KÖNYV: A levegő urai (Donald L. Miller)
2024. január 29. írta: Monty H.

KÖNYV: A levegő urai (Donald L. Miller)

Egy bombázó hadjárat története

Többéves várakozás előzte meg a Tom Hanks és Steven Spielberg produceri munkájával fémjelzett új háborús sorozat érkezését. Az amerikai bombázók második világháborús szereplése persze az elmúlt évtizedekben, sőt már a konfliktus idején is inspirált stúdiókat a témába vágó filmek elkészítésére (a Légierőtől a Szárnyaló bátorságon át a Memphis Belle-ig), de azért egy kilenc részes, az eddigieknél várhatóan minden téren realistább megközelítésű bombázós szériát így sem lehet félvállról venni… 

a_levego_urai_intro.jpg

A sorozatról egyelőre csak az első rész alapján tudnék nyilatkozni – nekem tetszik, de részletesebben majd úgy két hónap múlva –, azonban a nálunk is kiadott testes kötetről addig is írok. Donald L. Miller könyvét először 2013-ban adta ki nálunk a Gabo Kiadó, majd egy-két évvel ezelőtt – amikor a széria már sínen volt – újranyomták. Nemsokára pedig kapható lesz az új, filmes borítóval ellátott változat is. A lényeg, hogy beszerezhető, és a sorozat hatására szerintem lesz is rá érdeklődő – mindenesetre most egy kicsit rásegítek.

“Négy repülőerőd-géppuskás története jól ábrázolja, milyen erősek voltak ezek a kötelékek. Mielőtt harcba indultak volna, négy őrmester egyezséget kötött: ha egyikük kutyaszorítóba kerül, a többiek nem hagyják magára, »történjen bármi is.« Hetekkel később, amikor a gépüket megtrancsírozta a flak, a pilóta parancsot adott a kiugrásra. A felső torony géppuskása, aki nem volt benne az egyezségben, ejtőernyővel kiugrott a gépből, és később jelentette, mi történt az ugrása előtt. Az alsó géppuskatorony meghajtószerkezete egy repeszszilánktól beékelődött, a géppuskás a plexigömbjében ragadt. Miután sehogy se tudták kiszabadítani, a másik három, amúgy sértetlen géppuskás közölte a csapdába került a barátjával, hogy meghalnak vele együtt. És így is történt.”

A szerző 1944-ben született, és második világháborús viszonylatban jelenleg az egyik legelismertebb amerikai történész. Ugyanakkor más témákban is alkot, például Chicago születéséről és 19. századi fejlődéséről, vagy épp a jazz-korszak Manhattanjéről is írt önálló kötetet. Jó néhány dokumentumfilmhez asszisztált, és munkásságát több díjjal is elismerték. Ennek fényében nem meglepő, hogy az eredetileg 2007-ben megjelent kötet, A levegő urai is igényes, alapos és meggyőző munka lett. 

“Talán néhányan emlékeztek első parancsnokuk, Darr »Papi« Alkire ezredes szavaira, aki még az Államokban arra figyelmeztette őket, rögtön azután, hogy befejezték a kiképzést és feltűzhették a repülősjelvényt: – Ne ringassák abba a hitbe magukat, hogy a munkájuk dicsőséges vagy felemelő lesz. Maguknak mocskos munkát kell elvégezniük, és nem árt, ha már most tisztában vannak ezzel. Maguk csecsemőket és nőket fognak gyilkolni.

A Százasok közül nem mindenki érezte úgy, hogy mészárosmunkát végezne, viszont a katonák többsége bízott a vezetőiben. »Úgy éreztem, azért vagyok ott, hogy amennyire lehetséges, segítsek megnyerni a háborút – mondta Howard »Hambone« Hamilton főhadnagy, Brady százados bombavetője. – Az alapgond egy vasúti hálózat bombázásával mindig az, hogy ha elegendő munkaerő áll rendelkezésre, a vágányokat rövid idő alatt ki lehet javítani. Nekünk azt mondták, az az elgondolás, hogy ha a vasúti munkások lakásai le lesznek bombázva, a németek nem tudják kivel elvégeztetni a munkát.«

De ugyanaznap reggel a környező bombázótámaszpontokon tartott eligazításokon akadt némi morgás a célpontkiválasztást illetően. »Vasárnap volt, és sok repülős [...] erős fenntartással viseltetett bármiféle templom körüli bombázás iránt«, emlékezett vissza Robert Sabel főhadnagy, a 390. bombázóezred pilótája. Ellis Scripture százados, aki a 95. bombázóezred élen haladó repülőerődjében, a The Zootsuitersben (Jampeccuccosok) repült navigátorként, később így írta le reakcióját: »Szigorú protestáns családban nőttem fel. A szüleim istenfélő emberek voltak. [...] Megdöbbenéssel értesültem arról, hogy elsődleges célpontként civileket kell bombáznunk, először a háborúban.« Ellis Scripture az eligazítás után odament az ezredparancsnokához, és megmondta neki, hogy aznap nem akar repülni. John Gerhart ezredes majd felrobbant mérgében: »Figyeljen, százados, ez háború, elmondom még egyszer, hogy értse: há-bo-rú! Mi totális háborúban állunk, nyakig; a németek évek óta ártatlan embereket ölnek Európa-szerte. Azért vagyunk itt, hogy a szart is kiverjük belőlük… és meg is fogjuk tenni. [...] Na szóval, én vezetem a bevetést, és maga a navigátorom. [...] Ha nem repül, hadbíróság elé állítom. Van még kérdés?«”

a_levego_urai_05.jpg

A magyar változatban a főszöveg nagyjából 660 oldalt ölel fel, amitől páran talán visszariadnak. Ne tegyék. Miller stílusának egyik kellemes jellemzője az olvasmányosság, amit részben a kiegyensúlyozott, jól követhető narratíva biztosít. Az író alapvetően az amerikai bombázóstratégia megformálásának, majd a 8. légi hadsereg bevetésének kronológiáján megy végig, de a hadászati és harcászati fejtegetések, egyes bevetések leírásai vagy a tágabb összefüggések közepette mindig visszatér az emberi tényezőre, a vezetők és a kisemberek szintjére. Mindeközben pedig tulajdonképpen minden releváns altémát sorra vesz, bár eltérő részletességgel. Szóba kerül a legénység válogatása és kiképzése, az angliai benyomások, a helyiekkel kialakított kapcsolatok, a támaszpontok kiépítése, a szállás és étkezés, a karbantartók munkája, a kimenők, a néger katonákkal való bánásmód, a brit légierővel való együttműködés, a svájci és a németországi hadifogság, emellett a szökés és bujkálás ellenséges területen. Ezzel párhuzamosan sokszor érinti, sőt megszólaltatja a másik oldal képviselőit is, és nemcsak olyan prominens személyeket, mint Adolf Galland tábornagy vagy Albert Speer, hanem például kibombázott német civileket is. 

“A hadműveletek első évében a 8. légi hadsereg legnagyobb ellenségei nem a flak vagy a vadászgépek voltak, hanem az időjárás és az elemek. A jó idő előfeltétele volt a sikeres nappali bombázásnak, de 1942 őszén és telén Észak-Európa fölött szokatlan rossz idő honolt. Mint a Légierő hivatalos történésze megjegyzi, «október elejére komoly kétségek merültek fel afelől, hogy kivitelezhető-e egyáltalán egy ilyesfajta nagyarányú offenzíva a brit támaszpontokról«. Legfeljebb havonta 5-8 nap volt alkalmas nagyobb támadások indítására, és az időjárás a kontinens fölött az eseteknek csak 20-30 százalékában tette lehetővé a vizuális bombázást. Csupán Alaszkában és az Aleuti-szigeteken uralkodott kedvezőtlenebb idő az amerikai légierő nagyarányú hadműveleteihez.

[...]

Ugyanúgy, ahogy a jó földi parancsnoknak illik ismernie a terepet, amelyen a hadserege harcol, a repülőparancsnoknak is illett ismernie a légköri »terepet«, vagyis az időjárást, amellyel az embereinek meg kellett küzdeniük. Csakhogy amiben repültek, az észak-európai időjárást nehéz volt megjósolni, és a meteorológia még gyerekcipőben járt. Végig a háború alatt az időjárás 45 százalékkal visszafogta a hadműveleteket, és az Észak-Európa fölé harcba küldött repülőgépeknek a 10 százaléka visszafordult vagy visszahívták az időjárási körülmények miatt. A harc alóli kéretlen felmentések elmérgesedő morális gondokhoz vezettek. A visszafordulás vagy visszahívás hiába történt ellenséges terület fölött, nem számított bele a harci bevetések számába, amelyet egy hajózóállománynak meg kellett repülnie, mielőtt hazaküldték. A halmozódó lefújások együtt jártak a repülés előtti lelki trauma és idegfeszültség halmozódásával, melynek tünetei közé a leküzdhetetlen hányinger és hasmenés is tartozott. Miután a repülősöket arra kényszerítették, hogy »nyolcszor repüljenek a földön bevetést, mire egyszer a levegőben», a hajózók csaknem egyöntetűen arról számoltak be, hogy az ezeket a lefújásokat követő csalódás és levertség »sokkal rosszabb volt, mint a tényleges részvétel a harci repülésben.« A lelki állóképességet kivétel nélkül próbára tették még azok a bevetések is, amelyek csak késtek az időjárás miatt, de nem törölték őket.

Szemben a gyalogsággal, a repülősök el sem juthattak a küzdelemig, illetve nem harcolhattak egy rendkívül összetett műszaki ellátórendszer, a bombázógép és életet adó oxigénhálózata nélkül. Ha az felmondta a szolgálatot, ami gyakran megesett, tehetetlenek voltak. A gyilkos hidegben az ablakok és az irányzékok elhomályosultak, a bombatárajtók eljegesedtek, és a létfontosságú berendezések elfagytak vagy hibásan működtek. Az emberek is összefagytak és csődöt mondtak. Az olyan hőmérsékleteken, amilyenek a földön csak az Északi-sarkvidéken, az Antarktiszon vagy a roppant hegycsúcsokon tapasztalhatók, a fagy az ellenségnél is több kárt tett.”

Az ilyen átfogó megközelítéshez tartozik, hogy a szerző sem a tágabb stratégiai, sem a szűkebb, személyes vonalon nem akarja elhallgatni a légi háború kényes, kínos és embertelen részleteit. Ilyen módon olvashatunk a városok bombázásával kapcsolatos módszerekről és morális dilemmákról, a stresszből következő vonakodásról vagy épp szolgálatmegtagadásról, ezzel kapcsolatosan az amerikai légierőnél alkalmazott pszichológiai módszerekről, a fogságba esett és a feldühödött német civilek által meglincselt pilótákról, de akár arról is, hogy bevetés közben, több ezer méteres magasságon, farkasordító hidegben – hiába volt a nehézbombázók fedélzetén vécé – milyen lehetetlennel határos feladat volt a repülőkatonáknak könnyíteni magukon.  

“Azon a nyáron a veszteségek ijesztő ütemben sokasodtak, olyan gyorsasággal, hogy már követni sem bírták. Új repülőskatona érkezett váltásnak Thorpe Abbotsba, még épp időben, hogy megvacsorázzon, ágyba bújjon új körletében, aztán másnap délelőtt odavesszen Németország fölött. Senki sem jegyezte meg a nevét. Később úgy beszéltek róla, mint »az ember, aki vacsorázni jött«.”

A kötet végén szereplő összefoglaló különösen érdekes, hiszen a bombázó hadjárat következményeit eredményeit amerikai és német oldalról is szemlélteti. Nyíltan ír arról, hogy az eredeti koncepciók mennyire nem váltak be, hogy a célpont-kiválasztás szempontjai sok esetben mennyire hibásnak bizonyultak, de arról is, hogy például a V-1 megtorló fegyverek árából elvben hány hagyományos vadászgépet építhettek volna a németek, ami a honi légtér hatékony védelme szempontjából lényegesen fontosabb lett volna, illetve hogy a német lakosság megtörésének koncepciója miért nem vált be.  

“Ez volt a baj a terrorbombázással. Tompa eszköz volt, amelyet arra terveztek, hogy addig klopfolja a német munkások közhangulatát, amíg fel nem kelnek a kormányuk ellen vagy el nem hajítják a szerszámot, hogy megvédjék otthonukat és családjukat, de egyik sem következett be. A terrorbombázás hibás elgondoláson alapult afelől, hogyan reagálnak az emberek a megsemmisítő katasztrófákra, valamint egy hihetetlenül optimista nézeten arról, milyen lázadási potenciálja van a német népnek. Nem az volt a fantazmagória, mint Freeman Dyson állította, hogy a terrorbombázás meggyengíti a közakaratot: a fantazmagória az volt, hogy a meggyengített közakarat véget vet a háborúnak.

A bombázásnak a német közakaratra gyakorolt hatását vizsgálva különbséget kell tenni »hangulat« (németül Stimmung) és »magatartás« (Haltung) között, azt leszögezve, hogy a hangulat nem feltétlenül, illetve megjósolhatóan hat ki a magatartásra. Amikor az otthonukat lebombázták vagy a tömegközlekedés leállása lehetetlenné tette, hogy eljussanak a munkába, munkások ezrei maradtak valóban távol a munkától. De még az érzelmileg padlóra került emberek is folyamatosan felvették a munkát egészen a kapitulációig. Ez nem az árja keménység következménye volt, vagy a rendíthetetlen kiállás az ügy és a haza mellett, mint Speer állította. Abból a szomorú helyzetből következett, hogy nemigen volt más választásuk, mint hogy megmaradjanak a gyár taposómalmában. A náci segélyrendszer megcsappanásával a munka volt az egyetlen út, hogy ennivaló kerüljön a család asztalára, s a válság és a káosz idején a munka megszokott kerékvágása sok embernek bizonyos fokú érzelmi fogodzóval szoglált. Ahogy egy német szénbányász fogalmazott: »Amíg dolgozom, addig sem jár az agyam, de amikor hazamegyek, félek.«

A fekete-fehér képmelléklet viszonylag bőséges és jól válogatott. A szöveg ismeretében nem csoda, hogy itt sem óvatoskodott a szerző, illetve a képszerkesztő, vagyis a hivatalos fotóanyag mellett a ritkán látott vagy éppen cenzúrázott képekből is betettek néhányat. Láthatunk súlyosan sebesült, hordágyon fekvő géppuskást, olyan B–17-es gömbtornyot, amely kényszerleszállásnál szétrancsírozódott, megölve a benne ragadt lövészt, de a filmsztárból pilótává lett James Stewart vagy a szintén neves Clark Gable is felbukkan itt, ahogy a 25. bevetését éppen teljesített Memphis Belle legénysége is. A laikus olvasók kedvéért a főszövegben megtalálható egyébként a Repülőerőd és a Liberator vázlatos metszete is. 

a_levego_urai_03.jpg

“Az ő munkájukat [a karbantartókét] nem övezte dicsfény, és gyakorlatilag nélkülöztek minden elismerést; gyertyacserékért nem osztogattak érdemérmet. És nem voltak véres-ágyúdörgéses mesélnivalóik sem a kocsmában. A támaszponton azonban mindenki tudta, hogy ők azzal segítik megnyerni a háborút, hogy »repképesen tartják a technikát.« Amikor a nácik belekezdtek a gépek háborújába – a fürge mozgású tankokéba és repülőkébe –, elfeledkeztek arról, hogy az Egyesült Államok »szerelőnemzet«, ahol a fiúknak »előbb volt barkácskészletük, mint foguk«, és ahol a Ken Lemmons-féle tanyasi gyerekek már tizenhat éves koruk előtt megszerelték a családi Chevyt. Ezek a »szerelőkatonák«, ahogy a Yank riportere írta, javították azokat a bombázókat, amelyek visszalódították a náci übermenscheket a söröspincéikbe.”

Bár a fordítás úgy 98%-ban kimondottan szép munka, a hibák sajnos túl jelentősek ahhoz, hogy a szerkesztőt dicsérni tudjam, mert bőven lett volna még teendője… Kezdhetném azzal, hogy az angol stílusú szó- és mondatszerkezetek jó része magyarul egyszerűen fura vagy kifejezetten nehézkes. Az “olajcélpont” (vagyis olajgyártással összefüggő célpont) még érthető, bár magyartalan, akárcsak “a bombák alatt lévők” (értsd: a bombázást elszenvedők). (Többek között itt üt ki, hogy az angolban mennyivel könnyebb egyszerűsíteni és szavak szimpla összevonásával új szót vagy szerkezetet létrehozni. Édes anyanyelvünk viszont általában nem ilyen.) Az a mondat is elég igénytelen, hogy “a [normandiai] kusza terep megölte a tankokat”... Mondjuk a “D-Daykor” (vagyis “a D-napon”) még ennél is jobban fájt. Az “ellenségnek okozott fantasztikus kárbejelentés” pedig jobban átgondolva egy képzavar: nyilván arra gondolt a szerző, hogy “az ellenségnek okozott károkról szóló túlzó jelentés”. Másutt a pontos magyar megfelelő kiválasztásával van a gond. Ilyen hiba például a “farkascsorda” (“farkasfalka” helyett). A hadműveletek neveit lefordítani és következetesen azt használni véleményem szerint teljesen felesleges (lásd “Overlord” helyett “Hűbérúr”). Azon is elgondolkodtam, méghozzá sokadszorra, hogy magyar fordításban muszáj-e átvenni az angolszász irodalomban oly gyakori nácizást (lásd például “náci légvédelmi gránát”). Még úgy általában a Hitler hadseregében szolgáló németeket sem nevezném mind így, nemhogy vadászgépeket vagy más harceszközöket. Értem, hogy mire gondolnak, csak ez szerintem egy, a háború óta odaát valóban létező, de igen szemellenzős általánosításból kinőtt nyelvhasználat. A legtöbb előfordulásánál ráadásul simán helyettesíthették volna a szót azzal, hogy “német” vagy “birodalmi”. 

a_levego_urai_02.jpg

Összegezve nagyon érdekes és olvasmányos kötetről van szó, amit a sorozattól függetlenül is ajánlhatok minden érdeklődőnek. Azt viszont érdemes tisztázni, hogy aki kimondottan személyes történeteket és beszámolókat keres, az nem biztos, hogy pont ezzel a könyvvel jár jól, hiszen a fentiekből is következően ez egy, az amerikai 8. (és részben a 15.) légi hadsereg bombázó hadjáratának egészét elemző áttekintő munka, amelyben a megszólalások és a bevetések leírásai szerepet kapnak ugyan, de nem főszerepet. 

A levegő urai
(Masters of The Air)
Írta: David L. Miller
Fordította: Tábori Zoltán
Gabo Kiadó 2013
758 oldal

A bejegyzés trackback címe:

https://monty.blog.hu/api/trackback/id/tr1318313923

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása