A D-nap a katonák szemével
Aki június elején belenézett a híradásokba, láthatta, hogy a szövetséges nemzetek küldöttségei idén is nagyszabású megemlékezéseken vettek részt a D-nap évfordulóján. Ami pedig a szakirodalmat illeti, továbbra is jelennek meg könyvek és egyéb kiadványok a témában, mely a jelek szerint kimeríthetetlen. Jómagam mostanság nem terveztem ugyan újabb kötetet beszerezni, de az internet túlontúl jól tudja, hogy kinek mit lehet eladni, így a szemem elé került egy először tavaly ősszel megjelent brit mű, amelynek az amazon.com-os kritikák elolvasása után bizalmat szavaztam és meg is rendeltem.
Aki kicsit is érdeklődik a partraszállás iránt, jó eséllyel már nemcsak kezébe vette, de el is olvasta Cornelius Ryan klasszikusát, A leghosszabb napot, mely kerek hatvan évvel ezelőtt jelent meg (minálunk csak harminc évvel ezelőtt) és máig a D-nap legismertebb krónikája. A szerző, az egykori haditudósító ebben nagyrészt a csata veteránjaival és túlélőivel készített interjúk alapján mutatta be három nap eseményeit (1944. június 4-től 6-a estig), kiegészítve ezt persze a szükséges háttérinformációkkal, rendkívül olvasmányos és alapjába véve átfogó módon. Hogy miért hozom ezt fel? Mert Giles Milton ugyanezt a sémát követte: német, francia, brit, amerikai és kanadai résztvevőket megszólaltatva megy végig a történéseken, szinte kísértetiesen hasonló módon ahhoz, ahogy Ryan tette.
A szerző a nagy elődhöz képest szélesebbre akarta venni a látószöget, ami mindenképpen a mű javára vált. Egyrészt ma már senkinek nem kínos arányaiban több interjúalanyt szerepeltetni az egykori ellenfél, a németek oldaláról, illetve az ejtőernyősök és gyalogosok mellett itt már hangsúlyosabb szerepet kaptak a hajók legénységének vagy éppen a kisegítő alakulatoknak a tagjai. Másrészt megemlíti azokat a kudarcokat vagy tévedéseket is, melyeket sokáig nem illett (vagy nem volt szabad) pedzegetni. Ryan ugyan ez utóbbi vonatkozásban nem marasztalható el teljesen (például megemlékezett a St. Marcouf-szigetek elfoglalásáról mely a hadművelet egyik legtragikusabb és legfeleslegesebb momentuma volt), de Milton sokkal merészebben vesézi ki ezeket, amikor szóba hozza például a tragédiába torkollt Tigris-gyakorlatot (melyet évtizedekre titkosítottak), továbbá a Vierville vagy Caen bombázása következtében meghalt civilek sorsát (sőt a veszteséglistáról sem felejti le az első 48 órában életét vesztett 3000 francia polgárt). A terjedelem ezek következtében durván háromszorosa A leghosszabb napénak, ami lehetővé tette, hogy a másik kötetben elhanyagolt, csak egy-két mondat erejéig érintett részleteket is kibonthassa. Összességében tehát egy kiszélesített tablót tár elénk, ami – még ha nem is írja át a D-nap jól ismert eseményeit – figyelemreméltó és emberközpontú összefoglaló. Ez utóbbi különösen fontos, hiszen a kötet alcíme „A katonák története.” Ezt támogatandó, a mellékelt három térkép közül kettő a többször visszatérő interjúalanyok működési területét is jelzi, ami a témával most ismerkedők számára komoly segítség.
Viszont, ha már a katonáknál tartunk, szembeszökő, hogy Milton sok, méghozzá bántóan sok helyen ugyanazokat a szereplőket idézi, mint a nagy klasszikus, sőt több helyen teljesen ugyanazokat a mondataikat. Egy-egy magas rangú tiszt vagy tábornok esetében ez nem lenne meglepő, de hogy a közkatonák és a csapattisztek köréből is sokszor ugyanazokat olvassuk megint (ilyen például Anton Wuensch, Malcolm Brannen vagy Werner Pluskat), ez már egy kicsit fura, sőt dühítő, pláne, hogy a D-nappal kapcsolatos visszaemlékezésekkel ma már Dunát lehetne rekeszteni. Ilyen szempontból érthetetlen, hogy Milton nem mert messzebbre nyúlni. Stílusa viszont kétségtelenül élvezetes és gördülékeny, mondhatnám, érződik rajta, hogy nem újonc a műfajban (elárulhatom, hogy kilenc hasonló történelmi kötet mellett írt már thrillert, képregényt és gyerekkönyvet is – a D-nap iránt pedig egy gyerekkorában tett normandiai utazása óta érdeklődik). Ami rosszul veszi ki magát e téren, az a régi propagandisztikus retorikát idéző utánérzés (egyszerűen túl sokszor használja a „náci” szót a „német” helyett), illetve szakmailag több, ha nem is nagyon sok pontatlanság fordul elő („M42-es” géppuska „MG42-es” helyett, amiről ráadásul azt állítja, hogy vízhűtéses; „88-as aknavető”, ami helyesen „löveg” volna; vagy „20. páncéloshadosztály” „21.” helyett). Egy szaklektor, de akár egy hobbitörténész, neadjisten egy tájékozottabb makettépítő is képes lett volna ezeket kiszúrni, szóval kár volt ezen spórolni... A képeket illetően sem tudok lelkesedni, mivel mindössze az egyes fejezetek kaptak egy-egy bevezető fotót. Ezzel semmi baj, nyilván aki egy albumot akar lapozgatni, megteheti másutt, azonban legalább annyit megtehettek volna, hogy az ezerszer elsütött fotókat ide már nem válogatják be. Apróság, de mégis.
Milton könyve a negatívumok ellenére is kellemes olvasmány, ugyanakkor azok számára, akik a magyarul kiadott releváns szakirodalmat kimerítették, inkább csak részleteiben tud újat mondani. Számomra ez nem okozott gondot, de biztosra veszem, nem mindenki lesz ilyen megbocsátó.
D-Day – The Soldiers’ Story
Írta: Giles Milton
John Murray 2009
490 oldal
