A filmben szereplő 1. lovassági (légimozgékonyságú) hadosztály közvetlenül a háború előtt alakult. Az őserdővel borított terepen vívott harcokhoz a Pentagon a helikopteres taktikában látta a siker kulcsát, és mint utóbb kiderült, Vietnamban a forgószárnyasoknak valóban komoly szerep jutott. Fontos még megjegyezni azt is, hogy 1965-ben, vagyis az amerikai beavatkozás elején mennyire más jellegű volt még az emberek hozzáállása ehhez a konfliktushoz. A legtöbb vonatkozó film ugyanis az 1967-69 közötti időszakról szól, amikorra a háború valós formát öltött, és otthon is súlyos ellentéteket kavart. ’65-ben azonban még nem tartottak ott: a Vietnamban állomásozó amerikai erők nagyja hivatásos, vagy sorozott, de alapos, többéves kiképzést kapott katonából állt. A tisztek és tiszthelyettesek jelentős része szagolt már puskaport Koreában vagy a második világháborúban. Az általános vélekedés nem hagyott kétséget a konfliktus kimenetelét illetően, vagyis a hadsereg is bízott a sikerben. Odahaza pedig még csak elvétve került sor háborúellenes demonstrációkra.

Ebben az évben már az észak-vietnamiak is számítottak az amerikaiak érkezésére, sőt, kifejezetten várták. Miután az Egyesült Államok egyre nagyobb számban vetett be itt szárazföldi erőket, a kommunista parancsnokok szerették volna kipuhatolni új ellenfeleik erősségeit és gyengeségeit. Az elmúlt hónapokban már volt alkalmuk megtapasztalni az amerikaiak mozgékonyságát, mely a helikoptereknek volt köszönhető. Így lett az Ia Drang-i csata az 1965-ös év, és úgy általában az amerikai beavatkozás egyik első jelentős összecsapása.

Az észak-vietnami parancsnokság célja az volt, hogy a Vietnami-középhegységben indított offenzíva keretében kettévágják Dél-Vietnamot. Ennek keretében támadást intéztek a Plei Mei mellett található szövetséges támaszpont ellen is, mire az amerikai parancsnokság egy „kutasd-és-pusztítsd”-akcióra küldte az 1. légimozgékonyságú hadosztályt. Az ellenséges rádióadások bemérése után sikerült behatárolni az észak-vietnami felvonulási körzetet. Meglehetősen pontosan... A kijelölt leszállóhely (vagyis az X-Ray) körül több reguláris ezred is állomásozott, nem sokkal messzebb pedig egy vietkong-zászlóalj. Moore alezredes tehát a kellős közepébe vitte embereit, amikor november 14-én délben földet ért itt. 450 katonája egy durván 2000 fős ellenséges alakulattal nézett szembe, akik szinte azonnal megindították a támadást a leszállóhely irányában…

A film az itt eltöltött három nap krónikája, elsősorban amerikai szemmel. A körülzárt zászlóalj katonáinak kitartása kiváló példája egy maroknyi, de elszánt csapat által kivívott győzelemnek – és hollywoodi szemmel ez máris jó pont lehetett. Ami számunkra fontosabb, hogy érintőlegesen ugyan, de bepillantást enged a kommunista oldal világába is. A Moore alezredesre is nagy hatást tett észak-vietnami parancsnok, Nguyen Huu An alezredes a háború után találkozott egykori ellenfeleivel és sok mindent hozzátett az eredeti beszámolóhoz. Egyes képsorok tehát az ő küzdelmeiket mutatják be. Itt elsősorban a parancsnok helyzetére fókuszálnak, és mindössze egyetlen kommunista harcost követnek nyomon, de meglehetősen felületesen. Még így is kiemelendő a hasonszőrű alkotások közül, mivel egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hány amerikai filmben merik megmutatni a vietnami oldal igazi arcát (lásd még Ég és föld, A Vasháromszög-akció, Tunnel Rats). Említésre méltó még a családi vonal bemutatása, elsősorban a katonafeleségek szemén keresztül. Ennél a résznél persze könnyű lenne megbélyegezni a produkciót, mondván itt válik igazán nyálassá, de valljuk be, hogy például a férjek halálhíréről értesülős asszonyok érzéseit nehéz lenne másképpen filmre vinni…

A csatajelenetek realitás terén nem hagynak kívánnivalót maguk után, ezt már a mozipremier idején megállapították. A vágás, a fényképezés és – a téma miatt kötelező – effektek remekül működnek, egyenesen a csata közepébe repítve a nézőt. Itt aztán fontos szerepet kapott a rendezés is: kollégái szerint Wallace kiváló direktor, aki képes egy-egy monumentális csatajelenet felvétele közben is kézben tartani a forgatást, méghozzá úgy, hogy egyszerre mozgat földi statisztákat, a robbanásokat irányító szakembereket és helikoptereket, illetve repülőgépeket.

A hangok is sokat hozzátesznek az audiovizuális élményhez, elsősorban a csatajelenetek közben. Nick Glennie-Smith (Szabadság, szerelem) filmzenéje pedig személyes véleményem szerint kiváló, hol heroikusabb, hol szomorkásabb, de mindig a helyén van. És ha már zene, beszúrom ide a filmből készített videóklipemet, melyhez a Sabaton együttes Into The Fire című dalát választottam.

Érdemes megvizsgálni a könyv és a film közötti – elkerülhetetlen – különbségeket. Mivel a filmhez nyilván össze akarták gyúrni a leghatásosabb elemeket, bekerültek például olyan részletek is, melyekre nem itt és nem ekkor került sor: Plumley főtörzs például egy ízben rámordul Joe Galloway-re, hogy a földön fetrengve nehéz lehet fotózni, és hamarosan a kezébe nyom egy puskát, mire a fényképész – civil megfigyelő lévén – ellenkezni kezd, de a tiszthelyettest ez persze nem hatja meg. Nos, ez még a fenti csata előtt esett meg, egy másik akció során. Galloway onnantól fogva puskával a vállán indult neki minden komolyabb bevetésnek, bár fotósként ez bizonyára tilos lett volna. Picit más jellegű „hiba”, az elveszett szakaszt érintő jelenet, mikor a halálos sebet kapott Herrick hadnagy utolsó parancsainak kiadása után még annyit mond: „Boldogan halok meg a hazámért.” A nézők többsége szerint ez bizony vérgáz, még ha így is történt… A könyv szerint egész pontosan azt mondta, hogy „Ha már meg kell halnom, örülök, hogy a hazámért halok meg” – de ezt sem az utolsó pillanataiban jelentette ki, hanem még azelőtt, hogy sokkot kapott volna súlyos csípőlövése következtében. Az elveszett szakaszról egyébként is az a benyomásunk támadhat a film láttán, hogy az agyatlanul előrerohanó tiszturam hibájából milyen súlyos helyzetbe került néhány tucat katona – ez egyébként így is van, azzal a kitétellel, hogy utólag kisült, ez a pár ember komolyan megakasztotta a leszállóhely felé irányuló ellenséges előrenyomulást, egyben súlyos veszteségeket okozott (és szenvedett), így az észak-vietnamiak sem voltak biztosak abban, pontosan meddig terjed ki az amerikaiak által ellenőrzött terület. De aki már látott filmes csataleírást, már tudja, hogy minden ilyen részletet képtelenség pár órába belesűríteni. Ami viszont a legfurcsább, hogy a film végén látható heroikus szuronyroham a könyvben nem kerül említésre, innentől fogva viszont nem is tudom igazán komolyan venni...

A film egyik – de valószínűleg szándékos – hiányossága, hogy egyetlen apró utalás történik benne arra nézvést, hogy a teljes Ia Drang-i csata nem ért véget három nap alatt. A Moore alakulatát leváltó zászlóalj ugyanis másnap elindult a néhány kilométerrel arrébb fekvő Albany kódnevű leszállóhely felé. Hogy pontosan miért, az ma már nem kideríthető, mivel a pontos hadparancsnak a levéltárból nyoma veszett(!), de a katonák szerint a környék átfésülése volt a feladat, vagyis az, amiért a 7. ezred eredetileg odarepült. A sűrű növényzetben nehézkesen mozgó amerikai menetoszlop azonban egyenesen belesétált az egyik észak-vietnami összpontosítási körzetbe… A néphadsereg több százada esett neki a fáradt lovasságiaknak, és már az első félórában súlyos veszteségeket okoztak. Ennél is komolyabb gondot okozott, hogy több helyen benyomultak az amerikai állások közé, így nagyon nehéz volt tüzérségi vagy légi támogatást kérni… Mikor azonban erre sor került, a vietnami oldal is sok száz embert veszített a napalmcsapások és az ágyútűz következtében. Mindkét oldalon több száz ember esett el, és a sebesültek száma is nagy volt.

És ez az a részlet, ahol a könyv sokkal többet nyújt, hiszen az Albanyért folytatott küzdelmet is ugyanolyan részletességgel mutatja be. A kötet egyébként azok közé a csataleírások közé tartozik, amelyek percről percre, óráról órára haladva, számos túlélőt megszólaltatva adják ki a csata látleletét. Bődületes szerkesztői munka lehetett ezt végigcsinálni, de hangsúlyozom, akik a vietnami háború, vagy a konfliktus korai szakaszának összefüggéseire kíváncsiak, azok hoppon maradnak, mivel a hangsúly itt az ütközeten, a légimozgékonyságú harcászaton és a katonák személyes élményein van. Ez utóbbi téren valóban kiemelkedő a könyv, és nagyon életszagúan mutatja be a csata zűrzavarát. Nem értem viszont, hogy Joe Galloway (a kötet egyik szerzője) ütközetben készített fotói közül miért csak kettő-három került be a képmellékletbe, mely túlnyomórészt a résztvevők portréit tartalmazza, így nem tartalmaz túl sok érdekességet.

A csatát amerikai szemmel nézve győzelemként értékelték, hiszen súlyos csapást mértek az ellenségre, azonban a kommunista erők legalább annyi tapasztalatot szereztek eközben, mint ellenfeleik. Az is lényeges, hogy a vietnami háború későbbi eseményeinek ismeretében ez az összecsapás meglehetősen atipikus volt, mivel az amerikaiak ilyen tömegben nagyon ritkán találkoztak megint ellenséges alakulatokkal. Meglátásom szerint a vietnami néphadsereg összességében többet profitált ebből az összecsapásból…

A magyar DVD-kiadás felemás érzéseket keltett bennem. Magyar szinkron van, de a magyar és cseh felirat mellett miért nem lehetett az angolt is felpakolni a lemezre? Az extrák között előzetes, tévéreklámok és egy tömör, de jól sikerült, 25 perces werkfilm szerepel. Amikor utánanéztem a külföldi verziónak, csodálkozva láttam, hogy arra még audiókommentár és kivágott jelenetek is kerültek (nem beszélve az angol feliratról, ugyebár). Be is szereztem hát, mert a hiányzó részekre szinte mindig kíváncsi vagyok.

Ezek közül nagyon tetszett a katonafeleségekre összpontosító jelenet, ahol is Geogheoan és Moore feleségei beszélgetnek a konyhában, miközben Geogheoan újszülött leányában gyönyörködik a nappaliban, vagy a templomi jelenet (egy-egy rövid snitt bekerült ezekből az előzetesbe). A bázisra visszaérkezés már csak a szokásos „kötelező” képsor, amire végül tényleg nem volt szükség, de érdekesség, hogy ezt követően, a csatateret bemutató egyik utolsó képen feltűnik az a gyíkocska, amelyik az összecsapás legelején volt látható, mikor a tüzérségi lövedékek hangja hallatán elinalt…

 

Pár érdekesség a végére…

Hal Moore és felesége statisztaszerepet is kapott a filmben: a kivágott templomi jelenetben a gyülekezet tagjai között láthatjuk őket (lásd a képen).

Moore alezredes egyik rádiósa, Hastings, aki valójában a légierő előretolt irányítójaként tevékenykedett (csak annyi látszik ebből, hogy egyenruháján kék Air Force-os szalag van felvarrva), eredetileg F-4-es vadászpilóta volt, de bátorsága révén a lovasságiak hamar befogadták maguk közé…

A légicsapások során A-6-os Intrudereket is látunk. A repülős filmek kedvelői valószínűleg azonnal kiszúrták, hogy ezeket a snitteket az Intruderek támadása című moziból vágták ki. A film készítése idején már nem volt szolgálatban ez a típus. Ugyanez mondható el az F-100-asról is, melyet viszont digitális úton hoztak létre.

A jelmezkészítőket és a gyártásvezetőket dicséri az a tény, hogy bár sok katona nevét nem is halljuk vagy látjuk kiírva, a szereplők esetében nemcsak az egyenruhákon szereplő névcsík passzol, hanem az arcok többsége is hasonlít azokéra, akiket felelevenítenek.

A frontfotós, Joe Galloway később annak a Thomas Metsker századosnak a lányát vette el, aki ebben a csatában esett el. Ő volt az a tiszt, aki átadta a helyét a helikopteren egy súlyosabb sebesültnek, és eközben halálos találat érte.

A helikopteren ülő katonák a filmen fegyverüket csőtorkolattal lefelé tartják. Valójában az akkori kiképzés szerint éppen felfelé kellett volna, mivel a korabeli elvek szerint véletlen elsülés esetén biztonságosabb, ha a rotor kap találatot, és nem a katonák alatt található üzemanyagtartály. 

 

Realisztikus, de kissé elfogult.
Értékelés: 8/10

Katonák voltunk (We Were Soldiers)
Paramount 2002
Háborús dráma (138 perc)
Rendező: Randall Wallace
Szereplők: Mel Gibson, Barry Pepper
Zene: Nick-Glennie Smith

We Were Soldiers Once... And Young
Írta: Hal Moore & Joe Galloway
Corgi 2002
530 oldal

A bejegyzés trackback címe:

https://monty.blog.hu/api/trackback/id/tr723350025

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

symor 2011.11.15. 14:09:24

Nem túl nagy kedvenc nálam ez a film.

Legalább olyan pocsék benyomást tett rám régebben, mint John Wayne-nel a Zöldsapkások. Bár Moore-nak bizonyára az a film kevésbé szúrta volna a szemét.

Én készséggel elhiszem, hogy Moore kiváló katonai vezető volt, de ahogy a nyilatkozatait olvastam és a filmet néztem azt hiszem még ma sincs egészen tisztában a vietnami háború valódi értelmével. Legalább viszont a csatatérre megfelelő kilátást tud biztosítani, annak ellenére, hogy a konfliktusról szóló valóságképe a mai napig torz, értelmezés nélküli és természetesen konzervatív szűklátókörűséggel teli.

Wallace elég pocsék munkát végzett a film rendezésével, láthatóan valami olyan klasszikus ábrázolásmódot próbált nyújtani az összecsapásról, mint azt a régi második világháborús filmek esetében tették más rendezők 40-50 évvel ezelőtt. Ez a harc azonban korántsem ilyen rendezői attitűddel válik igazán érzékletessé. Nekem inkább erőltetett volt, egy csomó direkt jelenettel, amivel a szánkba próbálták rágni:
ilyen a jó katona, ilyen a felelőtlen, ilyen a bátorság és ilyen a veszteség.

Annyira művi jelleget kölcsönzött mindez a filmnek, hogy bosszantani kezdett miért akarják ennyire, mint egy felmondott leckét ránk erőltetni a "meghatottságot", vagy a "keserűséget". A csatajelenetek közbeni rosszul alkalmazott patetikusság egyszerűen kikerget a világból. A Katonák voltunk pedig tele van ilyennel, lassítással búgó zenére és még egy tragédiamontázzsal is a fotós szemszögéből. Basszus, ezt miért?

És ezek a film jó részei.

Mondom a rosszabbakat:
Amikor Chris Klein arról beszél a templomban térdelve, hogyan épített otthont az árváknak (a reggeli lassan elkezd felkúszni az ember torkán), nem tudom az akit megszemélyesít valóban így tett-e, de a jelenet valami végtelenül beteg hősi önérzettől csöpög.
Amikor kiderül mit jelent a "mosás csak fehéreknek" a feleségek számára és a forgatókönyv olyan hazafias sallangban ad önigazoló szavakat a fekete feleség szájába, hogy elfog az undor.

Említetted, hogy kevés film meri így bemutatni az ellenséget. Nos talán a kivágott jelenetekre gondolhattál, mert magában a filmben a vietnami parancsnok először sebesültek és foglyok megölésére ad parancsot, a többi jelenetben pedig egy térképasztal fölött magyaráz halálra elszánt embereinek. Nem tudom ebben milyen plusz dolgot fedeztél fel, de nekem olybá tűnik, hogy vagy egy tucat háborús film van amelyben a nácikat színesebben mutatják be és még egy másik tucat, amiben legalább ennyire sablonosan.

Maga a film technikai kivitele is hagy némi kívánni valót maga után, '65 még nemigen szereltek fel pilóta-vezérelt Gatling gépágyúkat helikopterekre, pláne szállító helikopterekre. A nyomjelzőlövedékek megjelenítése is valami csodálatos, mintha a birodalmi halálsugarakat is a mozira kopírozták volna az Intrudereken kívül. 30 évvel ezelőtt az oroszok jobb illúziót keltettek lézerfénnyel.

Két szereplőt ennek ellenére kiemelnék a filmből, amit nem Gibson eléggé kockafejű játéka tesz emlékezetessé, hanem Sam Elliott morcos, öreg katonaként és Ryan "Opie" Hurst mint generációja egyik legtehetségesebb karakterszínésze. Ők együtt és néhány, mondom csak néhány jobban eltalált jelenet kitesznek a filmből 20 érdemes percet, kár, hogy az egészből 118 ellenben kárba vész.

A film zenei betétjei azonban mindvégig nagyon jól működnek.

Monty H. 2011.11.15. 23:34:48

@symor: Moore beállítottságával kapcsolatban nem szállnék vitába senkivel. A werkfilmben kissé szemellenzős stílusban nyilatkozik, a könyvben ehhez képest kifejti legalább, hogy miről mit miért gondol.

A direkt rendezéssel kapcsolatban igazat adok neked, ezt eddig nem éreztem meg ennyire szó szerint, de valóban.

A Chris Klein által életre keltett hadnagy és felesége valóban dolgozott Afrikában a Békehadtesttel. Én ebben a jelenetben nem találtam semmi kivetnivalót.

A kommunista oldal bemutatását nem azért emeltem ki, mert ilyen vagy olyan módon ábrázolták őket, hanem mert eleve ritka, hogy arcot adnak nekik. Az észak-vietnami parancsnokot egyébként tisztelettel emlegették a könyvben, és itt is érezhető, bár a karakter sajnos nem kapott kellő kidolgozást, ahogy katonái sem.

Sam Elliot valóban lenyűgöző játékot nyújt, Gibson pedig csak simán hozzá a rá amúgy is mindig jellemző kemény, de érző szívű férfit.

symor 2011.11.16. 15:37:27

Abban a jelenetben nekem a "jóemberkedés" nem tetszett. Főleg a templomban, közös ima közben. Mintha megkaptuk volna az arcunkba, hogy milyen széplelkű emberek szolgáltak Moore alatt. Meg lehetett volna említeni, de nem ennyire mesterkélten.

A vietnami parancsnokot is bemutathatták volna, ahogy körbepuszilja a családja félárváit, akiknek keze-lába hiányzik ellenségeik támadásaitól. Lehet, hogy tényleg ilyen rendes ember volt, de ha ezt egy értelmetlen jelenetben látjuk simán annyi jön le belőle, hogy propagandafogás.

Gibson pofákat vág, nem színészkedik ebben a szerepben, de persze ezt láthatjuk máshogy :)

Monty H. 2011.11.17. 17:46:08

@symor: Amerikai szemszögből erőltették végig, ehhez tartozott némi kitekintés a másik oldalra, ami sok más filmhez képest még így is nagy szó :-( Amúgy igazad van, nagyon direkt szinte mindenütt.

Combat Gear Admin · http://combatgear.blog.hu 2011.11.30. 09:43:20

Jó kis leírás lett.

Miért gondoljátok szemellenzősnek és konzervatívnak Moore elképzeléseit?

Ami nekem a filmben nem tetszett, az a néha tetten érhető "steril" közeg. A katonák úgy néztek ki a csata előtt, mintha skatulyából húzták volna elő őket.
Összehasonlítva például a szakasszal, ami olyan életszagúra sikerült ebből a szempontból, hogy néha már-már a katonák izzadság szagát is érezzük.

Egyébként Plumley nem ejtőernyős zubbonyt hord azon a képen ?

Combat Gear Admin · http://combatgear.blog.hu 2011.11.30. 10:30:32

Közben megnéztem, és nem ejtőernyős zubbony az, hanem a trópusi zubbony 1. verziója.

Monty H. 2011.11.30. 10:43:25

@Combat Gear Admin: Igen, az a korai dzsungel-zubbony volt, még áttört gombokkal. A filmben a fotós visel ilyet, de akkoriban tudtommal még csak a különleges erők tagjai hordták.
Moore a werkfilmben nyilatkozik kissé szemellenzős módon. Rögtön az, hogy ez az első olyan film, ami hiteles Vietnamról... Ez egy olyan hosszú háborúról, mint Vietnam, egyszerűen butaság. Aki mondjuk 1969-ben szolgált ott, tuti másképp látta, mert más is volt, akárcsak a katonák, akik akkor vettek részt benne.

A csata előtti jelenetben: a katonák akkor még lehettek ilyen jól fésültek - szerintem -, egyszerűen azért, mert:
- kipihenten indultak csatába, és az egyenruhát néha azért kimossák
- 1965-ben még jobban adtak a küllemre; nem voltak ujjatlan zubbonyok, kitűzők, fejkendők, feliratok, stb. (A másik, hogy nyilván Moore így kérte :-)
süti beállítások módosítása